[2022. április]
Konrad először hajnali három óra ötvenkor ébred, az órára néz. Visszaalszik három óra ötvennyolc percig. Jól van, mindig ilyenkor ébredtem, miért is lenne ma másként. A mellette lévő kisasztal fiókjából cigarettát vesz elő, rágyújt. Alig van pár szál, útközben meg kell majd állnia valahol, hogy dohányt vegyen, és papírt. Nagy levegővel szívja le a füstöt, szereti érezni. Filtert is ezért nem használ. Évára gondol, hogy Éva most ébred, felveszi a köntösét, a konyhába megy, kinyitja a csapot, az arcát lemossa. A csap felett a csempe megmozdul, úgy tűnik, bármelyik pillanatban leeshet. Közel tíz éve bármelyik pillanatban leeshet. Éva asztalhoz ül, rágyújt, vizet iszik. Konrád, most tényleg érkezem. Pár éve vált el, megszokásból suttog. Miközben cigarettázik, a férfi leveleit olvasgatja. Egy konyakmeggyes dobozban őrzi őket az íróasztal kulcsos szekrényében. A borítékokat is. A végén csak megadtam neki a címem, mosolyog.
Az utolsó éjszaka a siófoki Nagyszállóban, nem emlékszik rá pontosan, hogyan, egy lakosztályban találták magukat. Az izgalomtól nagyon nevettek. Konrád teljesen kivörösödött. Felváltva fogták be egymás száját, aztán elhallgattak. Együtt aludtak. Éva gondolta, ha most nem, akkor soha. A fiú másnap visszamegy Bécsbe, és többé nem találkoznak. Azért a címét megadta neki.
Éva a hajába túr. Már másnap reggel tudta, mikor a fiú felszállt a vonatra, hogy valamit elszalasztott, valami olyat, amit többé nem lehet visszacsinálni. Vele kellett volna mennem. Csak annyit kellett volna mondanom, Konrád, vigyél magaddal, és ő magával vitt volna. Az a rohadt sok volna. Nem tudja megmondani, mi tartotta vissza, miért nem szállt fel ő is a vonatra. Kukáskocsik zaja szűrődik be a konyhába, hat óra. A leveleket egy postagumival gyorsan kötegbe fogja, és a táskájába teszi. A fürdőszobába megy, lezuhanyozik, hajat szárít. A ráncait nézi. Mi van, ha már nem fogok neki tetszeni, mi van, ha öregnek talál. Krémet nyom a középső és a mutatóujjára, határozott, gyors mozdulatokkal masszírozni kezdi az arcát, alulról felfelé, ahogy a kozmetikusnál látta. A szájára piros rúzst tesz, a szemét még nem festi ki. A ruha a szobában, szekrényajtóra akasztva lóg. Nem pont ugyanaz, mint amit húsz évvel ezelőtt viselt, de kék, és az eladónő szerint jól áll neki.
Konrád egy hétre érkezett Siófokra a barátaival. Éva nyaranta a Nagyszállóban dolgozott, takarítást vállalt, az anyja protezsálta be. A Petőfi sétányon találkoztak szombat délután. Éva világoskék ruhát viselt, az egyetlen ruháját, amit a siófoki korzóra felvehetett. Beszélte a nyelvet, német–magyar szakra járt az ELTE-n. Kedvtelésből Rilkét fordított. Az egyetemen járt valakivel, moziba, néha színházba mentek. Három évvel később férjhez ment hozzá, tíz évvel később elhagyta. Nem lett gyerekük, Éva nem akart. Az egyetem tanulmányi osztályán főelőadó, reggel nyolctól délután négyig. Konrád utolsó éves volt a bécsi egyetemen, filozófiát hallgatott. Most ugyanott professzor. Nők mindig voltak körülötte, de soha nem nősült meg.
Hat óra, Konrád kimegy a konyhába. Előveszi az utolsó szál cigarettát, rágyújt. Lassan dohányzik, közben arra gondol, hogy most aztán tényleg mindent úgy tesznek, ahogy azt annak idején elképzelték. A reggelt, amikor majd azért ébrednek, hogy Éva vonatra szálljon, hogy Konrad a bécsi főállomásra érte menjen. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, havonta egyszer, levélben előre egyeztetett órában hívták egymást. A fiú írt először, még azon a nyáron, rögtön, ahogy felszállt a haza induló vonatra, egyből írt.
Konrad ezeken a napokon először négy óra körül ébredt. Néha korábban, de később soha. Nyitott szemmel fekszik, a plafont bámulja, cigarettázik. Éva fél öt körül ébred, a konyhába megy, poharába vizet enged, rágyújt, a köntöse szélével babrál. Ötkor telefonál. A csücskénél elengedett a szál. Hosszan beszélnek, aztán hallgatnak, aztán cigarettáznak, aztán megint beszélnek. Az utolsó öt percben csak a füstöt fújják. Hétkor munkába indulnak. És egyszer csak elfáradnak. Elfáradnak a suttogásban, a várakozásban, a másik életében. A válás után Éva nyugodtan kimehetett volna Konrádhoz, de nem tette. Nem tudja megmondani, mi tartotta vissza, miért nem szállt vontra. Valami jelre várt. Nem értette, milyen jelre, és egyáltalán minek kell neki jel, ezt sem értette. A jelet várta. Azt is gondolta, jól van ez így, és hogy már úgyis késő. Férjhez ment, elvált, megöregedett. Hajnalban rendszeresen köhögve ébred, és a gyomra görcsbe rándul. Leveleket is már csak magának ír, megszokásból. Levélnaplónak nevezi.
Az egész Konrád-ügyet úgy, ahogy van, eltemette, csak a szétrongyolódott köntöse maradt. És akkor tíz év után újra, Konrád felhívja, és azt mondja neki, Éva, holnap átvágják a vasfüggönyt. Tudom, válaszolja. És akkor, kérdez vissza Konrád. Akkor, Éva a tükörbe néz, akkor megyek, és pakolni kezd.
Hét óra, Konrad huzatot cserél, a hűtőből kiveszi az előző nap bepácolt kacsát, a sütőbe helyezi. Az asztalnál ül. Kávét kortyolgat, a falat bámulja. Az a sok levél és elhallgatott telefonbeszélgetés, érte kellett volna mennem. Eleve ott se kellett volna hagynom. Ott helyben, a Balaton-parton meg kellett volna kérnem a kezét. Biztosan igent mondott volna, az a fiú nem volt komoly. A pult fehéren világít, a vázában tulipán. Minden rendben lesz, nyugtatja magát. És ma délután hozzám érkezik. Ebben a konyhában fog ülni. Először biztosan rágyújt. És aztán kér egy pohár vizet.
Hét óra. Éva kilép az ajtón. Kék ruhában, száján piros rúzs. Rohan, még meg kell vennie a jegyet. Sokáig kereste a szétfoszlott köntöst. A gardróbszekrény alján, egy bőröndbe gyűrve találta meg. Sosem voltak szép színei ennek a köntösnek, de mostanra csak egy sárgás rongydarab maradt belőle. Gyors mozdulattal hajította a kukába. Útközben beszalad a pékhez, hátha van neki abból a finom szerelmeslevélből, amit Konrad annyira szeretett.
Időben érkezik a függönyátvágó ceremóniára, látnia kell, ahogy a vasfüggöny leesik. Alois Mock és Horn Gyula kezében drótvágó fogó, huzalról huzalra haladnak, erősen verejtékeznek. Éva hajába kap a szél, kezében vonatjegy. A jegypénztár óta szorongatja, nem meri se a zsebébe, se a táskájába tenni. Fél, hogy elveszíti, vagy kilopják. Kézfeje teljesen elfehéredik, karja zsibbad, észre sem veszi.