[Látó, 2010. július]

Mi a regény? Aligha létezik valódi meghatározás. Az elnevezés túl tág határokat szab, a regény szó legalább annyi mindent jelent, akár az égitest, amely lehet csillag vagy bolygó, aszteroida vagy üstökös, szupernóva vagy fekete lyuk, értelmes lények lakhelye vagy rideg robotoké, avagy csonttá fagyott gázoké. A regény nyelvből épül, de ahogy a világegyetem anyag és tágulás, a regény esetében is szükség van a nyelv mellett még valamire. Valami történik a nyelvvel, és ez a történés lesz a valóságos történés mása. Nem tudjuk pontosan megmondani, milyen léptékű mása, hiszen ahány könyv, annyi lépték.
Gion Nándor 1941-ben született a Vajdaságban. E vidék Magyarország déli határánál terül el, a szétesett Osztrák-Magyar Monarchia után Szerbia része lett, aztán a második világháború alatt ismét Magyarországé, majd a háború után Jugoszláviáé, hogy aztán, Jugoszlávia szétbomlása után egyedül Szerbia legyen a birtokosa. Irodalmilag az egyik leggazdagabb vidéke a huszadik századi magyar prózának, Gion mellett Tolnai Ottó, Végel László vagy a fiatalabb Balázs Attila, Kontra Ferenc, Bozsik Péter említhető, illetve a Sympozion folyóirat többször is évjáratot váltó nemzedékének nagy rajzásai. Fontos erről a rajzásról beszélni, hi­szen akkoriban, amikor Gion Nándor első írásai megjelentek, Jugoszlávia és Ma­gyarország között vasfüggöny húzódott, így a vajdasági írók csakis saját közegükre voltak utalva, márpedig, ha hiányzott volna e népes alkotói és egyben befogadói csapat, még az olyan kaliberű alkotók, mint Gion sem tudtak volna kiteljesedni. Az első Gion-kötet, a Kétéltűek a barlangban 1968-ban jelent meg, rá egy évre a Testvérem, Joáb elnyerte a Fórum Kiadó nagydíját. Mindkét mű szakít az akkor korszerűnek tartott realizmussal, jócskán megmártózik a neoavantgárd prózában („Ki a provincializmusból!” a csapat jelszava). Ugyanakkor nem tud mégsem teljesen eltávolodni a hagyományos szerkezetektől, szerkezetét mederben tartja az áradó mesélőkedv, a mesélés mint létforma. Legszembetűnőbb vonása Gion prózájának az erős regényhajlam. Minden mondat úgy helyezkedik el az elbeszélésben, hogy abból regény indulhasson, és ha ez valamiért elmaradna, akkor a jelenetsorok között jöjjön létre a kapcsolat, amely infrafényképként mutatja meg a regény tágabb kontúrjait.
Valószínűleg a Vajdaság volt az egyik legszínesebb magyar világ azokban az években, amikor Gion írni kezdett, illetve amikor írói fénykorát élte, magyarok, szerbek, horvátok, szlovénok, németek, szlovákok és ruszinok mellett még legalább húszféle etnikumot tartottak számon, és ami fontos, hogy a szocialista or­szágoktól teljesen eltérően, a titói vezetés azokban az években viszonylag nagyfokú szabadságot és jólétet biztosított állampolgárainak, ráadásul a Vajdaság autonóm tartományként külön lehetőségeket is kapott. Forgalmas vidék volt már az ókortól kezdve, sokszor cserélt gazdát, hiszen tartozott a Római Birodalomhoz, Bizánc­hoz, az avarokhoz, a Magyar Királysághoz, a Török Szultánsághoz, a Német-Római Császársághoz, az Osztrák–Magyar Monarchiához, és mindegyik hatalom a maga védelmére igyekezett új lakóit betelepíteni, néha akár több száz kilométerről is (ruszinok, ukránok, szlovákok). Éltek itt kendertermesztő szlovákok és útkövező bunyevácok, cukrász törökök és pék macedónok, bőrdíszműves albánok és bádogos cigányok. Sokféle ember, kultúra, identitás, összetartozás és szétkülönbözés jellemezte, és egy ilyen világ lakója, miképpen a messzi, egzotikus tájakról érkezett utazó, a mesélőkedv túlburjánzó kovászával megkelesztett lendülettel fog bele történetébe, amely alig bír szabályos történet lenni, hiszen a sűrű, tömény egzotikum felleltározása, az egzotikus szereplők furcsaságainak felsorolása egész egyszerűen elviszi az időt: sokkal több a mesélnivaló, mint ami belefér a történetbe. Tulajdonképpen nehezen születhetnek ebben a világban regények, miközben minden szereplője regényeket hordoz: egyenértékű, színességükben és fordulatosságukban megrázó regényeket.
Az író halála (2002) után elinduló életműsorozat első két kötete nyolc regényt tartalmaz. Az első kötetben helyet kapó négy regény szabályos tetralógiát alkot, történelmi, szociográfiai tablót: a Monarchia idejében kezdődő cselekmény a huszadik század közepén, a titói években ér véget.
Első kötete, a Virágos Katona, talán a legismertebb Gion-regény. Monarchia­beli élet (1898-ban indul a történet) nosztalgiamentes ábrázolása. A szerbek, a magyarok és a németek a város külön részein laknak, egymással nem vegyülve él­nek, ám mégis elkerülhetetlen együvé tartozásban. A regény két főhőse Csoszogi Török Ádám és Rojtos Gallai István, az előbbi makacs, önfejű, indulatokkal teli, ügyeskedő, önző, mindenre megoldást találó férfi, ellentéte a szelíd, zenélgető (citerán játszó) Rojtos Gallainak. Idejük egy részét fönt a Kálvárián töltik, onnan bámulnak le a falura, a Jézus megkorbácsolását ábrázoló szoborcsoport mellől. Ennek a szoborcsoportnak egyik különös alakja a mosolygó katona (aki virágot tart maga előtt). Aztán kitör a háború. Mintha a világot ezúttal is a korbácsolók, Jézus megkínzói vennék birtokukba, nem pedig a mosolygó Katona, virággal a mellén.
1976-ban elkészül a regény folytatása Rózsaméz címmel. A két háború közötti eseményeket írja le. A már szerb fennhatóság alá tartozó Szenttamás (Gion szülőhelye) lakói másként viszonyulnak a háborúhoz, a szerbek örülnek, a svábok nosztalgiáznak és reménykednek, lesz itt még német uralom. Talán a magyarok a legreménytelenebbek, a közeli határ miatt nehezebb nekik, hiszen karnyújtásnyira az anyaország, amely a közelség ellenére sem segíthet rajtuk. Rojtos Gallai visszatér a frontról, megsebesült, de szerencsére még így is tud citerázni, és gyakran muzsikál ingyen is a vigaszra szorulóknak. Török Ádám képtelen megbékélni a sorssal, neki nem elég a mások öröme, nem elég a vágyszimbólummá emelt rózsaméz (amit Rojtos Gallai ígér a gyerekeinek), békétlenkedése miatt börtönbe kerül.
Ez a nap a miénk címmel készül el a harmadik rész. A második világháborúban játszódik. A falu visszakerül magyar fennhatóság alá, Török Ádám is kijön a börtönből, bosszúszomjasan, Rojtos Gallai figyelmeztetése ellenére végigfosztogatja a szerb uradalmakat. Így, amikor a szerb államhatalom visszatér, őt is kivégzik a szenttamási városházán. Rojtos Gallai most is zenél, túléli a háborút, majd a tetralógia befejező részében, az Aranyat találtban Budapesten szerb, Belgrádban viszont magyar kém, ám végül ezt a korszakot is túléli, és hazatér Szenttamásra. Ő citerázás közben mindig boldog, pedig még latroknak is játszott. De bennük is csak az embert látta, soha nem tervelt senki ellen bosszút.
A közel ezer oldalas tetralógiában a történetet nem párhuzamos, lineáris vonalak, hanem mozgó, spirális örvények rajzolják ki. A történet semmit ki nem felejtve akar mindenről beszámolni, és ebben a mesélésben a halál pillanata sem több, mint a felsorolás egyik tétele, szinte nincs is kiterjedése. A halál, a folyton vissza-visszatérő halál, gyilkosságok, népirtások képében az „ahol mindig történik valami”-világ alapélménye. Olyan, mint máshol egy pofon, egy elkártyázott ház, egy csók, egy hiába várt szereplő. Ebben a világban szinte nem is érzékelhető a kü­lönbség megélt és elképzelt között, nem lehet különbség, vagy amennyiben igen, a szokottól eltérő előjelű, mert a valóság sebesebb a képzeletnél. Nem, ez nem a közép-európai abszurd, ahol az író áll tótágast, itt a világ fordul feje tetejére.
A második életműkötetben is négy regény található, a már említett két első Gion-mű mellett a Börtönről álmodom mostanában és az Izsakhár, a legfilozofikusabb Gion-regény. Nem kapcsolódnak ugyan egymáshoz, ám mégis egyértelmű, hogy ugyanabból a világból valók. A Börtönről álmodom mostanában egy az egyben beilleszthető volna a tetralógia darabjai közé. A Lírikusok csapata klasszikus magyar költők veretes költeményeit szavalja a Kultúrkörben, tagjai éjszakánként szeszcsempészettel foglalkoznak. A víg banda orgazdája Kucsuk, a török cukrász, akinek népes rokonsága képezi a testőrségét egyben. Itt van továbbá Istenfélő Dániel, a talált gyerek, aki kecsketejen nőtt föl árvaságában, verseket ír, de ha kell, az öklét is használja. Egy másik szereplő Leviathan-Lukic Simon, az üzbegisztáni születésű zsidó ékszerkereskedő, aki százesztendős korában látogat haza gyermeksége színterére, Buharába, és folyton erről az útról mesél. Útitársa Simokovics úr, a rokkant festő, aki kizárólag diólombos utcarészleteket fest. Az elbeszélő főhős éjszakai portás, valamint levelező hallgató az egyetemen. Börtönről álmodik, s az álomból valóság lesz: előbb biciklitolvajlásért kerül rács mögé, utóbb egy halálos kimenetelű közlekedési baleset okozójaként. Szerelme Ilona, a falusi lány, akinek verses estet szerveznek, és innen hazafelé tartva éri őket a baleset, a Kucsuk cukrásztól kölcsönkért motoros tricikliből zuhan ki a lány.
Gion regényeiben az ő szenttamási világa tűnik elénk újra. A Virágos Katona egyik jelenete:

„Tulajdonképpen vacak kis verekedés volt – a Kiss János kocsmájában, a becsei úton, ahol a Zöld utcaiak a tukiakkal szoktak verekedni, minden héten láthatott volna különbeket is –, de őt ez is hihetetlenül feldúlta. Egy hideg téli délutánon történt: Stefan a malom előtt tisztogatta a havat, az utcán nem járt senki, az Újvári kocsmában is csak két vendég volt, Csorba János és az a nagy, málészájú Ubonyi Jóska. Stefan jól látta őket, mert a sötét kocsmában télen már délután lámpát gyújtottak. Később észrevette, hogy még sincs egyedül az utcán, a kocsmával szemben, a másik oldalon a falhoz lapulva is állt valaki, és mozdulatlanul figyelt. Még a havat lapátolta, amikor Ubonyi Jóska kijött az utcára, és elindult hazafelé. Át akart vágni a havas úton, de akkor elébe ment az addig mozdulatlanul figyelő ember. Stefan most már felismerte, Dusan Mandic volt, és most már azt is tudta, hogy verekedés lesz. A Mandicok a szerb részen, a Kátyban laktak, sokan voltak testvérek, és valamennyien félelmetes verekedők. Bizonyára valami elszámolnivalójuk volt Ubonyi Jóskával, mert Dusan Mandic elébe állt, és szó nélkül az arcába vágott. Az a nagy, málészájú Ubonyi meg csak bámult, s még a kezét sem mozdította. Dusan Mandic még kétszer az arcába vágott, Ubonyi Jóskának már csupa vér volt az arca, de azért mindig feltápászkodott. Úgy látszott, sohasem lesz vége, Stefannak összeszorult a gyomra, nem bírta tovább nézni, elindult, hogy szétválassza őket. A kocsma előtt azonban beleütközött Gion Mártonba, a halászba, aki részeg volt, bizonyára nemrég itta el a reggel kifogott halak árát. Gion Márton a legjámborabb volt a Gionok között: csendes, kis fekete ember, aki még csak nem is káromkodott, ha pedig berúgott, tántorogva zsoltárokat énekelt. Ilyen jámbor emberek is voltak még szép számmal a Zöld utcában, meg olyan esetlenek is, mint Ubonyi Jóska. Ezeket biztos még gyerekkorukban szelídre verték erősebb testvéreik vagy a szomszéd gyerekek. Gion Márton most is tántorgott, és zsoltárokat énekelt, recsegett rajta a jeges ruha, észre sem vette, hogy mi történik, csak akkor nézett körül, amikor Stefanba ütközött.”
könnyen párhuzamba állítható a Börtönről álmodom… hasonló jelenetével:
„… a Lírikusok bandája aznap este kissé harsányan ülte meg a halotti tort az Avala nevű kocsmában, és valamikor éjféltájt összeverekedett a Mágnások bandájával, előkerültek a bicikliláncok, néhány fejet befakasztottak, és csak az utolsó pillanatban sikerült elmenekülniük a kiszálló rendőrség elől. Én meg ekkor éjjel is börtönről álmodtam, és ekkor kezdtem megsejteni, hogy az ilyesféle álom rosszat jelez.”
Váratlanul szakad vége a történeteknek, váratlanul, mint Ilona életének is. Ez a hirtelen fordulat jellemző Gion regényeire: az akkurátusan épülő történetet megszakítja valami, amire senki sem számított. És ettől a váratlanságtól a történet még szívszorítóbban valóságossá lesz. Az elbeszélés rendje eltérül, hogy egy erősebb rendet, az élet realizmusát mutassa meg.