Hó hull

Csajkovszkij óezüst zenéje

szállong ködpuha téli délelőttben

Távoli üvegek mögé képzeli magát az ember

hogy áttetszőbb legyen tisztább fémesebb

és rejtettebb amikor testén átsugárzik a szomorúság

és árnyat vet a csöndes havon

Hullnak csak hullnak

a hangok fehér szirmai

lerakódnak a csönd túloldalán

mélyül a tél hallhatóvá

válik egy virág halála

az idegekben az éj

ismeretlen surranású állatai

a mész ijedelme a só dadogása

halott katonák lelkében a fegyver

most kattan utolsót

hallani amint régi képeken

leroskad a százéves kerítés

a szívben ledől a visszhang

még egyszer meghal minden

és még egyszer felszakad

az alkonyi szőlőskertek magánya

laza ködliliomban vérző bibe

valaki arca

ahogy kilyuggatja a hó

a lehetséges tájat

a lehetséges hangok gyötrelmét

melyre lehull nagy pelyhekben

Csajkovszkij zenéje

mintha mindenkit egyszerre lepne be

ugyanaz a hatalmas közös álom

És mitől olyan szomorú mindez

hogy árnyat vet a csöndes havon?

Állunk ketten a fehérségből kirajzolódó hídon.

Egyik korlát a te gondolatod, másik korlát az én gondolatom.