A Rezgés c. regény első fejezete.

HÉTFŐ

Nyál miatt csúszik a csókunk, míg másoknál a szólás szerint elcsattan ez az érintkezés. Hétfő van, és a múlt héten nem voltunk temetésen, sőt, semmilyen szomorú eseményen. Esküvőn, örömünnepen és névadón ketten kézenfogva sohasem vettünk együtt részt. Persze azért idén is, ahogy tavaly meg tavalyelőtt, szintén meghalt néhány régi barát. Nem tudjuk, mennyi temetésen kéne részt vennünk, hogy vigaszt tudjunk nyújtani mindenkinek. A távolabbi ismerőseinknek, akiket nem szeretünk, mégis nagyon kötődnek hozzánk.

A hozzátartozóság olyan állapotot jelent, ami bárkit megválthatóvá tehet. Mindenki lehet kivétel, viszont mi nem tartozunk senkihez, akik már régen meghaltak. Nem voltunk eléggé meglepők, inkább zűrzavarosak, kiszámíthatók lehettünk talán. Hiszen a váratlanság gyakorisága közelebb hozhat egymáshoz néhány várakozót. A szerencsénk hagyott el, esélyes jó, mely csak úgy megvillan, mikor nincs végső elégtétel. Nem költözünk el a gyökerek miatt, így nem tudunk megújulni, ezért van várakozás.

Az udvaron sár volt, átmeneti állapotú, hol lapos, máshol mélyülő csatakokban. Nem tudni, hogyan lett ennyire sok sár, ilyen rekkenő melegű, fényes kánikulában. Ritmusokat adunk egymásnak, normalizáljuk a tervszerűtlenség kínos kockázatát. Bent ragadtunk a tornácon, pedig arra gondoltunk, odakint majd háttal állunk oszlopnak. Milyen szép lett volna, hogy csak nézünk ki a fejünkből, támaszkodva, merthogy akkora sár volt! Kevés időt tartózkodunk mindenhol, mert a tartózkodás nem igazán jellemző miránk.

A déli harangszó kis rádióból szólalt meg, a legjobb műsornak sokan ezt tartották. Ilyenkor mindig felhangosítjuk arra az egy percre, amíg a harang szól. Valamelyik megszólal azért, hogy rejtse más harangok meg nem szólalását. Délben vége a délelőttnek, üresedik az udvar, mert a dél a rettegés ideje. A hőség órája, a bujaság órája, hedonista örömet ígérők órája. A bűnös kéj órája, mikoron Diego Rivera megölelte Frida Kahlo húgát.

Szegény lány azt gondolhatta, ő is lesz valaki, ám mégis csak Frida Kahlo húga maradt. Déltől sietni kell, sok még a napi tennivaló, és az ébrenlét fele sajnos eltelt. A dél nem kegyes, amint a vágy emléke az, és visszasírja a pimasz legyek tömegét. Mert fél percnyi időre se hagyták nyugodtan az embert a hűvös falusi vályogházban. A ház mellett lófarm volt, erős lóhúgyszag áradt a kukoricás réten a lejtős völgyben. Így az esti szélcsend illatának nem volt semmi esélye: büdös volt minden évben a nyár.

Vízzel hígított mézzel próbáltunk legyet fogni, jó néhány be is tévedt a buja lébe. Ott nem zümmögtek, hallgatással büntettek, így fennen szólalt meg közös lelkiismeretünk. Tudtuk, hogy gyilkosok vagyunk, ám a komfortérzetünk az önvédelem kényelmét sulykolta. A Biblia megbocsátó az önvédelmi célú gyilkossággal, a követői nem. Ahogy nem tekintik önvédelmi tettnek a terhesség megszakítását sem: az gyilkosság. A férfiaknak nincs gyónnivalójuk gyilkosság után, tudják, hogy nem kapnak megbocsátást.

Legyek fájdalommal múlnak ki a mézédes vízben, mi ketten viszont maradunk itt tovább. A legyek szárnya matt lett, a megdöglés fakósága eltüntette róluk az erek rajzát. Amikor már nem nézhettük tovább a haldoklók kínjait, kiöntöttük a halál vizét. Gondolatban e csatorna fölött – a kezünket nem szorosan fogva – elmondtunk egy imát. A testünk egymáshoz közel volt, de csak azért, hogy legyen indokunk a megélt többes számra. Kitalált korlátok között élünk, tartózkodunk attól, hogy átéljük az érintés gesztusát.

Az udvaron burjánzó gazban kitaposott utak mutatták, hová jártunk ürítkezni. A házban ugyanis nem volt vécé, csak régen egy pottyantós fabódé a kukoricásban. Azt az egyik rideg télen talajig elbontották a fázós, kiszolgáltatott cigányok. A napi tevékenység is erőteljes mozgást igényelt, ez fokozta a jó emésztést. Ugyanakkor a mozgás és a friss levegő együttes hatása miatt nőtt meg az étvágy. Így jutunk el a közegbe, hol nem érdem, hanem a követelmény alapszintje a mozgás.

Magas nyárfa lombján zizzenések közötti szünetek utalnak némi tétovaságra. Rejti a repedést a faliszőttes, amely a vakolat pergését is zárja a szemektől. A szünet tehát takart, a mozgást védte meg, szüntelenül fedve a szünet szünetjeit. A mi mozgásunkat azonban nem takarják, hanem tarkítják szünetek sorozatai. Ragaszkodás – mint a közeliség tartópillére – meginog, hajlik, instabillá válik. Levegőt kívánunk, éltető oxigént, így nem költözik torkunkba a félénk szorítás.

Pedig elég lenne csak egy mély pillantás a másikunkra, hogy a bizalom helyreálljon. Egymás érinthetőségének rabjai lettünk, összehangolódott függőség a létünk. A mozgás törékeny folyamat, hisz aki sokat mozog, az nem is lesz látható, eltűnik. Élhetünk egymással, sőt, a másik mozdulatai és szavai nélkül, szabadon akár. Az összekapaszkodó suszterbogarak láncolata hozza el az önhitt kevélységet. A fájdalmas birtokhiányt, hogy mi nem élünk láncban, nekünk az egymás nem mutat egyet, csak mást.

Szégyelljük magunkat a sikereink tükrében: másoknak nem adatik meg, ami nekünk. Senki nem tudja, hogy nekünk az egymás nem adatik meg, sőt, azt hiszik, csak egy-’s más adatik meg. Kegy nélküli penitenciákat találunk ki, megtudjuk magunkról, hogy vérengzők vagyunk. Minden gondolatunk a testünk nedveiről szól, amik néha vonzók, máskor taszítók. Bár a sperma összekötő, ám azt csak az egyikünk termeli napi folyamatossággal. Ami mindkettőnké, az a szánkból ered: szavak kiejtését jótékonyan formálja át.

Kósza utak hálóját koptattuk gazba, mintát vettünk a házfalon lévő szurokcsíkról. Éreztük a kerítés faléceinek ritmusát, mely távol tartotta a tilos hangot. Még a fenyérnek hajnali álmot elűző, nem kibírható traktorzúgását is megszűrte. A tavalyi őszről maradt pecsétviaszos, kiszáradt ágaktól a fűkalász szétesik. Szétesik minden aszimmetrikus minta a fénytől, a repedések a tornác korlátján. A csiga fénylő nyoma, lerágott fűszélek csipkeszerű rajzolata jelzik az irányt.

Nem szólítjuk egymást intimen becézve, csak illőn kitalált bókokkal, infantilisan. Naiv fogékonysággal, ahogy egy kölyökszem követi a modellvasutat karácsonykor. Keressük a körön kívüliséget, vágyunk nulla százalékos kiszámíthatóságra. Miközben visszatérünk egy magabiztos körhöz, amin a játékvonat csilingelve halad. Súlyos pohárból isszuk a malátaszörpöt, járjuk a kertet, találunk síró bogarat. Látunk opálos vízcseppet, és pajkosan fintorogva kóstoljuk a forró papsajt szárát.

Törmeléken járunk, arra vigyázva, hogy éles felület ne érintse meg a talpunkat. Terveink vannak: megtekintjük a sakktábla rétege mögött ismétlődő ádáz harcot. Véletlenül kápolnát találunk a cement maradványában, kavicsos zarándokúttal. Hűvös izzadság gyöngyözik bőrünkön, szúrós szellő fokozza redőink érzékenységét. Szimultán jönnek hideg és meleg hullámok: a külső hő a kánikula forrósága. A belső talán vírus, mert a némán bizsergő libabőr hirtelen didergésbe csap át.

Ritmikus léptekkel sétálunk a poros úton, vizezett gyümölcsfagyit ütemre nyalva. Rámosolygunk a lakodalmas menet tagjaira, összebújunk, aztán eltávolodunk. Ahogy az izzadságunk tapadóssá teszi ruhánkat, úgy válik a külsőnk gyűrt formává. Fáradt gyerekhangok nyünnyögnek, sóvárogva nézik a fagylalttól ragacsos ujjainkat. Miközben vörös rozsdás Wartburgra szerelt hangszóróból bömböl a tuc-tuc Kadlott Karcsival. A halál jelöltjei vagyunk, biztos jövőt csak a meghatározható felejtés talál.

Otthon próbáltunk beszélgetni, ám mintha nem volna közös nyelvünk: nem értettük meg egymást. Játékos gesztusokkal akartuk feloldani a kommunikációs képtelenséget. A fáradtság eljöttével a játék átalakult: előbb ülve, később fekve folytattuk. Vigyáztunk arra, hogy a közelség ne befolyásolja játékunk valódi jelentését. Néha egy jel szinkronban mutatkozott mindkettőnk kezén, ilyenkor gond nélkül nevettünk. Nem volt könnyű az alváshoz készülődés: összevesztünk a szobák arányos felosztásán.