a múlt ingoványos szerkezetéről beszélgetünk

szemérmes vallomásommal tűzdelve

miszerint írtam rólad egy verset

a szemérmességre a rólad

és a részben másról is

épp elég indokot szolgáltat

a vers miközben rólad szólt

istenem csak jöjjön valaki

szakember és böffentse 

a varázsszakkifejezést 

(autofikció!) hogy felképelhessem

szóval a vers miközben rólad szólt

nem rólad szólt hanem az ingoványos

illékony szerkezetről

a visszavonhatatlanságról

az érthetetlen miért-úgy-történtről

és mindezek megváltoztathatatlanságáról

a kontrollvesztettségről

mondanám ha a magam terapeutája lennék

ha járnék terápiára

kibököm nagy nehezen

nem csupán a fröccstől akadozó nyelvvel

hogy a múlt a múltam a múltad a múltunk

kiskapuk sorozata

melyeken nem nyitottunk be

semmilyen erőfeszítést nem igényelt volna benyitni

és mostanra befalazódtak

de az emlékezetünkben megmaradtan

kísértenek

és hogy mindez amit akkoriban

nagyvonalúan kihagytunk

felmérhetetlen tragikus veszteség

pusztán amiatt hogy nem volt vagy lett

talán csak az idő

(ingoványos!)

szerkezete ilyen

hogy most nem más kimaradt sosemvoltakat siratunk

mégis lehetetlen

ép ésszel belenyugodni

hogy pont így lett és

nem így és úgy és amúgy

és hogy mindezek most

az elkövetkező évek fenyegető

ingoványos távlatában

milyen következményekkel járnak

a múlt ingoványos szerkezete

erre jutok a hazaúton

emberhez méltatlan

az ember lelki alapszerkezetétől idegen

a rólad és nem rólad írt verset

nem olvasom fel

nem küldöm el neked

de már előre tudom hogy

valahogy még eljuttatom

későre jár most biztosan

ébren vagyok magam

mögött beteszem az ajtód

meghatározhatatlan halmazállapottal gyűl

bennem minden volt és nem volt múlt

a jelen egyszerűen nincs – indulok