Dávid István: Isten szótagolva. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021.

Nem véletlen, hogy Dávid István a Koinónia Könyvkiadót választotta, hiszen az áhítatos könyvek, igemagyarázatos és imádságos könyvek műfajá­ban a Koinónia mindig is elöl járt, kiadványai kísérletező kedvet, frissességet árasztottak. A kiadó régi kincseket bányászott elő, például Luther vaskos és belemenős nyelvét (Mélysége és magassága, 2010), vagy Petrőczi Kata Szidónia poétikus igemagyarázatait (Jó illattal füstölgő igaz szív, 2003), a kortárs szerzőik hitmélyítő kötetei pedig valóban kortárs nyelven íródtak, érvényes kérdésfelvetésekkel. Gondolhatunk itt Visky Ferenc Méz a sziklából című, sok nyelvre lefordított bestsellerére.

A kötet – külsőségeiben is – különutas, de legalábbis érdekes: egy pici, vaskos könyv, nehezen kibetűzhető címmel, IST ENS ZÓT AGO LVA, elfér farmerzsebben, tenyérben, és ez is a cél. Nem csoda hát, hogy az olvasó is saját szokásaitól merőben eltérően viselkedik. Az én példányom postán érkezett. Belelapoztam, és rögtön előre, megint vissza, megint előre, tovább és végre végig. A könyv legvégén, az utolsó előtti fekete oldalon, egy sárga halacska várt rám, egy sárga hal-ikon, gyomrában egy szóval: minek. 

A halacskát megsimogattam, és átfutottam a fölötte lévő szöveget is, a feltámadás utáni Jézus sült hallal és kenyérrel kínálja tanítványait. 

A könyv szokatlan grafikai megoldásai, az óriásbetűk, a fotók stílus- és méretbeli változatossága, a grafikai felületek és szellemi síkok egymásra helyezése – mind-mind felpörgetik az olvasót. Az egészet akarjuk látni, tapintani, és minél rövidebb idő alatt. Miközben észbe kapunk, mégiscsak egy áhítatos könyvet tartunk a kezünkben. 

Ötvenkét hét, mindegyik ötosztatú: cím, Ige, haiku, szófelhő (az Ige szavakra bontása), és fotó. Színek és grafikai megoldások szempontjából is fel­fedezhető egyfajta vizuális ritmika: minden héthez sárga, szürke, sok fekete és tipográfiai sokféleség tartozik.

A nulladik hét, az előszó (hadd nevezzem így) két erős haszid történetet helyez egymás mellé, és ezzel kijelöli az ötvenkét hét irányát és hangulatát. A két történet az imádság formájáról és létmódjáról beszél: az első szerint az imádság betűinek, szavainak szorosan kell illeszkedniük, hogy védjék a folyamat intimitását, a másik szerint viszont minél szellősebbre kell venni, hadd távozzék a réseken a gonosz. A kötet nem kizárólagosságokat tár elénk, inkább megkerülhetetlen igazságokat. Keresésben az egymásmellettiségeket.

Az első cím: a Szabadság, innen indulunk, a legutolsó pedig a megnyugtató és bensőséges: Áhítat, és a két cím között bejárt út nem kérdőjelezik meg bennünk, semmit nem címkézünk újra. 

A könyv javaslata: egyhuzamra egyheti anyagot olvassunk el, ezen belül is különböző olvasási és befogadási technikákat használva. Az áhítatos könyvek szokásos kettős (Ige és igemagyarázat) szerkezete helyett a szerző itt a már említett ötosztatúságot használja, és ezenfelül is minden széttart és kiszámíthatatlan: betűtípusok és betűméretek, a szövegek terjedelme, elhelyezkedése és iránya. Néha egy-egy sor vagy fotó kivezet a könyvlapról, hogy néhány oldallal később – mondjuk – egy erős és teljesen sárga lapot felfedezve, mégis visszatérjünk a kötetbe. A vizuális elemek tudatosan befolyásolják a szövegek befogadását, kialakítják az olvasás ritmusát és természetét. Maguk a szövegek is egy erősen vizualizált kontextusba kerülnek, és ezáltal változnak is, ez olykor lassulás, máskor gyorsulás, egyenesen nyugtalanság. Nem ritka a terjedelmi megváltozás sem: két-három szó egyetlen oldalon – naggyá, sokká válik.

Néhány címszóban arról, hogy miként szótagoltam én Dávid István kötetét, mi okozott meglepetést vagy örömet:

Az erős címek

Érdemes figyelni a kötet címeire – bevállalósak és nyelvileg igen erő­sek. És ennél több: a címmel a szerző kiemel egy lehetséges olvasatot. Az sem ritka, hogy a cím – maga az értelmezés, kiváltja a bibliai szakasz utáni néhány mondatot, máskor szokatlan üzenet felé mozdítja el, az évszázadok óta kódolt értelmezési hagyománytól nagyon távolra. Szépen működteti a szó szerinti értelmezést is (pl. az Ízvilág cím az „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr” szentírási szakasz esetében). A címek szokatlanul erős eszközzé válnak a szerző kezében, ebben a műfajban nem is találkoztam hasonló jelenséggel.

Kötöttségek: haiku és szent szöveg

A heti ritmus okán valami ismétlődésre, kötöttségre van szükség, és az Isten szótagolva esetében ez a haiku és a szentírási idézet volna. 

De ennél bonyolultabb, ugyanis a bibliai idézet (Ige) itt megszökik/meg­ugrik. A haiku adott és megbonthatatlan, emberi alkotás. A bibliai idézetet viszont a szerző minden egység végén megbontja, saját kifejezésével: szó­felhővé változtatja. 

Egy-egy igeszakasz kiválasztott mondata önálló életre kel, a szavak és betűk megugranak, méretben és olykor színben is elkülönböződnek egymástól. Ha több időt töltünk egy-egy szóhalmazzal, megtapasztaljuk, hogy a betűk és szavak szép lassan megnyugszanak, egyenesen megállapodnak. 

A szóhalmazokon belül újból olvasni kezdünk, a megannyi variációt két-három szavanként összeolvassuk, ezáltal újabb hangsúlyokhoz és pillérekhez érkezünk. 

Tulajdonképpen a szent szöveg befogadásának dinamikája ábrázolódik ki a szóhalmazban. Lelki történéseink képpé formálódnak, látjuk egy-egy jelentés/üzenet kiugrását és egy másik háttérben maradását.

A Szentlélek munkáját fényképezi ez a szétbontás, a befogadást és a bibliai szakasz bennünk élését, mozgolódását.

Én képversként olvastam a szófelhőket. A Lélek tartja össze, és Ugyanő feszíti szét a szent szövegeket, mutatják meg ezek az oldalak, vagyis „a be­tű öl, a lélek megelevenít”.

A haiku lehetőségei csekélyebbek, ha szétromboljuk, semmi nem marad. Emberi csinálmányok. De a legjobb, legfegyelmezettebb csinálmányok, mondja Dávid István. Kedvencem a harmincegyedik heti háromsorosa: „Tudom, hogy bárhol, bizonyos helyen mégis / én sokkal inkább.”

Igemagyarázatok

A bibliai szakasz meghosszabbodik egy mondattal, írja Dávid István, és ugyan ez a kötet leghagyományosabb anyaga, itt érezhető a szerző nyelvkeresése. Némelyik futam filozofikus, némelyik pedig követi a protestáns áhítatos könyvek hagyományait, de sok a narratív jellegű szöveg vagy szövegrész is. Ez a nyelvkeresés inkább bizonytalanságot sugall, mint döntést. Fontos volna egy nyelvi közös nevező.

A legjobbak a narratív szövegrészek, valamint a személyes hangvételű „meghosszabbodások”.

Tipográfia, grafika és fotók

A változatosság oltárán feláldozódik a fegyelmezettség, és ez tudatos döntés. Az Istenhez való elindulás és maga az út valóban pont annyiféle, ahányan elindulunk és botorkálunk rajta, ilyen értelemben a tipográfiai és grafikai változatosság szándéka érthető, akár indokolt. 

Sok jó meglepetés ért, oldalról oldalra, szép vizuális megoldások, elegáns, minimálra vett oldalak – vagy éppen bohémok és humorosak, akár meghökkentők, például sárga oldalon egy cím: A kegyelem kék.

A fotók kommunikálnak a szöveggel, olykor fotó és szöveg egymásba és egymásra épül, vagy akár egy grafikai elem a fotó tartozékává válik. Pillanatok, tárgyak, apró részletek és természet-fragmentumok tárulnak elénk, nagyon változó méretben. De a fotók tiszteletben tartják a kötet szöveganyagát, nem tolakszanak, és nem is válnak magyarázóvá. 

A tipográfiai sokszínűség viszont számomra zavaró volt, a betűtípusok ilyen mértékű tobzódása túlzó és fárasztó. A kötet egy töltekezős–keres­gé­lős–meditálós útra hívja meg az olvasót, ezen az úton pedig szükség van valamiféle fegyelemre (jó sokra!). Szerintem a tipográfiai fegyelmezettség jót tenne a könyvnek, és a kötet felvállalt fiatalosságából nem venne vissza. A betűtípusok sokfélesége a szövegeket szinte vizuális elemekké változtatja, legalábbis a vizualitás irányába mozdítja el.

Az Isten szótagolva, azaz az Ist ens zót ago lva, váratlan vendég az elfáradt református (és nem csak) közösség(ek)ben. Százötven éve berendezkedtünk egy kétszáz éves receptúra alapján – ablakot is alig nyitunk. 

A kéményen keresztül érkezhetett ez a könyv, gyanítom, angyali közbenjárással. És szerkesztő, grafikus, kiadó és zenészek segítethették a munkáját.