[2010. március]

Az ember, ha panzióba megy, két dolgot csinálhat, főleg, ha kutya: vagy kint ül, vagy bent.
Így mondta Cihos Mátyás.
De hogy az elején kezdjem, ott volt az a sehonnai, borsóagyú Jézus. Az az istenverte nédó állandóan ételért kuncsorgott. Egyszer csak felbukkant az erdőből, épp, ahol Kerecsen bojtárjaival kerítést barmoltunk össze a lócsordának, a vén Bagó meg már messziről acsargott rá. S attól fogva, minden nap, valahányszor Kerecsen csikósai szalonnázni tértek, Jézus kiólálkodott az erdőszélre, ott posztorkodott, ahol azok épp leültek falatozni. Ilyeskor szokása volt sűrűn poszogtatni, ám hogy miből eregette azokat a csendes fingokat, csak találgathattuk, olyan sányhútt volt. Mikor így alkalmatlankodott, settenkedett és csorgatta a nyálát, lesve, hátha potyogtatnak neki valamit, Szent Illés és Taksány Gergő kedélyesen szólintgatták, Ahhoz is hülye vagy, hogy csirkét fogj magadnak, Na húzzál innét! Mennyé, fogjál pockot, te sülü! Ám ha pottyant is valami a sündörgő fajtájának, az is a Bagóé lett.
Ki az ördögnek kell ilyen mihaszna kutya. Füstölög Szent Illés.
Ilyen isten barmát! A pákász macska megél itt, te meg éhen veszel! Hülye kutya. Kérj a gazdádtól! Na! Húzzál haza! Zsidónak, vonulni. Így Öböj István.
Láttam már ilyet, túl az Óperencián, a normandusoknál, Svéciába. Meg Vallóniába, Burgundiába. Németnek, góbénak nem kell. Fasznak se kéne ilyen. Pök erre Szent Illés.
Na, menny innét! Kérj a gazdádtól, húzzá haza! Az meg csak egyre forgolódott körülöttük. Úgy lábatlankodott, nem lehetett elkergetni, de nem is nagyon akarták. Hanem amikor Dorvatt László isteneset tüsszentett a tubáktól, úgy megriadt, hogy csak fertályóra múltán sumókolt elő.
Verik ezt, mondta ekkor Szent Illés.
Megriad az árnyékától is. Nézzétek! Mutatja.
Mióta kész a karám, egész merész.
Valóban. A kutya beszaladt a karámfák közé. Körbeszaglássza a kerítés-rönköket, aztán visszasomfordál az erdőszélre. Szent Illés odalépne hozzá, de az elriad tőle.
Ide gyere, te, ijeszke!
Kondics kutya ez! Tódítja Taksány Gergő.
Butuj kutya. Ide gyere, te féleszű!
Incselegne neki egy karéj zsíros kenyérrel Szent Illés.
Ám a kutya elfarol előle.
Hüttyent is neki egyet-kettőt, de attól meg csak még jobban megugrik.
Olyan kujjogó ez a kutya, még a jót is rossznak veszi.
Mondja erre Szent Illés.
A kenyeret odaveti Bagónak.
Verik ezt a kutyát, de rendesen. S éheztetik. Valami háznál lehet, mert járja a kerítést, odáig kijön.
Ide gyere, te, ne félj már! Hallod, Ucsnay bátrabb nálad. Amit a zisten formára nem sajnált tőled, hallod, az eszedből kihagyta!
Hosszú lábai voltak a kutyának, hosszú farka, nagy feje, nagy szája és orra, és nagy fülei. Szőre meg alig.
Valami vérebre formít. Véli Taksány Gergő.
Hát; csak borsóagyú. Toldja meg Szent Illés.
Terelni nem tudsz, őrizni nem tudsz, pajmogja a csikós.
A macska elcseni az ételt a fogaid közül, olyan gyégyulka vagy. Még ahhoz is gyüggyő, hogy cserkézz. Odahaza meg ütleg s koplalás. Mi lesz veled így, Borsóagyú?
Majd én gondját viselem a butujkának, mondja Csida Márta.
Taksány Gergő kacag. Na, az szép lesz!… Ha ez a kutya ideszokik. Tesz hozzá Gyuba Holló.
Már ideszokott. Nézi a kutyát Csida Márta. Majd én ügyelek rá. Ide gyere, te!
Örv van rajta, szól Tang Márton.
Tényleg. Nézik.
… ha a falu felé kódorog, előbb-utóbb rajtavész. Elintézik a zsitárok.
Vagy a fűbíró. Helyesel Dorvatt László.
A kaszálón ilyenkor tucatjával hagyták ott a fogukat a kóbor kutyák.
A kutya elfutott. Elinalt, színét se lehetett látni az erdei kalancsban.
Azt mondtad… Mondja most Gyuba Holló.
„A kutya férfidolog. Macskát már nem akarok többet, ha lesz is, majd szerzek magamnak." Csida Márta nem felel neki.
Jobb, ha tudod, kinek a kutyáját eteted, mondta ekkor Gyuba Holló.
Ennyiben maradtak.
Persze, vacsorára megint előkerült. Csida Márta akkorra már készített neki ezt-azt. Külön tálban. Azt ehette, amit a csikósok, azok meg ráhagyták. Csida Mártának szinte soha nem volt senkije és semmije. Legalábbis, amióta mi ismertük, azóta nem. Tán csak egy macskája, ám már az sem volt vele. Az is megmortelt.
Kerecsen szerint Csida Márta valami gyöttment törökös szerb kutyakölke volt, tán ha egy kecske-gidó került a korozsmájába, s az annyával is korán elárvult.
Hanem, Izsófalván is sokszor hallani, egyszer, mikor még vánda kis lányka volt Csida Márta, amolyan tündéres ajándékokkal kezdett bírni. Ollyan jó szíve volt. Ha csak megmosta az arcát a patakban, mindig talált egy aranyat meder alján… Persze, sose duvadt sokáig a sok szép sárig arany az erszénykéjében. Odaadta másnak. Asztán, ezt is mesélik, bármerre lépett, amerre a mezei fű csak meghajolt a talpa alatt, a lába nyomán virágok nyíltak…
… és ha sírt az árva kis Csida, igazgyöngyök peregtek a szeméből. No, akkor aztán akadt gyámja, nem is egy, mindöstelen-mingyárt.
Így meséli Kerecsen.
Ám ahogy serdült Csida Márta, s kezdett kerekedni, s már épp kezdtek volna a vágánya után kajtatni a legények, tudjátok: incselkedni vele, Csibolyónak becézni, meg kankaringós kaláccsal kínálni, a segge választékát bámulni, no akkor minden tündér hatalmát odaadta egy magamagára formádzó árvának, s élt ugyanolyan kis vergán, mint annak előtte. A rossznyelvek szerint persze cafrinka lett, és a ringyókodásáért veszett oda tündéri volta. No, annyi már bizonyos, mifelénk cigányos nincsenségben csapódott, ahogy az is, hogy tényleg felvihette volna a zisten a dolgát, ha valóban csak szajhálkodik. Elébb Szent Illés babája lett, aztán meg a sámánfia Gyuba Hollóé.
Na de, hogy szavam ne feleggyem… hét se telt el, hogy Csida Márta főzni kezdett rá, és a kutya nem jött többet.
Nem sokkal korábban, még mikor Szent Illéssel babálkodott, volt Csida Mártának egy macskája. Az a piszkosszürke Szurtos. Hentergett Csida Szent Illéssel a mezőn, a zernya macska meg a fejüknél bóklászott, meg heverészett velük, és Szent Illés soha annyit nem kacagott, mint mikor a cirmos a farkával csapdosott, s minduntalan a csikós arcába suhintgatott vele. Pedig előtte nem nagyon szívelhette a fajtájukat Szent Illés, mert szokásuk a kutyákat herdíteni, mikor azok elalítnak, vagy épp dolgoznának, s tuggyák, hogy úgyse kapnak utánnuk. Meg aztán a pákász macskák minduntalan elcsenték a szalonnáját… de nem szidta őket. Úgy volt avval, hogy így kell annak, aki hagyja magát meglopni. Na, furcsa is lett volna, ha Kerecsen bojtárja még a kenyerét se tudja megőrizni! Amúgy is tuggyátok, menynyire tiszteli az Állatok Királyát Szent Illés. Ezzel a Szurtossal azonban másként volt. Mert, így meséli, hogy amikor az egyszer ide-oda járatta a farkát, egyet csapott vele erre, aztán várt a cirmos, majd meg amarra, Sujja, bele a képébe. Akkor aztán nagyot nevetett. Aztán sokat figyelte azt a cicát, ahogy az ült, mert olyan szobormerev tudott az lenni, mint mikor Dorvatt László úgy maradt kőszálnak. Zernikének becézte, meg mávuskának, mint Csida Márta, ha ez macska csak úgy a maga kedvére, már ahogy ezek a cicák szoktak, höbgicsélve hozzá dörgölődzött. Azóta is szereti a macskákat leskelni, látom én… el-elnézi őket, tán még a nyelvüket is megtanulta. Nyáukol nekik, ha azok miákolnak. Ha csak a lóról vizel egyet, akkor is őket lesi, ahogy ólálkodnak, ugrabugrálnak, meg ahogy játszanak a fogtamukkal. Meg azt mondja, szereti, hogy nincsenek nagy zajjal. Tudjátok, mit felelt a cigánynak, mikor a kedves nótáját kérdezte a Kutyakaparóban? Hogy ő a csendet szereti…
… Azt muzsikáld!
Télen még vékonyka szalonnát is potyogtat ezeknek a kóbor mócáknak, pedig hát ugyan nagy cigánylakodalmat tudnak csapni, néha úgy vernyákolnak a korcom körül, hogy ihaj…! Aztán a macska kimúlt. Egészen meredten talál rá Tang Márton az erdőszélen, gebedt volt már vagy pirkadat óta. Sosem volt az a finom ember Szent Illés, ám akkor, mikor meglátta a macskát, jól láttam, ekkor egészen durva lett az ember és rideg. Aztán hogy Csida Márta sírni kezdett, megenyhült.
Enyje, no, mondta.
Nem sokkal később lett Csida Márta Gyuba Holló szeretője.
Persze jó volt Szent Illésnek Csida Mártával, látszott rajtuk, hogy jókat veszekednek, aztán a veszelődés után meg jókat kúrnak, mert szerette Csida Márta, ha a férfi cövekedett, Szent Illés meg, ha Márta kacérkodott vele, ízlett is neki a vulvája aztán, mindenki láthatta rajt. Sajnálta tán a szeretőjét, tudom is én, de a macskát azt biztosan. Mert hát a lánnyal úgy volt, hogy…
… a züsten adta, a züsten elvette.
Azt azonban sajnálja Illés, de erőssen, hogy oda lett a macska, s hogy nem kacaghatja többet.
Az Isten adta, az Isten elvette, mondta egyszer, de ollyas ridegen, ahogy csak Öböj István tud beszélni.
Aztán… amikor filingézni kezdettett a hó, Szent Illés belovagolt Izsófalvára. Jól emlékszem, mert kacskaringós nyomokat hagyott maga után a falu felé. Ott aztán megtudta, amit tudni akart, mondta is, ahogy visszatért.
Zsidóé.
Na ugye! Megmondtam én… Így Öböj István, amikor meghallja.
Maguk-igéző emberek ezek a mokherek, ilyen mihaszna ebekkel parádéznak.
Jézusnak hívja, mondja Szent Illés. Éhezteti és üti-vágja. Belerúg, ha loholnia kell is érte.
Gyuba Holló csak fürkészte Szent Illést, de nem szólt.
Tán még megveszed tőlle, mondja Taksány Gergő.
Ajánlottam neki egy lovat, de azt felelte, nincs az a ló, amiért odaadná.
Taksány Gergő köp egyet.
Meglágyult az agyad, ha egy rézgarast is adsz azért az ebért.
Mondom neki.
Szent Illés meg feleletként csak rám néz azzal a rút, merev ábrázatával, hogy egészen összeakaszkodik a tekintetünk.
Aztán csak, meghúzta a vad-lét, amit odadobtam neki.
Másnap Csida Márta megjelent a téli szálláson Jézussal.
Na, mondta Dorvatt László.
Zsinóron vezette a kutyát.
A ládicskóért odaadta, magyarázza nagy hévvel Csida Márta.
Tépdeste a zsidó-szakállát, de odaadta. Szaggatta a ruháit, de eladta… a ládicskódért.
Néz Szent Illés szemébe.
Na, nagyon helyes. Nyugtázza Szent Illés.

Simogatná a kutyát Csida Márta, de mikor leveszi róla a hurkot, Jézus kiszakítja az irháját a lány kezei közül, és eliszkol a fák közé.
Aztán…
… Lágyuláskor Jézus eltűnt. Szőrén-szálán. Kereste, aki tudta, ismerték a kutyát mind a hegyi emberek. Végül Gránic Menyhárt talált rá egy folyásban. Mutatta.
Csida Márta elsírta magát.
Taksány Gergő csak annyit tudott kinyögni: Bassza meg.
Szent Illés leguggolt. Egészen közelről nézte a kutyát. Tán még meg is büzölintette.
Affene… Mondta Dorvatt László, mikor Szent Illés kiterítette előttünk.
Aztán csak nézett Dorvatt László kérdőn, előbb Szent Illésre, majd meg Gyuba Hollóra.
Ki…?
Kérdezte volna.
Ám amikor meglátta Csida Mártát… no, akkor benne is ott ragadt a szó.
Akkor aztán mind a bőrünkön éreztük Jézus hiányát, mert a lány dalai attól fogva másként szóltak. Csida Márta hangja nyersebb lett, lúdbőrös lett tőle az ember karja. A muzsikája néha egészen olyanná vált, mint a feneketlen sár, abban zavitykolt a hangjával. A betyárok némelyike egészen megkergült tőle. Attól a naptól fogva, hogy úgy találták Jézust, mind kutatták, ki tehette azt vele. Csida Márta szerint betyár lehetett csak, a szeges kamcsijával, már a kutya sebeiből, meg a hegedő sebeken lévő varból ítélve, noha ilyes garangyag nem sok akadt rajta… Nem csoda, hogy kimúlt. Az is lehet, hogy egyszerűen elvérzett.
Szent Illés, ha csak tehette, a becsedi leprásoknál időzött, és bárki megmondhatja, aki ott volt, konószra lelt bennem, mert inni sohasem muszáj, de ha az ember megihazik és lehet...
A leprások pincészetéből tartottunk haza felé aznap is, amikor úgy találtuk az úton Gyihor Miklóst és Gönyi Farkast a zsidóval. Emez a szamarán ült, hátrafelé. A nyakán hurok, a kötél vége egy fán átvetve. A tökfödője a latyakban.
A betyárok meg dorzadoztak, hogy most meglakol a cakor, meg ilyeneket.
Persze, részeg voltam, na, de egy s másra azért tisztán emlékszem.
Szent Illés, ahogy elnézte őket, meg a zsidót, egyszer csak tarkójára tolja a kalapját, és mindjárt dobott egy cifrát, csak úgy lóhátról. Aztán letörölte a nagyját a szájáról, még a ricsket is kicsapta, röhögtem is rajta rendesen. Megszívta az orrát, és azt mondta.
Nem szeretném, ha bármi baja esne ennek a zsidónak, Gyihor Miklós.
Tisztellek, Szent Illés, felelte neki Gyihor Miklós, de te a betyárnak itt nem parancsolsz.
Szent Illés csak köpött egyet. Ekkor már egészen józan lehetett.
Nem parancsol itt senki. Csak a Farkas. Hát.

Több szó nem is esett köztük, vagy csak nem emlékszem, nem tudom, de Gyihor Miklós és Gönyi Farkas kereket oldhattak, elkotródtak, mert egyszerre már a lovaik nyomát se láttam.
Szent Illés nézte csak a hurokba dugott fejet.
Emlékszem, a zsidó törte meg a csendet,
Ismerlek, mondta, Illés vagy.
Mire Szent Illés biccentett.
A zsidó meg folytatta. A nevedből már tudom, hogy engesztelhetetlen vagy és kérlelhetetlen. Így mondta. A végsőkig eltökélt vagy, és eltökéltségedben végletesen korlátolt. Tudom, hogy hiába könyörögnék. Mondd meg hát: mit akarsz tőlem? Jó, ha tudod, Csida Márta kutyáját nem én öltem meg.
Nem így beszél, akinek az élete más kezében van, mondta erre neki Szent Illés.
Az életem Isten kezében van, ezt felelte neki.
Mire Illés meg azt mondta neki, hogy: Jól van. S köpött megint.
Ki tette?
Mire a zsidó, ha eljössz a zsidó templomhoz, holnapután, elmondom, hogyan tudhatod meg. A buzsnyánál.
Bólintott Szent Illés.
Várni foglak, mondta.
Azzal levágta a kötélről.
Mondja nekem nem sokkal később Hőke, hogy az nem lesz jó, ha Szent Illés meghülyül, Kullancs.
Hőke akkor Mojzes Tamás embere volt. A vén betyár összeállt Haruc Bánnal, és éppen akkor is úgy esett, mint rendesen, hogy Kerecsennek hozott lovakat.
Ha Szent Illés már zsidóhoz jár…
Így Hőke.
Már magára ne vegye, bágyé. Fűzte hozzá Mojzes Tamás felé biccentve.
Ide figyelj, apukám!… Feleli neki erre kedélyesen csak úgy a pipaszárról Mojzes Tamás, aki amúgy nagyapja lehetne ennek a hetyke legénynek. Anyádnak a picsáját…
A vén betyárnak szokása minden szavát jól súlyozva ejteni, hogy mindenki értse.
… azt magamra veszem… de ami te szádból kijön, az nekem két böfi közt egy puki. Így szólt Mojzes Tamás.
Na, erre ittunk, de a dolog Hőkét csak nem hagyja nyugodni.
S ezt a fekete macskás dolgot, mind megszerelted neki? Kérdezte tőlem.
Mondom, ja.
S Szent Illés meglátta a démont? Faggat tovább.
Azt mondta.
S kit látott?
Az a feneség, feleltem, hogy Dzian Kajust.

Na, aztán ekkor történt, hogy megjelent a szállásunkon ez a nyalka fickó, Cihos Mátyás.
Már nekünk volt nyalka, úri betyárnak néztük leginkább. Úgy válogatta a szavait, mint valami próféciás ember. Ő maga nevezte Cihos Mátyásnak magát, mi meg ráhagytuk. Mondta, hogy az udvarban szolgál. Taksány Gergő még meg is jegyezte: hogy a fenébe szolgálhat valaki ilyen névvel az udvarban. Senki se akaszt cégért a nyakába azzal, hogy lótolvaj!
Értetlenkedett. Cihos Mátyás meg csak nevetett, hogy: Ott vannak csak az igazán nagy tolvajok.
Aztán mi kéne, Cihos Mátyás? Kérdezte Kerecsen.
Nem sokára erre vadászik a király, felelte amaz.
Tudni szeretné, miféle nagyvadra lehet itt menni.
A legnagyobb vadat, szólt közbe ekkor Szent Illés, felhajtom neki. Csakhogy nem az a legnagyobb vadász, aki megöli az oroszlánt…
Hanem akkor kicsoda?
Aki elorozza az oroszlán orra elől a zsákmányát. Felelte pajtása helyett Tang Márton.
Tán te eloroznád? Kérdi erre Cihos Mátyás.
Még ma éjjel.
Na, erre kíváncsi vagyok, mondta amaz.
S akkor aztán azon az éjszakán nyeregbe szállt Kerecsen minden csikósa: Gyuba Holló és Öböj István, és Dorvatt László, Rákász Palkó és Taksány Gergő, és Szent Illés, meg Tang Márton. S nyeregbe szállt velük Mojzes Tamás az embereivel: Macsek Gábor, Vejkó Pista és Paptetű, a Csillagszemű és Sáfely Borka, aztán Hőke és Haruc Jóska, akit csak Haruc Bánnak hívtak, és velük tartott Cihos Mátyás is. S még azon az estén Dzian Kajus minden jószágát meglovasították, ami csak nyihogott, a legelső paripától a legutolsó gamancs gebéig.
Harmadnapra aztán megjelent a szálláson Dzian Kajus a király embereivel és a becsedi gróffal. Mindenkit lefogtak, és a király elé hurcoltak, még Csida Mártát és engem is. A királyi trónon ott ült Cihos Mátyás.
No, emelte fel a kezét Mátyás. Ítélkezünk.
Előbb Dzian Kajust hallgatták ki, aztán Csida Mártát. Dzian Kajus velős volt, mint mindig. Röviden előadta, hogy a kutya az ő földjén posztorkodott, és hogy megölte, ahogy mindenki más tette volna a helyében. Az ő erdejében, ahogy a király erdejében, télvíz idején éhenkórász ebnek nincs helye.
A pörben megidézték az izsófalvi rabbit, aki elmondta, hogy Jézus kié volt, s hogy egy drágaköves szelencéért ki adta el Csida Mártának. A ládikát bemutatta. Mátyás megvizsgálta. Ahogy megpillantotta, látni való volt, hogy egészen elkerekednek a szemei, de csak annyit mondott…
Folytassuk!
Gyuba Holló elmondta, hogy Jézus, a kutya, a légynek sem ártott, és a megidézett zsitárok, de még a fűbíró is megerősítették a szavait, s hogy Dzian Kajus nem fizette meg a kutya árát, ami épp annyi, mint amennyit Csida Márta szelencéje ér, Dzian Kajus örülhet, hogy csak a lovait hajtották el.
Így mondta Gyuba Holló.
Aki csak jelen volt, mind úgy meséli, hogy Mátyást ekkor mosolyogni látták.
Szent Illés azt mondta, hogy Gyuba Holló nyergelt, hát ő is nyergelt, nem bán semmit, s utána a többiek is mind ugyanezt mondták.
Mátyás ítélkezett.
Pro primo, mondta. Lótolvajlás nem esett. Csíny volt ez, és Dzian Kajus bizonyára kegyesen megbocsát érte. Az elhajtott lósereg visszaszolgáltatik.
Pro secundo, mondta. Mi adtuk parancsba embereinknek, hogy hajtsák föl a legnagyobb vadat, s ez megtörtént, jutalmuk hát épp annyi lesz, amit ménesünkből kiszakítani jónak látnak. Minthogy Csida Márta azt vallotta, hogy csak egy kutya volt. Megsirattam, másodnapra elfeledtem, nekem Dzian Kajus lócsordája nem kell, azt akartam, hogy egy szívdobbanásnyi ideig azt érezze, amit én. Ott ütött meg, ahol a legjobban fájt, hát én is oda ütöttem, ahol a legjobban fáj neki.
Kuttenbergi Dzian Kajus ügyét lezártnak tekintjük. Ha Csida Márta a becsedi szerető hölgyek testvérületére óhajtja hagyni lovainkat, úgy legyen. Nemes és méltányos cselekedet a részéről…
De. Gondolkodott el a király. Mit tehet az ember, ha penzióba megy? És itt Mátyás tekintete Dzian Kajusra rebbent, s ott maradt, mint valami légy, amit nem lehet elhessegetni. Főleg, ha kutya. Mert a kutya két dolgot tehet: vagy kint van, vagy bent.
Így mondta Cihos Mátyás.
Persze, Mátyás, ahogy jött, úgy távozott. Csida Márta meg elárvereztette a lovait, a sok aranyat mind a nővéreknek adományozta. Ezeknek a nővéreknek.
Aztán már egészen kitavaszodott, mikor Dzian Kajusnak nyoma veszett. Kajtárok hada kereste, még a becsedi gróf birtokán tanyázó cigányok látóit is kifaggatták, hátha mondanak valamit felőle. Potyára. Mert nem sokkal korábban Szent Illés belovagolt a ciguniára, és kilenc legjobb lovát vitte magával, amiket nem hozott vissza. A Gorondi Vénnel társalkodott aztán, aki úgy mondta, Szent Illés megmarad abban, amit tanult.
Később aztán megjelent nálam Szent Illés, hogy csekléket kérjen tőlem. Azt mondta, hogy őzhöz kell. Kérdeztem is, hogy miért nem lő inkább. Fogott is egy őzbakot. Tavasz volt, a dög bőrében csak úgy hemzsegtek a nyüvek. Mikor Szent Illés leemelte a lováról a tetemet, akkor is marokszám fordultak ki belőle. Néztem rá kérdőn, ő meg csak annyit felelt, hogy: Éhezik.
Aztán köpött. Később meg ásót kért tőlem. Nem kérdeztem tőle, minek neki, de mondta: ideje, hogy megbarátkozzon Jézussal, és magához vegye.
Meg még egy frissen metszett akácfahusángot is láttam nála, a nyeregtáskájához erősítve. A tüskésebbjéből. Akkora tövisek voltak rajta, mint az ujjam.
Aztán Gyuba Kálmán plébániáján is járt. Az meg végighallgatta, kevés szót váltottak, aztán köszöntek, s ki-ki ment dolgára. Azt pusmogják, vitt is neki magával valamit, amit az át is vett tőle. A plébános, úgy mondta, már Tang Mártonnak is előadta, mert ő is érdeklődött nála, csak annyit kérdezett a csikóstól, hogy: Magához vette Jézust?
Az meg mondta neki, hogy: Könyörgött érte.
Elfogadta?
Ki volt éhezve rá.
Kérdeztem: Mihez kezd most ezzel, plébános uram? Gyuba Kálmán meg azt felelte, hogy belekeveri a miseborába, s a rákövetkező vasárnapi vecsernyén iszik belölle…
Úgy képzelem, mondom, hogy Szent Illés leguggolt, és egészen közelről nézte Dzian Kajust.
S mi volt azzal a fekete kakassal? Noszogat Hőke.
Iszik. Fekete macskával. Már nem is tudom.
Hörpölgetjük az irgalmas nővérek borát. Hőkével, meg Harás Csabával.
Hetedik alomból való fekete macska egy alomból való hetedik fekete miukájának valami mirigyét kellett kifőznöm. Azt kellett a szeme héjára kenni, hogy megláthassa a démont. Így mondtam. Aztán csak hallgattuk a borospincéből a nővéreket, ahogy a Mennyország ajtaján kopogtatnak a kántálásukkal. A hangjuk egészen más volt, mint a Csida Mártáé.