lehetne úgy, hogy sziesztából ébredek, tompán, fáradtan, 

öregen rakom össze a kinti zajokat, összerakom, ki is vagyok, 

mi volt az ebéd, milyen az életem. de nem. a mobil rezeg 

a kisasztalon, egy órával korábban kelt a szokásosnál. téli hajnal 

lesz, kint még sötét. gépiesen mozgok, megszokásból teszem, amit. 

tudom, hányra és hová, s hogy nem késhetek. ahogy kilépek 

a házból, már szürkül a város felett, oldódik a tömör sötét, de még 

nem kel föl a nap. és akkor! hirtelen nem is értem. mintha feleségem 

telefonjának madárcsicsergésre beállított ébresztőjét hallanám. 

mintha koncertterembe lépnék, szól a hajnali kórus harsányan, üdén. 

kiemel a félálomból, a féltudatos, kötelességtudó igyekezetből, 

felemel az örömhöz, jó kedvem kerekedik, tempósabban lépkedek, 

s ahogy a kórházkert előtt még hangosabbá válik a madárdal, 

arra jutok, rigók lehetnek. de hogy nem tudtam én erről a hajnali 

hangversenyről? vagy ami rosszabb, tudtam, csak elfeledtem. 

amikor a hídra érek, már járnak a buszok, autók, és néhány gyalogos 

siet a dolgára, miként máskor is, minden nap, míg én alszom vagy 

éppen ébredezek. fizioterápiás kezelésre megyek majd, mert 

a lábamba befészkel egy kis halál, és lassan elindul föl, a szív 

felé. a rendelőintézet még álmos lesz: portás, neonfény, 

nővérek és betegek. egy kicsiny helyiségbe terelnek, ahol 

langyos vízzel telnek a tartályok. nekivetkezem, kezem, lábam 

beléjük helyezem. és várok. várom, hogy hasson, ami hat. 

kisfeszültségű egyenáram bizsergeti bőröm, és én ülök, kissé 

kényelmetlen pózban, a szemben lévő falon speciális időmérő 

szeleteli az időt, tik-tak. mögöttem elhúzott függöny, azon át 

hallom a reumatológiai kezelő hétköznapi működését, lépteket, 

vagy ahogy a nővérek beszélgetnek, megvitatják a tegnapot, 

ügyes-bajos nyűgeiket, s köszöntik, irányítják az új és régi 

pácienseket. hallom a gépeket, a zajokat. ahogy az óra az időt, 

tik-tak, másodpercekre aprózza. a helyiségben félhomálynál 

alig lesz világosabb, de pont úgy jó. szemben nagy falitükör, abban 

bámulhatják magukat a galvánfürdőző emberek. én is nézem 

magamat, mást nem is nagyon tehetek. enyhén kifacsart testhelyzet, 

idétlen, sapkától deformált frizura, csálé száj, unalmas, öreg 

arc. ez vagyok. belém fészkelik magukat kis halálok, s versenyeznek, 

melyikük okozza majd egyetlen halálom. nézem a tükörben az 

ismerős idegent, aki leszek. berreg az időjelző, kiszólok a nővérnek: 

lejárt az időm. jön, lekapcsol, leengedi, kiszállok, törölközöm, 

öltözöm. akkor holnap ugyanígy. persze, ugyanígy, amíg lehet. 

kilépek az épületből, megcsap a hideg, de jólesik. rigódal 

helyett a város zúg tompán, józanul. a munkahelyemre megyek, 

s nem figyelem, kinek az arcára dob arany csókot a nap.