lehetne úgy, hogy sziesztából ébredek, tompán, fáradtan,
öregen rakom össze a kinti zajokat, összerakom, ki is vagyok,
mi volt az ebéd, milyen az életem. de nem. a mobil rezeg
a kisasztalon, egy órával korábban kelt a szokásosnál. téli hajnal
lesz, kint még sötét. gépiesen mozgok, megszokásból teszem, amit.
tudom, hányra és hová, s hogy nem késhetek. ahogy kilépek
a házból, már szürkül a város felett, oldódik a tömör sötét, de még
nem kel föl a nap. és akkor! hirtelen nem is értem. mintha feleségem
telefonjának madárcsicsergésre beállított ébresztőjét hallanám.
mintha koncertterembe lépnék, szól a hajnali kórus harsányan, üdén.
kiemel a félálomból, a féltudatos, kötelességtudó igyekezetből,
felemel az örömhöz, jó kedvem kerekedik, tempósabban lépkedek,
s ahogy a kórházkert előtt még hangosabbá válik a madárdal,
arra jutok, rigók lehetnek. de hogy nem tudtam én erről a hajnali
hangversenyről? vagy ami rosszabb, tudtam, csak elfeledtem.
amikor a hídra érek, már járnak a buszok, autók, és néhány gyalogos
siet a dolgára, miként máskor is, minden nap, míg én alszom vagy
éppen ébredezek. fizioterápiás kezelésre megyek majd, mert
a lábamba befészkel egy kis halál, és lassan elindul föl, a szív
felé. a rendelőintézet még álmos lesz: portás, neonfény,
nővérek és betegek. egy kicsiny helyiségbe terelnek, ahol
langyos vízzel telnek a tartályok. nekivetkezem, kezem, lábam
beléjük helyezem. és várok. várom, hogy hasson, ami hat.
kisfeszültségű egyenáram bizsergeti bőröm, és én ülök, kissé
kényelmetlen pózban, a szemben lévő falon speciális időmérő
szeleteli az időt, tik-tak. mögöttem elhúzott függöny, azon át
hallom a reumatológiai kezelő hétköznapi működését, lépteket,
vagy ahogy a nővérek beszélgetnek, megvitatják a tegnapot,
ügyes-bajos nyűgeiket, s köszöntik, irányítják az új és régi
pácienseket. hallom a gépeket, a zajokat. ahogy az óra az időt,
tik-tak, másodpercekre aprózza. a helyiségben félhomálynál
alig lesz világosabb, de pont úgy jó. szemben nagy falitükör, abban
bámulhatják magukat a galvánfürdőző emberek. én is nézem
magamat, mást nem is nagyon tehetek. enyhén kifacsart testhelyzet,
idétlen, sapkától deformált frizura, csálé száj, unalmas, öreg
arc. ez vagyok. belém fészkelik magukat kis halálok, s versenyeznek,
melyikük okozza majd egyetlen halálom. nézem a tükörben az
ismerős idegent, aki leszek. berreg az időjelző, kiszólok a nővérnek:
lejárt az időm. jön, lekapcsol, leengedi, kiszállok, törölközöm,
öltözöm. akkor holnap ugyanígy. persze, ugyanígy, amíg lehet.
kilépek az épületből, megcsap a hideg, de jólesik. rigódal
helyett a város zúg tompán, józanul. a munkahelyemre megyek,
s nem figyelem, kinek az arcára dob arany csókot a nap.