Sikolt a rigó repeső füttye a lomb közt:

„A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé.”

Illatos hajkoronájuk díszében ragyogván

      Jönnek a mások.

Érted-e?... delet dobbanó szívvel megállni kék kikeletben

Érted-e?... mást szólít már szállván a tavaszi szél.

Lobbanó fürttel az orgonabokrok nem néked

      Ontják a vérük.

Nem sorsodat rejti a rügy már; zsendülő lombon

Nem néked kell általtörnöd vérző ajakkal.

Nem néked fonódik új kéjek töviskoszorúja!

      Nem téged hívnak.

Te állj meg, te állj meg, te állj meg, sohase mozdulj.

Arany nyaradért fizess meg minden tavasszal!

Keskeny a nyár pallója s hídja a délnek

      Ingó szivárvány.

Állj meg keményen, mint őskori templomi szűzek,

Szent serleget hordva bűvös márványkarokkal.

Ha sűrű ürömmé erjed nedve örömnek

      Meg ne inogjál.

S ha néha tűzpiros alkony pillangószárnya

Illó olajjá sepri a serleged színét,

Te állj meg, sohase fussál dalos sikollyal

      Neki az éjnek.

Megtudtad: ez a tiéd, a kéjeid kertje.

S mert kerted van, nem lehet kerted az egész világ.

Áldott elérés ára érett megállás...

      Nincsen tovább már.

Mint őskori templomok lánya alázatos márványkarokkal

Hordozzad szíved: számodra szíved az egész világ.

Keskeny a nyár pallója, de vezet végtelen véghez.

Keskeny a sorsod, de rajta Istenek járnak.

      Állj meg, ne mozdulj.

A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé.