Ne már, Uram, legyen már eleged! Ne rázogasd nekem újra és újra!

Látom én, szépen megbüntetted, amiért lenyúlta a férjemet kis időre. Régen már, Uram, és én nem emlékszem semmi ilyenre. Hogy kértelek volna, hogy a rákkal etessed ki a belét. Nem, Uram, én ehhez túl gyáva vagyok. Balek, na, az ilyen végzetes átkokhoz. Lassan már azt is elfelejtem, hogy meg lettem csalva, látod-e. De te még mindig rázod, remeg a feje szegénynek a Parkinsontól. Pedig a szavai már szépek, szelídek, Uram. Mit csinálsz már? Így is cukorbeteggé tetted. Kértem én? Higgy magadban, Uram! Hidd, hogy elketyegünk már nélküled is. Mert például itt van ez az álomeset. Hogy egyre többször álmodok végtelen horizontokat, síkságokat és hegyeket. De nem elvágyódásból, dehogy, hanem vigaszból. Hogy már nem tudok, nem bírok messze menni nap mint nap. Látod? Pozitíve szelektált ki engem az evolúció. Ahogy az egész emberi fajt. Mert megtanultunk éjszakára fára mászni, barlangba bújni. És hallgatni, kussban maradni. Különben levadásztak volna bennünket a gyenge szemünkkel a jól szaglászó predátorok. És nem szenvedtünk, Uram, nem. Mert akinek beteg, önjáró agya volt, az boldogan álmodott. Jól elszórakoztatta magát. A perfekt agyúak meg kitörtek, mert elvette az eszüket az unalom. Az éhség, Uram. Mert az agysejtek működés közben kapják a kaját. Jóféle cukrot, Uram.

És nem tudom, hogy ez a te kreálmányod, Uram, vagy pedig mi ókumláltuk ki sok-sok évezred alatt, de működik.

Hát lásd, tudunk mi akár vigasztalót is álmodni. Ne rázd már szegényt! Én már rég megbocsátottam.