[2020. március]
KITÖRNI A KÖRÉNK ZÁRULÓ HELYZETEKBŐL
„Kik zajonganak?” – érdeklődött Jellasics.
Valóban a hírhedt horvát bán távoli leszármazottja volt.
Nagynénje valaha méltán népszerű szakácskönyvéből
fél Magyarország tanulhatott főzni. Ők is ették meg.
„Nem tudom, valami maszkúrák, állat álarcokban.
Van medve, róka, farkas, párduc, sakál.
Mindenféle állatmaszk.
Akkor éppen felhők között bujkált a hold.
Nem tudtam megfigyelni őket.
Állandó mozgásban voltak, táncoltak, kornyikáltak,
mintha be lettek volna rúgva, de azt sem tudtam
megállapítani, milyen nyelven énekelnek?
Tűzijátékokat hajigáltak a magasba.
A fények is elvakítottak, de amikor az egyik
színes katrincás cigánylány megérintett,
lekaptam rókaálarcát, kiderült, nincsen arca.
A többiek körülvettek, vihogva kezdtek tapogatni,
mintha hüllők érintettek volna!
Kétségbeesetten hátráltam, egy fának ütköztem,
erre hirtelen tűntek el, csak letépett álarcok,
murokorrok, szénszemek, állatmaszkok
maradtak a helyükön!
Amikor meg akartam vizsgálni őket,
semmivé foszlottak a kezemben.
Mi lehetett ez az egész? Vagy ez is illúzió volt?”
„Nem tudom – suttogja. –
Én soha nem jártam ezen a tisztáson.
De most majd kiderül.
Tiszta vizet öntünk a nyílt kártyákba!” – kacag.
De nem derül ki semmi, a kántálók távolodnak.
Hagyd! – nyugtat meg. – Majd jönnek, ha akarnak.
Emlékszel, amikor a Moszkva téri garzonomban
meglátogattál, milyen nyugodtak voltunk mindketten?
Ez már a változás után volt! Rátok esett a szabadság,
Fejtegetted, és nem tudtatok mit kezdeni vele.
Te is megszabadultál valamitől, de nem ilyen lovat akartál.
Hazánk egyszerre veszítette el az emlékezetét
és az eszét, mondogattad. Elővettem egy üveg tequilát.
A dél-amerikai portyázásainkról meséltem,
hogy kiragadjalak a bezáruló helyzetből.
Minek emlékezni, legyintettem.
1989. december 21-ével megkezdődött az új időszámítás.
Összpontosíthatunk a nagy terveinkre.
Megvalósíthatjuk mindazt, ami eddig gomolygott bennünk.
Kitörni a ránk záruló helyzetekből. Ez a feladat!
44 éves vagy, én 42. Minden előttünk van még!
Utazhatsz te is. Igen, 1990. január 2-án már
Ausztriában voltam, meredtél tequilás poharadba.
Utána hosszabb tanulmányúton a szétesőben lévő
szovjet birodalomban, miközben te Ausztráliában
koncerteztél, ismét felléptetek Erikával.
A Szent István-templomban gyertyát gyújtottál halottaidért,
de nem Bécsről, nem is a szuzdáli kolostorokról meséltél.
Komoran mondottad el egy versed.
ADVENT BÉCSBEN
Pislákoltak a gyertyák a Szent István-templomban.
Forralt bort ittunk, utcán, eldobható pohárból.
Éreztem az Úristen közelségét. Vacogtam.
Jöttek az árnyak egyre, és az adventi mámor
megszédített, a gyertyák lobogó lidércfénye,
orgona búgó hangja, jézus-fehér virágok…
Régóta voltam úton. Imádkozni is kéne!
Elveszetten dadogtam. Nem tudtam, mire várok.
Meggyújtottam egy gyertyát. Talán ha az ábécét
mondom, úgyis megérti, akihez most beszélek.
„Gondolj rá – így az angyal. – Idézd fel nevetését,
alakját, mozdulatát, emlékezz, ez a lényeg!
Kiért gyújtottál gyertyát? Érte, ki balesetben
halt meg? Kit nem feledhetsz? S nem hozhat vissza Isten?”
A RÓZSATÁNC
Gyönyörű, mondtam, de nem folytattad, legyintettél.
Engem faggattál Machu Picchu váráról,
ahova te még nem jutottál el!
Te ezt irigyelted tőlem, én tőled a szuzdáli kolostorokat.
Összpontosítottam, és a tisztáson lebegve megjelent a vár.
Ködben úszott az Urubamba völgye.
Elbűvölten figyelted. „Te is tudsz illúziókat teremteni?”
„Én sem tudtam. Eddig nem is próbáltam.
Kinek teremtettem volna ott túl illúziókat, és miért?
Nem vagyok tisztában a képességeim határaival.”
Megkérdezted, mi volt a legnagyobb élményem
egymásra csúszó latin-amerikai portyázásaim alatt?
Indián dalokat hallgattunk, sok magnófelvétel bizonyította,
hogy érdeklődésem az indián folklór iránt nem csökkent.
Téged is elbájolt a dalokból sugárzó hihetetlen vitalitás.
Fényképeket mutogattam a várról, az Urubamba völgyéről,
a hegyekről, tavakról, vízesésekről, az indián faluról.
Egy őserdő szélén álló piramis romjairól.
A táncoló, fehér ruhás indián lányokról.
Néhány dallamot furulyán is eljátszottam,
majd elővettem a gitárom. Elvarázsoltak a vidám
indián dallamok. A tequila megbízhatóan fogyott.
A holdfényben villódzó tisztáson megjelentek
a ráncos arcú, fogatlan öregasszonyok,
s fáradhatatlanul mondták meséiket, énekelték dalaikat,
melyekből akkor egyetlen vak hangot sem értettem!
De nemcsak a szövegekből, kezdtem mesélni
egyik megdöbbentő élményem.
Amikor partra szálltunk Tapicban –
a nem is olyan távoli Guadalajara volt utazásunk célja,
ott léptünk fel hatalmas tömeg előtt –,
a kikötőben különös mulatságnak lehettünk szemtanúi,
amit sem akkor, sem később nem tudtunk értelmezni!
S a helyiek sem voltak hajlandók felvilágosítani
a valószínű rituális táncok mibenlétéről.
Az erősödő esőben színes ruhás lányok, indiánok
és maják, álarcos figurák kerengtek egy körtáncban.
Elhaladtunk mellettük, nem is vettek tudomást rólunk.
Amikor órák múlva visszatértünk, a nagy téren
változatlan intenzitással folyik a mulatság.
Váltsunk jelen időre, így legalább láthatod te is.
A tisztáson fehér ruhás lányok táncolnak,
rózsacsokrokkal a kezükben, színesre pingált arcú
indiánokkal és álarcos férfiakkal, nedves ruhájuk
testükhöz tapad, látni engedve alakjukat.
Mellbimbóik szinte kiszúrják a kelmét,
ágyékuk háromszöge hívogatóan sötétlik,
bizonyítva, hogy nem részesítik előnyben a fehérneműt.
Egyik kezükben a karmazsinvörös rózsacsokrok,
másikkal táncosuk nyakába kapaszkodnak, már-már
csüngenek rajtuk! A férfiak keze derekukon, szorosan
egymáshoz tapadva, kéjesen vonaglanak az esőben.
A férfiak nedves vászonnadrágja kidudorodik,
kezük táncosuk fenekére csúszik. Kiszámíthatatlan,
hogy mikor csap át az egész tánc egy elvaduló orgiába.
Néhány leányzó már táncosára csimpaszkodik!
Combjuk összeszorul a hörgő férfiak derekán.
Elképzelhető, látni, hogy mire készülnek?
A rózsatánc, mondja barátom, Erik átszellemülten.
Vajon mit ünnepelnek, mire megy ki ez az egész?
Elmegyünk Guadalajarába, késő éjszaka térünk vissza.
A kikötőben még mindig folyik a mulatság.
A lányok, táncosaik nyakába csimpaszkodva,
fáradhatatlanul táncolnak, és vörös rózsák
továbbra is feltartóztathatatlanul hullanak a levegőből.
Elképzelni nem tudom,
kik dobálhatják őket, honnan és miért?
Az álarcos maszkurák ránk merednek.
Egy lépést tesznek felénk, mintha meg akarnának állítani.
Később a hajóhídról távcsővel nézzük a mulatságot.
A fehér ruhás, fáradhatatlanul táncoló lányokat,
az álarcosokat, az égből hulló rózsákat.
Megjönnek a matrózok is bordélyokból.
Ők is távcsővel nézik a mulatságot.
Furcsa figurák vannak itt, jegyzi meg Erik, s mutatja.
Egy sasorrú idősebb maja egyágú messzelátón át nézi
az Andromédát, tekintetünk egy pillanatra összevillan
a távcsövekben. Meg akar támadni? – kérdezem.
Nem, kacag, csak egy kíváncsi maja. Tetszik neki a hajó!
Mi is tetszünk neki. Mások vagyunk! Idegenek.
A kikötőben szól a zene, önfeledten forognak
a fehér ruhás lányok álarcos partnereik körül,
de most nincs rózsacsokor a kezükben.
Körülöttük kettős kört formálnak az állatmaszkokat
öltő férfiak, mozgásuk egyre fenyegetőbb.
Valami különös szertartás folyik itt,
merednek ránk a matrózok, aminek változatlanul
nem értjük a lényegét? Maguk értik?
Most nem videóznak. Nem akarjuk, hogy
megint megtámadjanak, suttogja lemondóan Erik.
Láthatólag nem szeretik, ha idegenek videózzák
vagy fényképezik őket. Idegenek lettünk? – kacagnak.
S nem mondhatom el nekik, hogy nekem ez az érzés nem új.
Egész eddigi életemben idegennek éreztem magam.
Lesétálunk a kikötőbe, a két leváltott matróz megindul
a kuplerájok irányába, mi még megállunk.
Bámuljuk a táncolókat, hallgatjuk az egyre agresszívebb zenét.
Bekapcsolom a táskájába rejtett magnót.
Felveszem, magyarázom, érdekel, valamire jó lesz ez is!
Amikor egyre idegesebben fordulnak felénk
az állatmaskarákat viselő indiánok,
megértjük, hogy jelenlétünk felesleges.
Feladjuk és visszasétálunk a hajóra.
Jellasics feláll, keresgél a tekercsek között.
Felhangzik a valóban vad, fenyegető zene.
Visszahallgatom a néhány perces felvételt.
Leülök, jegyezgetek kottafüzetembe.
Készül a tepici aranyfantázia, vigyorog Erik.
Ha már nem láthattuk a tatarozás miatt zárva levő
múzeumot, maradjunk valamivel. Itt vannak a videók is.
A fotók is, legyintek, majd holnap, a hajón
végignézzük őket, hátha rájövünk, mi volt a célja
ennek az egésznek, ami mindig más volt.
A nappali táncok, amikor még rózsák is hullottak az égből,
kik dobálhatták, honnan és miért, teljesen más volt,
mint a sokkal vadabb éjszakai! A félhomályban pörgő
rituálékban volt valami nem is olyan burkolt fenyegetés.
És állandóan azt hittem, annyira erotikusan mozogtak,
hogy előbb-utóbb átcsap orgiába az egész.
De nem tudjuk meg soha, csóválja a fejét, hogy miért is
nem csapott át, s azt sem, hogy mire ment ki a rituálé?
Az volt megírva a sors könyvében,
hozza ki a toscanai borral tele kancsót Erik, és töltöget,
hogy mi ne jussunk el soha abba a Néprajzi Múzeumba.
Ott se tudott senki felvilágosítani, legyint az elsőtiszt.
Mi voltunk ott, kérdezősködtünk, de úgy tettek,
mintha nem is értenék, hogy mit akarunk tudni.
Vagy ők se tudták volna, ami azért elég különös,
nem gondoljátok? Vagy nem akartak felvilágosítani,
mondja a tiszt, valamiért titokban tartják.
De ti miért nem jutottatok el abba a Múzeumba, bámul ránk.
Tegnap, amikor ebéd után végre elindultunk, esni kezdett.
Egy kiskocsmába menekültünk be, ma már zárva volt!
A táncosok eltűnnek, a zúgás erősödik,
de nem tudja elnyomni a zenét. A rózsák hullanak.
Két bagoly is elhúz felettünk. Indulhatnak vadászni.
