Bágyadt kora este volt, mikor tekintetemet 

hosszan magára hagytam, 

menjen, legeltesse a szemét

a szürkésfehér felhőtömbökön.

És akkor tetten értem az ezüstösen világló

gombostűfejnyi pacákat.

Először az égboltot népesítették be,

majd jobbra pillantottam,

majd balra pillantottam,

és megint jobbra,

és megint balra.

A pacák is futottak erre-arra.

Megbolydult hangyaboly lett a domb,

a házak, a víztorony,

arrébb a feltúrt pályaudvar.

És szaporodtak, sokasodtak,

birtokba vettek eget, földet,

uralkodtak minden mozgón

és mozdulatlanon.

Én meg csak bámultam ezt a szöszös képet.

Porzott az inamba száradt bátorság.

Összekotortam belőle egy marékra valót – 

hordhatnám a hajamban is,

mint egy újragondolt Sámson.

Le lehet élni az életet pislogás nélkül.

Most jobbra pillantok,

most balra pillantok.

A lemenő nap sugarai jól elkapott szögből

átvilágítják a lényeget.

Kósza hópelyheket dobál a szél.

Itt állok, a valóságtól szemhunyásnyira.