[2021. február]

---

Feledve farkasok nevetését,
halálmítoszok szélhámosait,
a kifosztott s leláncolt ég alá
érve is nyíló rétekre vitte a séta.

Illatozó füveken jár, legörbült
szájú virágkelyheket érint tenyere,
kipergett bibéken, eltékozolt
porzókon tapos, viszi szívét

lándzsalevelek közé, kukoricásba,
ha kell, elkárhozásba, nem múló,
delejes nyarak helyére: itt ismétli
meg önmagát az élet. Csillagképe

már abroncsglória a mezők felett.
Riadó réteken, dombokon, kiásatlan
gödrök felett viszi a séta. Nemcsak
egy sose látott tenger hajtja, dúlja

hullámait, de a hímetlen táj is.
Árnyékát temeti szörnyű időben.
Rajong ezekért a vad, magányos
léptekért, a remélt, visszavirágzott

életért. Aztán siet.
Siet meghalni,
lélekszakad-
tan.