[SZÍNHÁZLÁTÓ / 2017. augusztus-szeptember]

---

(Bemutatták 1603-ban a Király emberei)

Szín: Róma.


SZEREPLŐK:

TIBERIUS caesar, Livia fia, id. Drusus apja (játszta Shakespeare)
SEIANUS (játszta Burbage)
ARRUNTIUS, szenátor
SILIUS, hadvezér
SABINUS, szenátor
LEPIDUS, szenátor
CORDUS, történetíró (ellenzékiek) 
TERENTIUS, Seianus barátja
LATIARIS, följelentő
MACRO, a pretoriánus gárda parancsnoka
AGRIPPINA, Germanicus özvegye, Augustus unokája, Nero,
    ifj. Drusus és Caligula anyja
PRAECO
HÍRNÖK
id. DRUSUS, Livia férje; NERO, ifj. DRUSUS, CALIGULA, Germanicus fiai; GALLUS, szenátor; 
REGULUS, konzul; LACO, őrparancsnok; EUDEMUS, orvos; RUFUS; VARRO, konzul, Seianus híve; COTTA; AFER, szónok; HATERIUS, szónok; SANQUINIUS, POMPONIUS, POSTUMUS, följelentők; TRIO, konzul; MINUTIUS, SATRIUS, NATTA, OPSIUS, följelentők;
LIVIA, id. Drusus felesége, Seianus szeretője; SOSIA, Silius felesége; 
TRIBUNUS parancsnokok; LIKTOROK; PAP. 



I.

(be Sabinus és Silius)
SABINUS: Üdv, Caius Silius!
SILIUS:                  Titius Sabinus, üdv!
Ritkán jársz az udvarnál.
SABINUS:             Jól se járok.
SILIUS: Igaz: az udvar nem a mi világunk.
SABINUS: Nem, Silius, nem vagyunk jó szervezők;
Nem műveljük a szép művészetet,
Mely a kor kegyelt kedvencévé tenne.
Nincs több váltás arcunk, se villás nyelvünk,
Se nyálkás testünk, mely jól felragad
Csigamód a festett falra; hogy hasmánt
Felkússzunk a magas polcra, ahonnan
Rossz szolgaként majd úgyis leesünk.
Nincs bűnünk, így nagyság se fenyeget;
Udvari, állami szép hivatalt
Gaztettek árán soha nem szereztünk;
Sötét titok nem éget, nem fizetnek
Érte sápadt elkövetők, de éber
Gyanújuktól sem kell félnünk; nem áll
Érdekünkben, hogy kiforgassuk őket
A vagyonukból. Az efféle rangért
Mi nem tülekszünk.
                  (be Satrius és Natta)
SILIUS:                   Bezzeg az a két
Illető.
     (be Latiaris)
SABINUS: Üdv, jó rokon, Latiaris.
SILIUS: Satrius Secundus és Pinnarius Natta.
Seianus kliensei, becses tervek
Tudói; ha kitépve napvilágra
Jutna rejtélyes szívük, nem akadna
Ócska bűn, melyhez törzsük nem növesztett
Kellő tagot. E kettő hazudik,
Hízeleg, esküszik, rágalmaz, és
Mosolyogva elárul; majd bevádol,
S halált kér rád a birtokaidért.
A torkod besúgással vágja el;
A palota füstjét pénzért eladja;
Nevet, ha az úr is, izzad, ha ő is;
Fázik, melege van, ahogy az úrnak;
Kedvet, ruhát az úr szerint cserél;
Figyeli, mint az őrszem a napórát,
Híven a türkizt az úr gyűrűjében;
Rozzant, délceg, amint az úr; s dicséri
Ha sárgát pössent, vagy ha hegyeset köp,
Ha könnyű széke van, ha jókat szellent;
Figyelmét semmi el nem kerüli.
SABINUS:                 Haj!
Mindez alig érdemel említést
Ahhoz képest, ami még aljasabb,
Sunyibb hízelgés fertőzi a kort.
Mert nemcsak köznemeseink buzognak
Jólétükért ilyen dögletes módon:
De konzulok, praetorságot viselt
Férfiak, s megannyi szürke szenátor,
Ki hónapszám lapít, majd hirtelen 
Felpattan, s beterjeszt valami mocskos,
Szolgalelkű törvényjavaslatot;
Úgyhogy Tiberius elmenőben gyakran
Így kiáltott: „Ó, rabszolga-lelkű
Ember-faj!” Mert még ő is – a szabadság-
Jogok hírhedt ellenzője – utálja 
Ezt a csúszómászó törleszkedést.
SILIUS: Hát, úgy kell nekünk, s az is, ami jön még.
Gőgünk, fegyverkezésünk, gyűlölségünk
Kiváltotta az istenek haragját;
Pár tucat éve szabadnak születtünk,
A hódított világ gazdáiként;
Egy urunk volt, ennen indulatunk,
Annak vetettük alá jogainkat;
Egy ember kénye-kedvének utóbb,
Aztán soknak: egy lakájnyelvü kém
Ha följelent, rajta, és rajtatok,
Vagyonunk, éltünk fölött úr lehet.
Gyanús a nézésünk, s a szavaink,
Bármily szelídek, bűnünket takarják;
Álmodni sem merünk, se gondolkodni
Nemsoká: az is felségárulás lesz.
SABINUS: A spiclinek a zsarnok jogot ad,
S az az áldozatból gyilkost farag.
                     (be Cordus és Arruntius)
Üdv, Cremutius Cordus.
CORDUS:               Üdv, uram.
                  (Latiaris és Natta összesúg)
NATTA: Ki jött Sabinushoz?
LATIARIS:               Bizonyos Cordus.
Római polgár, annaleseket
Ír újabban, azt mondják, tehetséges.
NATTA: És kiről ír?
LATIARIS:          Azt hiszem, Pompeiusról,
Caius Caesarról s a mostaniakról.
NATTA: És a mostani helyzetben hol áll?
Germanicus pártján? Vagy Drususén?
Vagy a mienkén?
LATIARIS:           Most még nem tudom.
NATTA: A jelen kor eléggé kényes téma.
Láttál belőle netán valamit?
LATIARIS: Nem én; de nemsokára közreadja.
NATTA: Cordus, azt mondod?
LATIARIS:                  Igen.
                     (mindketten el)
SABINUS:                     Az idők
Mások, Arruntius.
ARRUNTIUS:             Nem. Az emberek,
Azok mások. Szánalmasak, silányak
Vagyunk, elfajzottak dicső atyáink
Törzsökétől. Hol van az isteni
Cato lelke? Mikor Caesar gonosz volt,  
Ő mert jó lenni; és volt ereje
Szabadon halni, szolgaként nem élni.
Hol a hű Brutus, ki (beígért kegyektől 
Meg nem szédülten) oly bátran döfött
Tőrével szörnyeteg szívébe annak,
Ki szolgasorsra szánta a hazát?
Távoztak a fényből. Szent szellemük
Összekotort hamvaik közt az urna
Mélyén nyugszik, és a mai kebelben
Örök tüzüknek szikrája sem izzik,
Szalmaláng van és füst; darvadozunk,
Semmi római bennünk, semmi jó,
Semmi merész. Cordus jól mondta ki:
„Cassius volt az utolsó római.”
SABINUS: Drusus úr jön.
(Drusus átvonul a színen, Haterius kíséri)
HATERIUS:          Drusus herceg! Utat!
SILIUS: Én kedvelem.
ARRUNTIUS:             Mulatós, léha ifjú,
Nem bíznék benne.
SABINUS:               Ifjú és bohó,
Majd kinövi. Úgy látom, napra nap
Nemesebb módon viseli magát;
S a nép lelkét úgy nyeri meg, amint
Az apja elveszíti. Kedvelem,
Főként mert Seianusszal szembeszáll.
SILIUS: S én, mert Germanicus három fia
Iránt jó szívvel van; ami világos
Elmére és nemes lélekre vall:
Nem irigyli apjuk dicső nevét.
ARRUNTIUS: E név éltében-holtában az ádáz
Irigység fölé magaslott. Ember volt!
Ha maradt a régi virtusnak magva,
Őbenne élt.
SILIUS:              Tán a gyümölcse inkább,
Arruntius. Sabinus meg én közelről
Ismerhettük, és tanúskodhatunk
Híveiként (ő barátjának hívott).
A virtus volt maga; tettei
Természetében inkább isteni,
Mint emberi; teste is éppen oly szép,
Mint szelleme, arca éppen oly fényes,
Mint híre. Úgy élt rangjával – szelíden,
Komolyan és méltóságteljesen –
Hogy ne sértsen mást, és ne tömjénezze
Önmagát. Pompa, dísz a temetésén
Kevés volt; de volt becsületes bánat,
Csöndes gyász, mit megrendült katonák
(Kik könnyet csak foglyuk szemében látnak)
Éreznek ily veszteség esetén.
CORDUS: Ha alakjukat, korukat, haláluk
Módját és helyszínét megfontolom,
Nagy Sándorral vonhatnám párhuzamba:
Mindkettő szép volt, magas származású
Alig harminc, és messze idegenben
A sajátjaik végeztek velük.
SABINUS: A haláluk talán hasonlatos.
De méltatlanul hasonlítanád
Életét ama kéjsóvár, szeles,
Szédült, beborozott makedonéhoz.
Ami abban jó volt (a sikerek,
A vitézség), az Germanicusé is;
De a régi rómaiakból benne
Még megmaradt Pompeius méltósága,
Caesar szelleme, Cato tisztasága,
Brutus bölcsessége, s mindeme virtus,
(Mely másban külön is tündökletes volt)
Őbenne eggyé vált. Ő volt a jóság;
S dicséretünk, akár számos folyó,
Egy apadatlan forrásból fakad,
És bőven árad, egyre.
ARRUNTIUS:         Túl nagy is volt
A korhoz, s ezt tudták azok, akik
Elvették tőlünk.
SABINUS:         Kiemelkedett,
És szerették; van erre régi fortély,
(Mivel rendesen él a hatalom)
Hogy elkaszálják: tetszetős ürüggyel
Háborúba vagy követségbe küldik,
Hol elfonnyad idegen ég alatt,
S hétrét hajlik – ezt is tették vele.
Tiberius meg a finom nagyasszony
Ráküldött segítőket, hogy piszkálják,
Hogy lázadást szítsanak; lefitymálják
Nagy tetteit, pimaszul eltagadják
Parancsait; hogy felségárulást
Bizonyítsanak rá. De mind kivédte
Bölcsen a cselfogást – hát ravasz mérget
Szereztek, hogy a művet betetőzzék.
(be Seianus, Satrius, Terentius etc – átvonulnak a színen)
CORDUS: Itt jön Seianus.
SILIUS:              Lesz itt görnyedés,
Hasra rogyás, figyeld csak.
ARRUNTIUS:                Csúszómászók.
SEIANUS: Láttam őket. Elég. Mondjad.
SATRIUS:                      Uram,
Van itt egy római úr, aki venne…
SEIANUS: Neve is van?
SATRIUS:              Méltóságos uram:
Eudemus, Livia orvosa,
Drusus nejéé.
SEIANUS:      Mondd tovább. Tehát
Venne…
SATRIUS:     Egy tiszti rangot, jó uram.
SEIANUS: És mennyit ad?
SATRIUS:           Ötven szeszterciust.
SEIANUS: És a fickó Livia orvosa?
SATRIUS: Igen, uram. S a válaszod?
SEIANUS:                 Mire?
SATRIUS: A tiszti rangra. Ezt az úriembert
Kedvelni fogod, ha megismered;
És híveddé teszed az adománnyal.
SEIANUS: Adja a pénzét, s hozzá a nevét.
SATRIUS: Méltóságos uram, köszönöm.
SEIANUS:                       Várjál.
Ismered ezt a fickót? Tanult ember?
SATRIUS: Úgy hírlik, uram; csavaros eszű.
SEIANUS: Vezesd hozzám a keskeny kisszobába,
És hagyj magunkra, bizalmas panasz
Dolgában kérem tanácsát. – Eredj.
(Seianus, Satrius, Terentius etc. el, Seianus két-három kliense marad)
ARRUNTIUS: Még egy? Megint? Ó, csúszó-mászó lett ma
A becsület! Ó, látod ezt, te Nap,
S mi látunk téged még? Veszítse el a nappal
Világát, ha az ember elveszíti
Szégyenérzetét, s üres életéért
Elárulja értelmét életének.
SILIUS: Ha Jupiter ront, Seianus javít.
Udvari isten, s ha fő-, derék-, térd-
Hajlításokkal elnyerik kegyét,
Többet tehet, mint minden églakó
Ezer hekatombáért. Napunk-éjünk
Ő szabja meg; Pokol-Elízium
Egy pillantása; alvilági bírák,
Fúriák, kénkő? Áh! Egy fintorában
Ott lakik mindez; és egy mosolya 
Túlszárnyal bármely költői nyavalygást:
Nektár, árnyas liget…
ARRUNTIUS:          Fiú-cseléd.
Ismertem Caius asztalánál: pénzért
Prostituálta sűrűn-használt testét
A fő-ínyenc, dagadt Apiciusnak;
Akkoriban hírhedt hím-rima volt.
SABINUS: Most a nagy arcok közt a második.
Társ a Birodalom élén, a képét
Tiberiuséval egy zászlóra festik;
Rendelkezik címek-rangok fölött:
Kormányzó, centurió, tribunus,
Praetor, konzul – akiről eddig Róma
Szava döntött – most az ő áruja.
Házába gyűlik mind a földnek kincse –
Vagy harácsa. 
SILIUS:          Nemrég katonai
Erőre is szert tett. Mert összevont
Egy táborba minden pretoriánust,
S ő a parancsnok. Azzal, hogy a szétszórt
Seregben hamar kész a zendülés;
Ha hirtelen műveletre van szükség,
A csapatok egyesült ereje
Hatékonyabb; s a katonák fegyelme
A várostól távol megbízhatóbb. 
SABINUS: A táborban szépen szervezkedik.
Név szerint szólítja a katonát,
A java harcost lakomára hívja,
S az megy – hasznáért, nem is szeretetből.
Ő, bár nyíltszívű, kedves sose volt,
Sötét célja végett most bőkezű,
Szinte pazarló, ha ambícióját
Segíti így.
ARRUNTIUS:  Van még ambíciója?
Van tán még egy lépcsőfok fölfelé?    
Magasabbra? Mi akar lenni még?
SILIUS: Imperátor.
ARRUNTIUS:       A cím Tiberiusé
Marad, remélem, bár kihull kezéből
A hatalom.
SILIUS:              No persze, amig él.
ARRUNTIUS: Ha meghal, Drusus jön. S ha ő bukik,
Jön Germanicus bátor ivadéka,
Három szám szerint; sok (sok?) hogy kelepcét
Állítson nekik.
SABINUS:       Fondorlatai
Mélyét nem ismerem; a jelenen
Nyilván túlmutatnak.
ARRUNTIUS:        Az istenekre!
Ha tudnám, hogy ily aljasságot tervez,
Kettévágnám karddal a koponyáját,
S megbizonyosodván, a két kezemmel
Szórnám szét lüktető agyvelejét,
Miszlikbe szedném azt a kígyófészket.
SABINUS: Figyelnek ám, Arruntius.
ARRUNTIUS:                Pokol!
Megmondom én a gazdájuknak is!
(Seianus kliensei felé fordul)
Urak! Ide se néztek?
SABINUS:               Csöndesedj.
(be Satrius és Eudemus)
SATRIUS: Egy perc, és itt lesz. Sétáljunk kicsit.
Eltűnődtél, Eudemus?
EUDEMUS:          Nem, uram.
(félre) Mért pécézett ki éppen engem így?
Jupiter és Apolló hozza jóra.
SATRIUS: Megcsinálod a szerencséd, Eudemus,
Ha erre utat és módot találsz.
Csak ismerd ki a kedvét – akkor, hidd el,
A legnemesebb lelkű rómait…
(be Seianus)
SATRIUS: Őméltósága.
SEIANUS:             Nos, jó Satrius.
SATRIUS: Ez az az úriember, uram.
SEIANUS:                Ez?
Add a kezed, hadd ismerkedjünk össze.
Mondják, tanult ember vagy, sőt, tudós;
S örvendek, hogy a szükség kényszerít,
(Bármily fájó az ok, bármily nehéz)
Tehetségedhez folyamodni. Ej,
Ki ez? Satrius…           (Satrius el)
             Uram, panaszom van,
Mely segélyért kiált. Neved: Eudemus?
EUDEMUS: Igen.
SEIANUS:     Hogy?
EUDEMUS:               Igen, uram.
SEIANUS:                 Úgy hallottam,
Livia hercegnő orvosa vagy.
EUDEMUS: A kezelőorvosa, jó uram.
SEIANUS: Akkor egy királyi hölgyet kezelsz.
EUDEMUS: És szép hölgyet, uram.
SEIANUS:               A női nem
Vagy tényleg szép, vagy szép akarna lenni;
Aki akarna, orvosszer segíti,
Bár a szép is szerét ejti a szernek.
EUDEMUS: Sziporkázol, uram.
SEIANUS:                 Uram, te ismersz,
S értekezésbe írhatnál, ha kell
Ilyen s olyan titkokat. De mondd,
Livián kívül hány további hölgy
A páciensed?
EUDEMUS:    Nem egy, jó uram.
A nagy Augusta, Urgulania,
Mutilia Prisca és Plancina, mások…
SEIANUS: S ők mind pontosan részletezik minden
Panaszukat? Hogy jelentkezett, aztán
Hogy rosszabbodott, milyen mozdulattól,
Milyen indulattól; s ha kérdezel,
Felelnek?
EUDEMUS: Különben, uram, nem tudjuk,
Milyen gyógymódot javasoljunk.
SEIANUS:                 Ejnye,
Furfangos fajta vagytok, orvosok!
A hölgyek csak a ti szekrényetekbe
Zárják titkukat. Mondd, a páciensek
Közül melyik a legmulattatóbb?
Ej, de erényes vagy.
EUDEMUS:              Uram, úgy illik.
SEIANUS: Nem vizükről kérdezlek, hogy kié
Ibolya-illatú, nem is székükről,
Hogy kinek faecese milyen kemény.
Vagy melyikük arca alszik külön.
Ki rakja le ruhájával fogát is?
Ki a haját? Ki a bőre színét?
S milyen dobozba? Mert efféle kérdés
Elől talán súlyosságod pirulva
Kitérhetne. De mit kérdeztem én:
Ki szellemes? Vidám? Ki csapodár?
Ártatlan kérdések, puszta szeszélyből.
Gondolom, Augusta dührohamokra
Hajlamos.
EUDEMUS: Így van, méltóságos úr.
SEIANUS: Tudtam. És Mutilia a legvidámabb?
EUDEMUS: Így igaz, uram.
SEIANUS:           És ilyesmiket
Titkolnál előlem? Nos: Livia?
Tudom, fürge, furcsamód szellemes,
Buja eszmékkel játszik, ha henyél;
Elmondja neked mind?
EUDEMUS:            Nemes uram,
Nem él olyan Rómában, sem a földön,
Kit méltóságodnál előbb akarnék
(Becsületemre váló bármi tettel)
Szolgálni.
SEIANUS: Csak becsületedre válik,
Ha bennem bízol. Ha goromba tettel
Szolgálsz is, oly méltó módon viszonzom,
Hogy becsületesnek lát a világ.
Amit kerge erényed annak hív, az
Koldus becsület, csak lecsepülik;
Akkor becsület, ha megbecsülik.
EUDEMUS: De, jó uram, ha így elárulom
A páciensem, e főrangu hölgy
Szándékait, mit gondol méltóságod
(Ki sajátjait énrám bízza nyilván)
A szavamról?
SEIANUS:     Csak a legjobbakat.
Azt mondod, bízzam rád a panaszom,
S a fő okát; és ez a szerelem:
Livia iránt – megmondanád neki?
Hisz a szavadnak? Szeretném, ha ennyit
Elmondanál róla, s hogy gyanakodnom
Kell-e.
EUDEMUS: Boldogan, jó uram. Idővel
Elmondhatok ennyit, és többet is.
Ígérem, bizalmasan átadom
Üzeneted.
SEIANUS: Bizalmasan, barátom,
(Hisz az vagy már) ahogy a titkom én
Rád bíztam.
EUDEMUS: Uram…
SEIANUS:         Ne is tiltakozz.
Szemed hűséged tükre. Légy eszes,
Seianus szerelmének követe,
Konzuli tisztre méltó férfi. Menj.
EUDEMUS: Uram, bizalmas találkát ígérek
Még ma, vele.
SEIANUS:      Lehet?
EUDEMUS:        Igen.
SEIANUS:               S a hely?
EUDEMUS: A kertem, majd én vezetlek oda.
SEIANUS: Imádandó Aesculapiusom!
Ez ám a tudomány! Túltesz az olcsó
Pancsolmányokon, és a róluk szóló
Hókuszpókuszon! Mert vigasztalóbb,
Mint az opiátok, az apozémák,
A szirup-formulák… Dicső barátom,
Te születtél bölcsnek, nem kineveztek.
Legvérmesebb reményeiden túltesz
A jutalmad. Fortuna megtanulja,
Hogy ne kullogjon vágyaid mögött
Mostantól. Menj, és bizton boldogulj.
                     (Eudemus el)
Az ambíció jobb szolgát teremt,
Mint a szükség. És ügyesebb kísértőt.
Orvosként módja és hatalma van.
Ha Livia hajlítható, Seianus,
Kitudhatod, mi titkot tartogat
(Ki téged ki nem állhat) nyalka Drusus,
A férje – s fölkészülhetsz ellene.
Élesítsed, Pallas, a jó eszem:
Venusnak itt nem sok hasznát veszem.
(be Tiberius és Drusus, valamint kísérőik: Haterius, Latiaris, Satrius, Natta etc.)
TIBERIUS: (Haterius letérdelt előtte) Nem tűrjük ezt a hízelgést. Felállni.
Vesszőnyaláb, fejsze, birodalom
Nem törli el ember-természetünket:
Ránk nézz fel – az istenek előtt térdelj.
SEIANUS: Caesar istenhez méltón szólt.
ARRUNTIUS:                       Figyelj,
Ezt jól tűrte, ez nem is volt hízelgés.
Mit el ne hinne nyálas gőgötök,
Ha érdemét az istenekhez mérve
Dicsérik.
CORDUS:     Nem is hallotta, uram.
ARRUNTIUS: Nem? Ó, nyilván mi magyarázzuk félre.
Ismert udvari szabályok szerint
Pótolja a privát parazita
Ami nyalást az úr a közszemérem
Miatt veszít.
HATERIUS: (leveleket ad át) Hatalmas, jó uram…
Tiberius: Süketnek kell lennünk a csábitó
Nyelvek rohamára; kérünk, ne aggass
Efféle cafrangokat ránk: ne címezz
Hatalmasnak: a köz szolgálata
Életünk fő célja, és a Szenátust
Büszkén tartjuk megértő, jó urunknak.
CORDUS: Remek játék!
ARRUNTIUS:              És milyen hiteles.
SABINUS: Aki előtt megalázza magát,
Annak nyakába veti az igát.
TIBERIUS: Ki küldte ezt?
HATERIUS:         A Szenátus.
TIBERIUS:                   Helyes.
(Latiaris leveleket ad át neki) Ezeket?
LATIARIS:                       Ugyanők.
TIBERIUS:                      Most üléseznek?
SILIUS: Ha ennek az embernek szavai
Gyökeret vernének a szellemében,
Hogy áldhatnánk a sorsunk, s Róma is!
Nem képzelődnénk üdvös változásról
Mi, a régi szabadság hívei,
S bánná az érte holtak szelleme,
Hogy feltámadván nem szolgálhat újra.
Tévedés, hogy tűrné a szolgaságot
Egy erényes herceg. A szép szabadság
Szebben ragyog ily korona alatt.
De ha erénye puszta levegő,
Ha csak a száját hűti szép szavakkal
Nyilvánosan, ha ott sérelmezi
A hízelgést, de otthon mintha hájjal
Kenegetnék, s ami bántó hang volt,
Annyira hizlalja baromi gőgjét,
Hogy hagyja magát, mint valami kancsót,
Fülénél fogva bármi bűnbe, bármi
Gaztettbe vinni: ez az, amitől
Joggal félhetünk, mert nem másra vall,
Mint hogy véres zsarnokság közeleg.
A hízelgő a hercegi dühöngés
Bábája, ebből születik a zsarnok,
Ebből a besúgó, kinek van módja
S ideje bárkiből bűnöst csinálni.
ARRUNTIUS: Meg kell mondani neki; hogy szakítson
Vak bolondjaival. Látjuk a bajt,
Űzzük és pusztítsuk a palota
Patkányait: rosszabbak, mint a hollók,
Az élőt zabálják, nem a dögöt.
Ezt meg kell mondani.
SABINUS:           Arruntius,
Várjuk ki a kellő pillanatot,
S tegyük azt, ami illő – s ami kellő.
Nem jó gyötörni egy herceg fülét –
Ha akarja, a füle úgyis ép.
ARRUNTIUS: Azt mondod? Jó. Addig is, Jupiter,
Szépen kérlek, vadállatok közül
Óvj meg a zsarnoktól; a háziak
Közül a hízelgőtől.
SILIUS:                 Bölcs imádság.
TIBERIUS: Mondd meg az atyáknak: ők teremtettek;
S úgy illik, hogy egy jó, becsületes
Fejedelem – kit bölcs akaratukból
Korlátlan hatalommal felruháztak –
Szolgálatuknak szentelje magát,
És az összes polgár közös javának.
Fogadják el, hogy mi a Szenátusban
Megértő, jó urunkat vágyunk látni.
Szabad szeretetük a bűntelen
Fejedelemnek is jó védelem.
Nem születhet olyan gondolatuk, mely
Nekik tetszvén, nekünk ne tetszenék.
Szándékukat döntésünk kitalálja:
Az engedelmesség uralkodói
Erény, hol ily bölcs akarat parancsol.
De a spanyol kérést, hogy templomot
Emeljenek anyánknak és nekünk,
(Nézze el a Szenátus) nem kívánjuk
Elfogadni. Felhozhatják, miért
Nem utasítottuk el Ázsia
Hasonló óhaját; nos, röviden
Megindokoljuk, egyben ismertetjük
Jövőbeli szándékainkat is.
Mivel nem tiltotta az isteni
Augustus, hogy Pergamon templomot
Építsen szent Rómának és neki,
Mi, aki minden tettét és szavát
Törvénynek tartjuk, annál szívesebben
Követtük példáját, mert a Szenátus
Kultusza kapcsolódott a miénkhez.
De ha talán elnézhető, hogy egyszer
Elfogadtuk, örök imádatot
Követelni mindegyik tartományban
Isten-alakként: fennhéjázás volna
És vad becsvágy; Augustus szent neve
Elkopna, ha ily olcsó hízelgéssel
Megcsúfolnók. Mi, összeírt atyák,
Ebből nem kérünk. Hallja az utókor:
Halandó vagyunk, csupán emberi
Tettekre képes; épp elég dicsőség
A jó fejedelemé. Emlékünknek
Bőségesen adóznak, ha elmondják,
Hogy őseinkhez méltó, ügyetekben
Gondos voltunk, s a veszélyben szilárd,
S vállaltuk a magán-sérelmeket
A köz javáért. Ez legyen nekünk
A lelketekben épült templomunk,
Igaz szobrunk, mely szép és maradandó;
A kő, a bronz ha netán az utódok
Ítélete gyűlöletté fajul,
Nem élő emlék többé: megvetik,
Mint halottas koporsót. Épp ezért
Az isteneket s az embereket
Megkérjük: ezeket, hogy életünkben
Az emberi s isteni joghoz értő
Szabad és higgadt elmét adjanak;
Amazokat, hogy halálunk után
Igaz dicsérettel és tisztelettel
Kísérjék tetteinket s jó nevünket.
A fejedelem ura nagyságának,
Mit törődjék vele. Csakis a tartós,
Szárnyaló, boldog emlékezetén
Munkálkodjék. Ki a jó hírnevet
Megveti, az az erényt veti meg.
NATTA: Remek!
SATRIUS:    Isteni!
SEIANUS:             Ím, Caesar beszélt,
S elhallgatott minden orákulum.
ARRUNTIUS: Hadd menjek; értem, hisz nyíltan beszélt.
CORDUS: Maradj.
ARRUNTIUS:       Minek? Ravasz, csinos szavak.
Oly szépen szól, hogy maga sem hiszi.
TIBERIUS: Hogy a Szenátus Antiumba küldi
Az istennő ajándékát anyánk
Fölépüléséért, kedvünkre van.
Helyesen támogatják Lepidust,
Hogy rendbe hozassa, s fölékesítse
Az Aemilius-család emlékművét.
Dicséretesen engedélyezik
– Amint szent szűz húga kérelmezi –,
Hogy Silanus Cythnusra vonulhasson
Vissza: kegyesen politikus döntés.
A Seianusunknak szánt jutalom
Pedig – hogy szobrot emelnek neki
Pompeius színházában (hol a tűzvészt
Egyetlen kárra korlátozta éber
Fáradozása) – minden mód fölött
Dicséri ismert bölcsességüket:
Oly férfiút jutalmaznak, kinek
Ragyogó érdeme kitünteti
A kitüntetést – s az, hogy elfogadta,
Már jutalmazza a jutalmazót.
Ne pirulj, Seianus, te, munkatársunk,
Legfőbb segítőnk, Róma támasza,
Nem bántjuk derék szerénységedet
További dicsérettel, mert nincs hangunk,
Mely méltó volna rá. Ne tartsa senki
Szónokias túlzásnak szavainkat;
Barátunknak nem vágyunk hízelegni,
(Tudd meg, irigység) mert fölösleges.
Azt se kérdje senki, miért dicsérjük:
A fejedelem magas fokon áll
A nyomorú köznép szintje fölött;
Ki tettei okát-fokát kutatja,
Álljon az ő fokán. Induljatok!
A Szenátust szeretettel köszöntjük.
(el Tiberius, Seianus, Haterius, Latiaris, Satrius, Natta etc.)
ARRUNTIUS: Caesar!
SABINUS:          Hallgass!
CORDUS: Nagy Pompeius színháza romba nem dőlt,
Amíg üszkein a büszke Seianus
Szobrot nem kapott.
ARRUNTIUS:               Minden katonánk
Legalja egy nagy tábornok fölött!
Ez sárba rántja Róma jó nevét!
Mi meg csak nézzük!
SILIUS:                     Fékezd haragod,
Drusus úr szólna.
DRUSUS:           Apám megbolondult?
Elunta trónját, életét? E bálványt

Felmagasztalja? Társává teszi?
Fél-birodalom urává?
ARRUNTIUS:         Ó, Drusus!
DRUSUS: Szobrot neki? Címet? Rangot? Amit
Maga elutasít?
ARRUNTIUS:      Ó, bátor herceg!
DRUSUS: A hatalomhoz meredek az út
Eleinte; de aztán kerül ember
És mód a törtetőt segíteni.
ARRUNTIUS: Igaz. Igaz.
DRUSUS:               Majd imádkozhatunk,
Hogy szerényen beérje ennyivel.
ARRUNTIUS: S ne Caesarnak írja alá magát.
(be Seianus, Latiaris és kliensek)
SEIANUS: A kérvényed, s a tied. Intézkedhetsz.
Ügyedben is szóltam, Latiaris.
DRUSUS:              Ejnye,
Hatalmasságod már úgy elvakult,
Hogy elébünk vágsz?
SEIANUS:        Adj tehát utat.
DRUSUS: Utat, Colossus? – Öklöd emeled?
Nesze!                    (arcul üti)
ARRUNTIUS: Helyes! Jól tetted, hercegem!
DRUSUS: No, gyere csak. (kardot von) Bámulsz? Csodálkozol?
Ez száz halált ígér hideg agyadnak.
Kerüld tekintetem, buta teve,
Vagy kardom nem diadalmi, hanem
Sírszoborrá farag. Amilyen nagy vagy,
Úgy lógsz majd a kereszten, gőgödet
Keresztben-hosszában rászögezem,
S elvagdalom dühös pöffeszkedéstől
Feszes inaidat.
ARRUNTIUS:       Nemes beszéd.
MIND: Castor, Castor, hercegi gladiátor!
(mind el, Seianus marad)
SEIANUS: Aki ilyen sérelmet türelemmel
S hideg fővel visel, az tudja csak
Visszaadni. Légy úr haragodon.
Nincs bosszú, ha vágyát kimutatom.
Eddig sunyi cselt szőttem alattomban:
Mostantól ugyanehhez nyílt jogom van. (el)

II. 

(be Seianus, Livia, Eudemus)
SEIANUS: Egész tartománnyal fölérsz, te orvos,
Oly sokat tettél szerelmünk javára;
S ha Livia nagyasszony nem fedezné
Felerészben szolgálatod jutalmát,
Én egymagam pirulva igyekeznék
Hogy megadjam, ami méltán megillet.
LIVIA: Eudemus (gondom lesz rá) elnyeri
Bő s méltó díját fényes érdemének.
De az italt, melyet Drususnak szánunk
(Egykor férjünknek), kit választhatunk
Alkalmas és készséges eszközül,
Hogy kitöltse neki?
EUDEMUS:              Szerintem Lygdust.
SEIANUS: Lygdus? Ki az?
LIVIA:              Drusus kedves heréltje.
EUDEMUS: És pohárnoka.
SEIANUS:          Ne keress tovább!
Ha Drusus kedveli, és ez a tisztje,
Nem találunk jobbat.
EUDEMUS:        Igaz, uram:
Szabad járása van, és bíznak benne.
SEIANUS: Ügyes orvos, te!
LIVIA:               De hogy megtegye,
Meg kell dolgozni, s az nem egyszerű.
SEIANUS: Nagyravágyó?
LIVIA:                    Nem.
SEIANUS:                Pénzéhes talán?
LIVIA: Az sem.
EUDEMUS:       Pedig az arany rendszerint beválik.
SEIANUS: Akkor milyen?
LIVIA:              Könnyelmű, csapodár.  
SEIANUS: Ó! Fiatal? És kecses?
EUDEMUS:                  Finom ifjú.
SEIANUS: Küldd hozzám, én megdolgozom. Királynőm,
Bár rég szeretlek, és a buzgalom
Tetőfokán, (akár a láng, mely csúcsán
Remeg) s így nem hittem, hogy növekedhet
A szemed felgyújtotta szenvedély,
De most, látván, mily bölcs vagy, mily erős,
Mily gyorsan felfogod, mi óvja meg
Magas rangodat: szinte megtisztultan
Még izzóbban lobog feléd tüzem.
Ez a te szellemed nem született
Egy Drusus-féle rossz divatmajom
Gyöngébb felének, hanem hogy ragyogjon
Halvány csillagok közt, akár a hold,
A világ társ-uralkodójaként.
Mert győzedelmeskedik Lívia,
Ha ő és Seianusa közösen
Viselik a Caesar nevet; Augusta
Csillagát elhomályosítja fényük;
Agrippina tüze pedig kihuny;
A búvó Tiberius derengését
Mitőlünk lopja, hiszen ölelésünk
A tökéletes gömb. – Ki az? Eudemus,
Nézd meg, nem Drusus?
                  (Eudemus el)
                  Asszonyom, ne félj. 
LIVIA: Nem én, uram. Miért féljek, ha már
Nem szeretem.
SEIANUS:       Ragyogó hölgy! Maradj…
EUDEMUS: (be) Megmondom uramnak.
SEIANUS:                      Ki az, Eudemus?
EUDEMUS: Méltóságod szolgája, üzenettel:
Caesar küldette érted.
SEIANUS:         Ó, hát hol van?
Engedelmedet, hercegnő. Valamit
Megkérdek, és jövök. (el)

EUDEMUS:         Szerencsés asszony!
S boldog, hogy ilyen szívet birtokolsz,
Róma lelkét, páratlan férfiút,
Caesar birodalmának életét!
LIVIA: Boldog, Eudemus, mert fölismerem
Üdvömet, s azt, aki hozzásegített,
Elismerem. – Hogy festek mostanában?
EUDEMUS: Remekül, hidd el. Ez a kivonat
Jól hatott.
LIVIA:            Itt nem elég fehér.
EUDEMUS: Add a pirosítót, szép hölgy. A nap
Az ólomfehéret kissé kikezdte. (festi Livia arcát)
Seianus a szerelmed! Cupidó
Puszta íjász lehet a seregében...
LIVIA: Na, most elrontottad.
EUDEMUS:              Mindjárt javítom&hell