most már valami messzi mély menedék kéne – a világ már nem az
medvét nézni sétáló bocsaival hallgatni ha felbőg hajnalonta a szarvas beleállni eltűnni átitatódni a ködben s ha egyik sincs a tornác elé ülni ki a sötét völgy erejét hagyni áramolni szarvassá változni elhasadt kővé lebegő fűcsomóvá – mi engedékeny és semmitől sem tart
szedni csokornyi virágot fák dús kérgén felejteni eltunyult homlokodat hallgatni évek sűrű lüktetését –
egyszer azért mégis megtörténni kéne belekiabálni az életért a csendbe belekiabálni
