Amióta láttam a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának legújabb ősbemutatóját, az Andrei Măjeri által írt és rendezett Emberek és isteneket (fordította: Albert Mária), azon gondolkodom, mi lehet egy kritika fókusza egy olyan produkciónál, amely maga sem állít fel egyetlen központi nézőpontot. Măjeri szándéka nem titok: egy purgatóriumot kreál, amelyben a forgószínpad egyfajta halál-körforgalommá válik, ahol a szereplők halál utáni utolsó pár perceit láttatja, és egyetlen alapkérdést szegez a halál kapujában álló szereplőknek (egyúttal a nézőnek is): vajon mindent megtettek, hogy igazán éljenek? A színpadot zsúfolásig telepakolja huszonhét színésszel, tizenhét jelenettel, számos zenével és megszámlálhatatlan vizuál-vetítéssel.
A tizenhét jelenetre duzzadó, rengeteg sztorit és karaktert mozgató forgószínpadi szerkezet már a szünet előtt óhatatlanul kifullad. Az egymást gyorsan követő, ugyanarra a történetvezetési sémára épülő, színészileg egyébként kivétel nélkül erős jelenetek inkább doomscrollozás érzését keltik. Bár ez a struktúra tökéletesen leképezi korunk figyelemzavarát, egyben meg is akadályozza számomra a valódi elmélyülést. A baleset így dramaturgiai értelemben is megtörténik a színpadon: a történetek egymásba rohannak, és időnként kioltják egymás hatását. Az előadás egy atmoszférát, egy rideg gondolati tájképet fest le, lineáris történetvezetés vagy klasszikus értelemben vett cselekmény nélkül.
A díszlet (díszlettervező: Adrian Balcău) puszta fizikai valósága, a „tér költészete” [1] az első húsz percben ámulatba ejt: valódi autóroncsok tornyosulnak a folyamatosan mozgásban lévő forgószínpadon. A tér nem csupán statikus, dekoratív installáció, hanem funkcionális terepet teremt, amelynek a színészek a legapróbb részleteit is kihasználják: előbújnak, ráülnek, beleülnek vagy kiszállnak a díszlet valamelyik bugyrából.
A jelenetek hátterében operafóliára és három kisebb képernyőre vetített MI-vizuálok és közlekedési felhívások puszta technikai dekorációnak tűnnek (videodesign: Andrei Cozlac). Ugyanezeken a képernyőkön vetítik az előadás egyik összekötő elemét, az ifj. Szőke Gusztávnak (Varga Balázs), az előadás rezonőrjének, a sárpataki biciklis ételfutárnak az élő közvetítéseit. Szőke Gusztáv a modern kori krónikás, aki mindent lekameráz: miközben körülötte mindenki a saját múltjának roncsaiban ragadt, ő az egyetlen, aki – bár maga is halott – iPhone-jával továbbra is kifelé közvetít a „post-mortem live-jában”. A rendező ezzel is jelzi a darab konceptuális alapját, amely a zárómondatban is elhangzik („a világvége egy videoklip”): a kortárs társadalomban még az apokalipszist és a halált is csak egy mediatizált, hangeffektelt (sound design: Adrian Piciorea), zenére vágott közegen keresztül tudjuk értelmezni.
Ezt a klipszerű montázstechnikát erősíti az előadás zenei szövete is (az előadás zenéjét összeállította: Andrei Măjeri), amely tulajdonképpen egy illusztratív Spotify-playlist. A dalok helyenként a nosztalgiát vagy aláfestést szolgálják: így például a spanyolországi és olasz vendégmunkások jelenetét ismert latin-amerikai telenovellák (Marimar, Vad angyal stb.) főcímdalai tagolják, máshol a humort erősítik (Eminem Without Me dala a színikritikusoknál vagy a Gusztáv telefonjából kikapcsolhatatlanul üvöltő manele). Az éneklések (zenei tanácsadó: Incze G. Katalin) szintén ezen a síkon mozognak: ilyen például a politikus falunapi hakni stílusában előadott Don’t Dream It’s Over a Crowded House-tól, illetve Rosalía Magnolias című dala (Vanderlik Boróka e. h. előadásában), amelynek dalszövege jelentésrétegeiben kapcsolódik, de nem tesz hozzá az előadás tágabb kontextusához.
Măjeri a jelen társadalmának teljes keresztmetszetét igyekszik felvázolni, s bár szereplői egytől egyig karikatúrák, kivétel nélkül fontos társadalmi témákat feszegetnek. Egyértelmű, hogy a szerző-rendező érzékeny megfigyelő, az Emberek és istenek jelenetei ott válhatnak igazán érdekessé, ahol ezekből a karikatúrákból és sztereotípiákból hús-vér emberi tragédiákat bont ki.
Az előadás kritizálja a társadalom mindennapi hajszáját és értékvesztését, és a meg nem élt életek tragédiáját nagyítja fel. Ennek egyik csúcspontja a politikus (Viola Gábor) és Léna, az ügyvédnő (P. Béres Ildikó) párosa, akiknek monológjai mély egzisztenciális válságokra világítanak rá. A politikus karaktere itt túlmutat a térkőmániás, mutyizós politikus sablonján: az ő igazi tragédiája a szabadnapok nélkül hajszolt, morálisan kiüresedett élet. Léna pedig, aki kezdetben pusztán egy jól öltözött kiegészítőnek tűnik a férfi oldalán, rácáfol erre a szerepre: kiderül, hogy a saját egzisztenciáját maga teremtette meg, és valójában semmi szüksége a férfi eltartóra. Mindkettőjük sorsa az elhibázott fókuszú élet iskolapéldája, ahol a hatalom és az ego annyira fontossá válik, hogy teljesen kiüresedik maga az élet. Az ego teljes krízisét testesíti meg Bálint (Rózsa László) is, aki a baleset után a roncsok és halottak között magához térve nincs tisztában azzal, kicsoda is valójában. Bár a szaglás és az emlékezés kapcsolatára épülő, helyenként költői és filozofikus elmélkedései gondolati tornát kínálnak, a karakter belső drámája nem tud igazán húsbavágóvá válni. Az édesanyja emlékébe való menekülés hiába izgalmas pszichológiai alapvetés, az erős színészi dinamika ellenére az anyakomplexus felmutatása túlzottan elméleti marad. Bár tény, hogy az előadás számomra legerősebb mondata Bálinttól hangzik el: „Örülök, hogy meghaltam a háború kitörése előtt.”
A családi kötelékek fojtogató hálója is az előadás egyik alappillére. Az anyós–menyasszony–vőlegény jelenetben a terrort sugárzó ősanya (Szabadi Nóra) viszi a hátán a feszültséget. A felszíni káosz mögött a valódi tét mégis a menyasszony (Szabó Fruzsina) felnőtté válása és a szülői mintáktól való elszakadásában rejlik. A lány ezt a felismerést explicit meg is fogalmazza, ami metaforikusan is tetőzik: pisztollyal lő a folyton feltámadó anyjára, mintha még golyóval sem lehetne megszabadulni az örökölt sorstól. Nem annyira egyértelműen, de részben ide kapcsolódik az érettebb nő (Varga Andrea) és a fiatal férfi, Ferkó (Tompa Ferenc e. h.) posztszex-jelenete is, amelyben Ferkó hirtelen ránk zúdított gyermekkori traumái inkább csak erős szavak torlódásai maradnak, míg a nő megragad a „félig éltem” síkján, keserűen szembesülve az életében elszalasztott lehetőségekkel. Szintén megreked a felszínen a motoros alteregók (Kovács Norbert e. h. és Bokor Barna) párbeszéde is az adrenalinról, mert bár a jelenet a felszíni száguldás öröme mögött megpróbál egy pszichológiai drámát felskiccelni, beemeli a gyerekkori traumákat, a magányt és egy féléves kóma megrázó borzalmait, ahol a szereplő azt is végighallgatta, ahogy a saját anyja a halálát kívánja, de a jelenet valahogyan mégsem tud érdemben továbblépni a „live fast, die young” és a macsó pózok közhelyeinél.
Ahol viszont igazán betalál nálam Măjeri, az a kiszolgáltatott, marginalizált életek ábrázolása. A defektet kapó, Hófehérke-jelmezes animátor lány (Benő Kinga) története fanyar felütése a női kiszolgáltatottságnak, bár dramaturgiailag inkább csak az előadás előzenekarának tűnik. Kifejezetten élvezhető dinamika sejlik fel ugyanakkor a két kelet-európai vendégmunkás – a kéz nélküli, Olaszországban dolgozó „szemetesfőnökök főnökének a főnöke”, aka maffiózó (Galló Ernő) és a húsz évig Spanyolországban élő, láb nélküli masszőr/prostituált (Gecse Ramóna) – jelenetében. A két szereplő megszólalásai ritmikusan váltják egymást, majd az életútjuk, az emigráció, a családtól való elszakadás, a kiszolgáltatottság történetei lassan rímelni kezdenek egymásra. Az emléktöredékek, a popkulturális utalások és a különböző nyelvek keveredése érzékletesen vázolja fel a kelet-európai vendégmunkás identitását, a hasonló traumákon és kompromisszumokon keresztül formálódó sorsokat. A sofőroktató (Kovács Botond) története szintén megkapó, aki heteroszexuális macsóként szeret bele tanítványába, a drag queen Mariusba, dekonstruálva a toxikus maszkulinitást. Ugyanígy erős aktuálpolitikai mondanivalóval bír számomra Hassan, az iráni taxisofőr (Ördög Miklós Levente) epizódja, amely prédikálás nélkül nyúl az emigráció tragikumához, míg a két öregasszony, Márta (Nagy Dorottya) és Magda (Moldován Orsolya) halál utáni zsörtölődése szépen vezeti fel a be nem teljesült leszbikus szerelem és az idő múlásának tragédiáját.
Măjeri két teljes jelenetet is szentel a színháznak, avagy a szakma szatírájának. A kritikusok (Somody Hajnal, Tollas Gábor, Fülöp Bea, Bartha László Zsolt, Renczés Viktória, Szakács Ágnes e. h.) mikrobusz-balesetük után is még a halál pillanatában az elszámolásokon vitatkoznak, és azon, hogy a hiányzó kolléga, bizonyos Miklós odaér-e Marosvásárhelyre megírni az új előadásról a kritikát. Bár ez a „színház a színházban” jelenet csemege a színházi szakmának, felmerül a kérdés: egy olyan darabban, amely a társadalom globális rothadásáról akar szólni, nem túlzottan belterjes a kritikusok kicsinyes vitáinak ekkora teret szentelni? Ezzel szemben a kiöregedő színésznő (B. Fülöp Erzsébet) jelenetében magával ragadó módon végigveszi pályáját és saját mítoszait, felidézi a hírnév múlandóságát, a kritikusokkal való viszonyát, első színpadi élményeit, valamint azt, hogyan formálta önmagát és a diákjait a színház világában, majd arra kéri az utókort, hogy naplóit Befejezetlen művek cím alatt őrizzék meg.
Ebben a nyomasztó, mozaikszerű és túlzsúfolt kavalkádban Măjeri halál-koncepciója teremt egy másik kapcsolatot a jelenetek között Gusztáv post mortem liveján kívül. A halál itt nem kaszával jár, hanem egy liliomosztóként dalolászó, fekete szélkabátba öltöztetett, maszkos figura (Tompa Ferenc e. h., Szakács Ágnes e. h., Hăineală-Szebeni Lenke e. h.). Ez az alak sétál a roncsok között, és minden jelenet végén liliomot nyújt át az éppen eltávozó szereplőnek.
Az Emberek és istenek egyenetlen, helyenként terjengős, a saját grandiózus formájába időnként belegabalyodó előadás. Dramaturgiai hibái ellenére azonban az elképesztő energiákat mozgósító színészgárda működtetni tudja ezt a purgatóriumi körforgalmat. A darab így vagy úgy, de eléri a célját: úgy állít görbe tükröt korunk társadalmának, hogy közben a nézőket is a forgószínpad roncsai közé invitálja, hogy a tapsrend után feltegyük magunknak a kérdést: vajon a célok állandó hajszolásában nem pont magát az életet mulasztjuk el igazán megélni, mielőtt hozzánk is megérkezik a liliomosztó, maszkos figura?
Írta és rendezte: Andrei Măjeri. Fordította: Albert Mária. Szereplők: Benő Kinga (Hófehérke), Varga Balázs (Szőke Gusztáv, Hallgató), Szabadi Nóra (Anyós), Szabó Fruzsina (Menyasszony, Hallgató), Bartha László Zsolt (Vőlegény, Sanyi), Kovács Botond (Sofőroktató), Nagy Dorottya (Márta), Moldován Orsolya (Magda), Ördög Miklós Levente (Hassan), Bokor Barna (András), Kovács Norbert e. h. (Bandi), Viola Gábor (Politikus), P. Béres Ildikó (Léna), Somody Hajnal (Hajnal), Renczés Viktória (Viki), Fülöp Bea (Kata), Tollas Gábor (Berci), Szakács Ágnes e. h. (Kritikus, Hallgató, Halál), B. Fülöp Erzsébet (Színésznő), Vanderlik Boróka e. h. (Énekesnő, Hallgató), Varga Andrea (Nő), Tompa Ferenc e. h. (Halál, Férfi, Hallgató), Hăineală-Szebeni Lenke e. h. (Hallgató, Halál), Gagyi Júlia (Tiktokker 2, Hallgató), Gecse Ramóna (Lábak nélküli nő), Galló Ernő (Kezek nélküli férfi), Rózsa László (Bálint, Hallgató). Díszlet- és jelmeztervező: Adrian Balcău. Koreográfus: Andrea Gavriliu. Zenei tanácsadó: Incze G. Katalin. Sound design: Adrian Piciorea. Zenéjét összeállította: Andrei Măjeri. Videodesign: Andrei Cozlac. Light design: Trucza Samu. A rendező munkatársa, dramaturgiai asszisztens: Demeter Márk Cristopher. Látványtervező asszisztens: Mihály Kata.
Jegyzet
[1] Antonin Artaud, Könyörtelen színház, szerk. Vinkó József, ford. Betlen János, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985, 97.