Kell, Shakespeare-em, hogy dicső csontjaid fölé egy élet hordja köveit? Vagy hogy glóriás poraid felett piramis verjen csillagos eget? Emlékezet s hírnév királyfia, szorúl neved ily gyönge tanura? Hódolatunk csodájában magad állitottad fel örök szobrodat. Mert lompos versünkre piritva míg dalod könnyedén szárnyal, és a szív páratlan könyvedből a delphii igéket kincsként magába szedi, saját képzeletünk megszünteted s márvánnyá dermeszt túl-dús szellemed; s így oly fenség boltoz rád földi éjt, hogy királyok halnának ily sirért.
