[2011. március]
Az október délutáni napfény sáfránysárgára festette az eget, az Ararát felől érkezett felhők ibolyaszínbe öltöztek, a tornácokra, kerítésekre felkapaszkodott szulákok, melyek nemrég még zöldek voltak, most pedig tűzvörösek, oly lángolón ragyogtak, hogy lehetetlen volt nem csodálattal ámuldozni felettük.
A hrazdani szurdok krómvöröse, baracksárgája és smaragdzöldje bekeveredett a sáfrányos-lilába, és az asszony, a beépített erkélyről kinézve, könnyedén meghajlítva fáradt hátát, belemerült a meleg, sokszínű levegőégbe, arra törekedett, hogy semmire se gondoljon, se a főni feltett burgonyára, se a megkelt tésztára, se a beáztatott ágyneműre, se a befejezetlen előadásra.
Szeretett volna hosszasan álldogálni az ablakban, nyugodtan belélegezni a levegőt, mintha semmi sietnivaló nem lenne ebben a világban. A pihenésnek ez a három-négy perce elfeledtette vele örökös gondjait, megnyugtatta... Fülét azonban telefoncsöngés ütötte meg. Kelletlenül szakadt el az ablakpárkánytól, haladt keresztül a konyhán, gépiesen zárta el a gázt – mikor a telefonhoz ért, egyik unokája már nyújtotta felé a kagylót, melyet a többi unoka megpróbált elorozni tőle.
– Ütődött-e, vagy mi, mind azt kiabálja: „Szátik? Ha nem ő, akkor hívják Szátikot!” – zsémbelt az unoka.
Az asszony megértette: ő a telefonáló. Rögtön megértette, abban a pillanatban. Valami kigyúlt benne, perzselte a szívét.
Hevesen ragadta el a kagylót. Az ismerős férfihang, hangosan kiabálva, furcsa, monoton ismétlődésekkel, akár egy robot, ezt hajtogatta:
– Szátik? Szátikot hívják! Szátik, hallasz?
– Én vagyok Szátik, hallak – kiáltotta az asszony. Még hangosabban kiabált, mint a férfi.
De az csak hajtogatta a magáét, mintha csak úgy találomra hajigálná a levegőbe a szavakat.
– Szátikot hívják ide, Szátikot!
– Hallak, hallgatlak!
Talán valami átjuthatott, a férfi most azt kiabálta:
– Szátik, tudd, hogy én mindig téged szerettelek.
– Én is… én is szerettelek.
Az unokák, akik eddig érdeklődve vették körül az asszonyt, most nevetésben törtek ki.
– Én is szerettelek, mindig… – ismételte meg az asszony, olyanképpen, mintha nem is a régmúlté lett volna az este, amikor sűrűn havazott, ő meg ott álldogált az utcai lámpa fénycsokrában, a szállingózó hópelyhek megtelepedtek kiengedett haján, hulltak, egyre hulltak a földre, és férfi pedig nem jött el, nem volt ott; és az élet mintha kialudt volna benne akkortól, s úgy is maradt, holott később az Isten, megkegyelmezve lelkének, férjet is adott neki, otthont, gyerekeket, unokákat…
– Szátik, hallasz engem?
– … hallak… – az asszony, fülével vállához szorítva a kagylót, két kezével próbálta nyugalomra inteni az unokákat, ő meg tovább kiabált: – Te hallasz?
– Én csak azt szeretném, hogy tudd...
– Tudom, tudom! – sikította az asszony annak a serdülő lánynak a hangjával, aki egykor a férfit várta, de az mégsem jött el, és a hó csak hullt és hullt, szikrázott az egyre fehéredő járdán, aztán minden egyre színtelenedett, már csak pislákolt, miként az élet őbenne, ő pedig lemondott a boldogságról, mely túl szép volt ahhoz, hogy beteljesedhessen.
– Mi ugyanazon a napon fogunk meghalni, együtt! – ordította a férfi. – Én száz évig fogok élni, te százegyig, ahogy elhatároztuk. Emlékszel?
– Emlékszem, emlékszem. Te csak ábrándozva tudsz élni…
– Tessék? Mit mondtál? Szátik, tudtad, hogy én csak téged szeretlek.
A leélt élet gubancos gombolyaga szétfeslett, s mint az erdei dió, ott maradt az alatt a hótakaró alatt, ahol ő állt egykor, a villanyoszlop alatt, és az élet kihunyni készült benne, habár később férje lett, gyerekei, unokái… és ő csak néha gondolt arra: „Gyere, nézd meg, milyen szép családom van.”
– Szátik, én végre megnyugodtam! – ordította a férfi.
– Hallod? Én még most is téged szeretlek! – szakadt fel az asszonyból a sikoly. És vele sikoltoztak, nevettek, ugrándoztak az unokák.
Senki sem volt tanúja annak, hogy a szél miként csapkodja az ablakokat, hogy az ibolyaszínű felhőkből hogyan zúdult hirtelen őszi záporeső, végigtáncolva a tetőn, a kertben, a fák lombjait csókolgatva, meg a testes szulákokat, a fehér ablakpárkányt, de még a fedett erkély padlóját is. Senki sem hallotta a szél robaját, az eső csilingelő csókjait; az asszony kétségbeesetten sikoltozott a telefonkagylóba, hogy az a süket öregember végre hallja meg őt, az unokák meg izgatottan ugrándoztak, s közben dülöngéltek a nevetéstől.
– A nagyi szerelmes? Kit szeret? Hallottátok? Azt mondta, szeretlek, hahaha!
DÁJBUKÁT BORBÉLY LÁSZLÓ fordítása