[Látó, 2012. október]

Nemes Nagy Ágnes: Balaton

Élt itt egy nő, azt mesélik róla, hideg volt, mint ki kétfokos vízben
alszik el.
Hogy lelke helyén egy madárhatározó, és ha szeretett is, ki tudja, mivel,
mert szíve helyén szárazjég zúzalék – ezt mesélik –, bár szemében tűz volt,
hogy márvány homloka mögött egy Alpok, zöld szeme kimoshatatlan
fűfolt.
Partokat gyűjtött, mint más a lepkét, felszúrta a tekintetére mind,
csendesen.
Párja nem akad többé. Tán sosem akadt még. És most kimondom,
mielőtt elsüllyed velem:

Ágnes, én szeretem magát. De nem úgy, persze, ne értse félre.
Én építek magából egy szobrot, csak keljen életre cserébe végre.
Ágnes, én tudom, hogy maga nagyon is él, hogy ott bent tusakodik,
mint az alkonyat,
de fogyó hold mosolya fényei beárnyékolják az arcomat.
Én tudom, hogy a kitakart részeken csak szél, geológia és meztelenség –
de maga forró kavicsokat izzad, Ágnes, erre egy tökéletes életmű
se lehetne mentség.
És értem én, hogy maga terápiára pszichológus helyett asztrofikushoz
kellett volna járjon,
de azt szeretném, hogy ne a sziklás Macedóniába, inkább a csicsás
Calzedoniába vágyjon.
És tudom, hogy maga angyalok közt volt szervdonor, és zseniktől
tanulta a rendet,
de ez a szenvedély, ami a szende mély szemekben ég, egy erdőt is két
vállra fektet –
mert maga azóta is tökéletes jambusban hallgat, és ütemhangsúlyosan
nyújt kezet,
egy adoniszi soron merengve keveri a kávét, míg szívében egy a-moll
nyila rezeg;
és nem hiszi el, bárhogy is mondom, hogy romló hús a test, de megér
egy misét,

ha izzadságcseppektől ragyog a homlok, mint egy éjszakai
Balaton-felvidék – – –
Ágnes, én tudni akarom, miről nem beszélt. Megkérdezném, amit
senki nem mert.
Pedig tudom, ha itt lenne, már rég hazazavarta volna szonettet írni
az összes slammert.
Hogy a szeme elé nem kerülhetnénk, épp csak lenézne, ha minden
jól ment,
és talán Akkezdet Phiainak dobna egy puszit, de tuti, hogy egy vers-
tankönyvvel fenekelné el Dopemant…

Ágnes, én annyi sötét éjszakát kaptam már szívtelen, hideg nőktől,
én fényszennyezésnek szeretném magát, ami arcomba hull
a délkörökről –
mert Ágnes, a hableány nem halvérű, a szűk idő nekem mutatja hátát,
maga talpig jég, mert torkig van a tűzzel. Cserélje mosolyra golyóálló
fürdőruháját.
Nem elég elbírni a véget, én azt cipelem: élni is kell, amíg lehet.
Bár a szív az egy tropikárium, aminek a közepén halas szendvicset eszik
egy szipogó gyerek.
Ágnes, maga a tagadás. Én egy kérdés. Legyünk egy feltételes mód,
ami valóra vált.
És most nem fogom bekapcsolni Whitney Hustont, de higgye el:
Ágnes, én örökre szeretem magát.

(Készült a Margó Fesztivál „Kedvencek temetője” slam poetry-ére. Elhangzott 2012. június 7-én.)