Ferinek

 

Kocsmájában él az irodalom errefelé, 

szűk baráti köre tartja el 

szeretetből vagy bűntudatból.

Sok jó ember rossz passzban 

akárhol elfér, titkot tartani 

úgysem tudnak, ezért 

mondom el csak neked.

 

Többet beszélünk arról, hogy

írni szeretnénk, mint ahányszor 

örömömet lelem az írásban –

én ugyan nem vagyok szakértője a dolognak, 

de ami él, az talán nem ilyen. 

 

A derűről akartam verset írni neked,

jólesett volna megszabadulni

társadalmi kérdésektől, amikre eddig

csak rossz válaszokat találtam; 

jólesett volna feloldódni a nyelvben, 

igazi verset írni, amire az idősebb

költőnemzedék is elismerően bólint;

hallani a zenét a szavakban, ismerni 

a metrum titkos mechanikáját –

 

de botfülű vagyok, titkaim 

földhözragadtak és felejthetők. 

 

A derűről akartam verset írni,

de anakronisztikus és maníros lett,

az idősebb nemzedék elismerő

bólintás hiányában így legfeljebb csak

számonkérhet: milyen költő az, aki

nem tud verset írni arról, ami nincs?

Elvitte a cica a nyelvem, 

a cicát pedig a sintérek. 

 

Nem mi tehetünk róla, mondhatnánk.

Nincsenek nagy öregeink, kis öregeinket 

sajnáljuk párbajra hívni, egyébként 

sem hiszünk már a párbajokban, 

túl szelídek és ragaszkodók vagyunk, 

tele szeretettel és bűntudattal.

 

Sok jó ember

otthon iszik, 

verset ír, és

elküldi a másiknak

Messengeren.

Azt mondják, nemzedékünk

szétesett individualistákból áll. 

Azt is, rossz a munkaetikánk, 

nem dolgozunk meg semmiért

igazán. Önző módon éles határokat 

húzunk, de nem tiszteljük mások határait. 

Túl sok mindent mondanak 

Rólunk, és nekünk túl sok titkunk van –

nem tudom, melyik nemzedékhez 

nagyobb pech tartozni, csak azt, 

hogy még nem vagyunk a csúcson, 

hogy abbahagyjuk; 

csak azt tudom, hogy ha ennyi idő után 

sem esik jól a vers, akkor

rossz verssel töltöm az időmet. 

 

A derűről akartam írni, 

hogy néha azért szép is volt, 

és mindent egybevetve talán

mégis megérte. 

 

Errefelé kocsmájában él az irodalom, 

de neki se könnyű, egyre drágul minden, 

egymáshoz is egyre ritkábban járunk,

egyre kevesebb jó ember,

de egyre több titok,

kevesekben bízom én is,

ezért mondom el csak neked,

hogy tényleg csak a derűről akartam 

írni, de ma egyszerűen nem megy.

 

Továbbra sem tudom, melyik 

nemzedékhez nagyobb pech tartozni, 

de azt igen: nem akarom, hogy 

a miénket is legjobb elméinek 

hatalomvágya tegye tönkre.

 

Bármennyit is erőlködöm, 

a barátságnál derűsebb dolog

nem jut most eszembe,

erről hátha majd a gyerekem is 

tudni fogja, micsoda,

nem főzik, kopasztják, 

tenyésztik, verik, darálják

apró, tartósítható darabokra,

nem gyártják le olcsóbban, 

és tervezik meg jó előre

elavulásának pontos napját.

 

Sok jó, de csalódott ember 

között kihűlt ideológiák 

és posztigaz ígéretek, 

drága konzumsörök és 

gyönyörű szép kísértetek

hiányában lehetünk 

egyszerűen csak jók?

 

Ugyanattól fél 

egyszerre sok jó

ember, és talán

nem leszünk majd

különbek mi sem –

 

Van pletykám, de a 

tiédet, ha kéred,

egészen a demenciáig 

viszem.