[2022. február]

Homokos partszegély mellett aludtam éjjel.
Fölpattant a szemem, álmom szél fújta széjjel,
S megláttam hirtelen a hajnalcsillagot.
A messzi boltozat legmélyén csillogott,
Kimondhatatlanul lágyan és hófehéren.
Északi szél elől vihar futott az égen;
A fényben már pihés bolyhok a fellegek.
S a csillag szinte élt, érzett, elmélkedett,
Csitította a szirt dühét, hol küzd az árral,
Mintha gyöngy harmaton egy lélek sütne által.
Éj volt még, de az árny uralma haldokolt,
Világolt isteni mosollyal fenn a bolt.
Ezüsten reszketett a hajlós árboc orma;
Sötét volt a hajó, de fehér a vitorla;
Meredek hegyfokon leste egy nagy csapat
Sirály a csillagot, komolyan, hallgatag,
Mint szikrából szakadt tűzmadarát a mennynek;
A néppel oly rokon tenger felé-kerengett,
Zúgása csillapult, látván őt fényleni,
S úgy tetszett, szinte fél, hogy elhessentheti.
A térben végtelen szerelem árja áradt.
Lábamnál boldogan borzongtak a füszálak,
Felbúgott két madár, és egy fölserkenő
Virág hozzámhajolt: csillagnővérem ő.
S míg bontotta az árny fátyla öblös redőit,
Egy hang hatolt felém, mely az égből szürődik,
És szólt: – Csillag vagyok és az első vagyok,
Én, kiről azt hiszik, meghalt – s feltámadott.

Én, tűz-arany kavics, mit isteni parittya
Dobott ki, hogy az éj homlokába hajítsa.
Égtem a Sinai, a Tajgetosz hegyén;
Széthullhat egy világ: újjászületek én.
Ó, népek! én vagyok a költészet parázsa,
Mózesre szállt tüzem és Dante homlokára.
Szeret az óceán-oroszlán engemet.
Jövök már. Vakmerés, hit, erkölcs, keljetek!
Elmék, gondolkodók, a csúcsra, őrszemek, ti!
Szemhéjak, nyíljatok, pupillák, gyúljatok ki,
Mozdulj, barázda, zengj, zsibongj fel újra, lét,
Talpra, álmodozók! – mert, ki nyomomba lép,
Mert ki előreküld tündöklő híradásnak,
Szabadság-angyal az, a Fény, az óriás Nap!

Nemes Nagy Ágnes fordítása