(…………) A szerelmet vallotta, csakis a csupasz, meztelen testet,
amely telt formáival, miként a lámpa
a sötétbe lát, és éjjel-nappal világítva csábít… „Akár az ágaskodó
szirtek s a szerteloccsanó hullámhab fodra, ilyen a férfi
vágya, telt erő” súgdosta, és röhögve rázta önelégülten
idétlen fegyverét…;
„Még egy kis szajhácskának is
jól beakasztanék, ha nem húzna Apollón súlyos maskarája!”
nyögte röhögve… És jóllakott egy csitri színésznőcskével
a vidéki bokrokban: nem loccsant semmi, hacsak
nem cseppent…


Te még aludtál, míg engem a távoli hajók páradús terhe
nyűgözött le, mely céltalanul a semmi vagy talán
egy nagyobb színház felé
tartott – egy kiaggatott hálón száradt a tengerek, a csillagok
évezredes csendje, és felröppenő halként
az életem szomjazó kopoltyúja életet, életet
szomjazni közéjük örökre fennakadt…