Nem akartam. Nem akartam kiszúrni a lakosság óvszereit,

a szomszédok óvszereit, szemetet gyújtogatni és csábítani.

Elcsábítani a helyi dílereket azzal, hogy transz kisfiú vagyok.

Akartam – akartam viszont gengszter lenni, kisbolti lopások,

tóparti fürdések nimfája, alkoholizmuson túljutott alkoholista.

Sylvia volt a mester, a szleng keze, a maszkokon átlátó hős,

aki a kiközösített, vén arcú tizenéveseket beszéltette bennünk.

Indok lett és szófordulat. Identitás lett és kényszerszerep.

Ok lett inni és ok nem aludni. Nem szerettem, mert bemutattam,

vigyorogva bemutogattam nektek, mint aki a nagybácsiszerelme.

A nagybácsi-lét magasabb rendű, mint az apa-lét, bizonygattuk,

míg a harmadik testvérünk előtt nem állt más út, mint feláldozni magát.

Ördöggé válni, hogy egyáltalán találjon maradék keresztényeket magának.

Sylvia tudta, ez az egész azért volt, mert mindenáron győzni akarok.

Mert apám és anyám nevében az apák és anyák jellé korhadását

le kellett győzni, mert minden élet Jézus nélküli vért követel.

Sylvia mindig megbocsátott, és ezt sosem tudtam neki megbocsátani.

Mikor felismerte, hogy apámat választottam

a szabadság vagy a testvériség helyett,

meggyászolt. A feketében jött rá, hogy van saját élete.

A füvezésnél és drogozásnál arisztokratikusabb dolgot felnőttként sem tudok elképzelni.

Nem tűröm, hogy megkeress, mondta Sylvia, mert csak használsz.

Apa-szektások logikája szerint gondolkozol rólam, akár a többi Slyvia Plath-kislány.

Épp elég sorscsapás, ha valaki Sylvia Plathnek érzi magát, így Slyvia Plath.

Nem kell, hogy tisztes kamaszok is Sylvia Plathnek olvassák és hajbókoljanak neki.

Felesleges szavakat vesztegetni, utánoztam a szavajárását,

amíg hagyta. Szétkereszténykedted a fiatalkorát, szidtam a helyzetünk.

Ennél már az is jobb, ha vállalom, hogy sosem láttam problémának az Istent,

folytatja a mikrofon. Folytatja a kórus, folytatja a szószék. A hívek. A hívők.