Vannak jó és rossz álmok. És ez a megítélés az álom tárgyától függ. Van, aki vizsgálja az álmait, tanulságokat szűr le belőlük, spekulál, vagy csak tudatalattija játékaként fogja fel. Mindegy, hogy jó vagy rossz: vagy állít valamit, jelent számunkra valamit, vagy csupán a kellemes/ kellemetlen epizódok egyike. Ilyen a színház is: vagy az előadás után két nappal is azzal bíbelődünk, ami megszületett bennünk utána, vagy legyintünk, mert szép volt, érdekes volt, élvezetes volt, és ennyi.
Radu Afrim újabb sepsiszentgyörgyi rendezése már címét tekintve is nagy érdeklődésre adott okot. A Kommuna – székely öko-románc ugyanis nemcsak műfaj(oka)t jelöl, hanem tematikákat is. A kérdőjel inkább abból adódhat, hogy ezek kapcsolódását miként és hogyan képzelte el az alkotó. Afrim előadásai helyi közösség-specifikusak: rendezéseinek titka sok esetben ugyanis a színházi intézmény földrajzi és kulturális közegének, annak ismérveinek és sajátosságainak sűrítése és beemelése az adott előadásba. Kérdés tehát, hogy a már misztikus turkáló-kultúra (Amikor telihold ragyog a turkáló felett c. előadása) és a székely családi korkép (Napraforgó c. előadása) vonulatának következő etapja hova is fog kalauzolni bennünket? A válasz pedig egy „summer getaway” a Huba nevű muzsikus kúriájába, vadregényes tájjal, medvével, szellemmel...
A Kommuna... története egy zenészről szól, aki a nénikéjétől örökölt kúriában él. A ház mindenese, Ambrus nyaral. Huba egyetlen társasága emlékei és álmai lesznek. Megjelenik hőn bálványzott nénikéjének szelleme, aki a köztes dimenzióban ragadt halála után, és azt javasolja Hubának, adja ki a kúria szobáit, ha továbbra is fenn szeretné tartani azt. Szép sorban érkeznek az új lakók és a problémák. Miután a vendégeknek sikerül összehangolódniuk, egy építőcég karmai közül kell megmenteniük a birtokot és a hozzátartozó területet, ami sikerül is. A legvégén pedig Huba felébred ebből az álomból.
Az előadás koncepcióját az álom határozza meg, annak kerete és játékszabályai. A darab lassan indít: megismerjük Hubát (Kónya-Ütő Bence), a helyszínt és a főszereplő finom monologizálásából egyszer csak elkezd sodródni az álom és a cselekmény szövete és nyakig süllyedünk a közösségi létbe. Az előadást a felbukkanó karakterek és hattértörténeteik kibontása mozgatja igazán előre. Ahogy a viszonyok alakulnak, úgy a történet fő szála is változik: az előadás első felében még a kommuna kialakulását és összetételének sokszínűségét látjuk, az előadás második részében már egy közös probléma: a kúria és amaz életterének a megmentése válik a központi cselekménnyé.
Az előadás felépítése fluid, nagyrészt a szöveg, azaz maga Afrim írástechnikája vezet egy-egy hétköznapi problémáról (pl: egerek vannak a szobákban) a nagyobb témák taglalásának irányába (pl: a megszokás, a magány, stb). Az adagolástól fog követhetővé és emészthetőbbé válni a szöveg, ami szintén ambivalens: a költői mélységet és a lírikus fogalmazásmódot, ezt a fajta erős „irodalmiságot” az élőbeszéd, a zsigeri megszólalások, az obszcén cifraságok, valamint a jelentős székely zsargon-tudástár ellenpontozza. Jelentősen meghatározza a szerző-rendezői státus az előadást, pontosabban, hogyha nem is teljesen a szöveg diktálja a cselekményt (itt gondolok a színészek improvizációjára), de teljesen összeforr a kettő.
A Kommuna... olvasztótégelyében rengeteg vonal, téma sűrűsödik össze: gyász, bűntudat, magány, szeretet, szerelem, közösség, „az eltűnés” iránti vágy, elpazarolt tehetség/élet, a művészet, környezetünk védelme. És szinte biztos, hogy kihagytam valamit, mert ebben az előadásban sok mindent felmutatnak az alkotók, mindenből kapunk kicsit, lesz, ami kevésbé, és lesz, ami jobban áthatja az előadás egészét. Például a fásultság és bujaság ellentétpárosa, a múlt, a magány, és a „tartozni valahová” érzés - erőteljesebb motívumokként működnek, mint például az öko-vonal. Ezt azért is emelném ki, mert míg a modern és klasszikus, a hagyományok megőrzése (a kúria és az azt körül ölelő természet megmentése) egy konkrét ellentét a mesterséges, kapitalista elsivárosodott betondzsunggel képével szemben, addig ez az öko-vonal elhalványul mellette, és a két szerethető fiatal (Boróka Alma és Boróka Pálma) karakter Z-generációs környezetvédő aktivista ellenállásaként/ lázadásaként hat csak.
Az előadás világában a tér (Kupás Anna) is káoszszerű, ami nemcsak egy helyszínt emel ki, hanem az egész kúriát elénk kívánja tárni, mégpedig úgy, hogy darabjaira szedi azt. A darabkákat pedig összetömöríti egy olyan alternatív, zsúfolt térré, amiben szolgáltatásától eltérően egy kétajtós szekrény vagy egy ruhásláda is lehet valaki szobája, vagy épp a tusoló. A művészet dekonstrukciójához hasonlóan (ahogy a festett képtől eljutunk a feldarabolt ready-madek-ig), úgy itt is a díszlet paraméterei bútordarabról darabra egyedi és fontos elemmé vállnak, az összhatás pedig látványossá. Szimultán egységeket látunk, amik által egyszerre tudunk fókuszálni egy adott (ott játszódó) eseményre, illetve tágítja a darab világát, ami aprólékos részletességgel kidolgozott lett. A tér megnyílik több irányba is: kinti tereket látunk és érzékelünk (az ablakból látszanak faágak, befúj a színpadra a szél), a szekrényajtók üveg berakásán tájképek jelennek meg. Beemelődik az erdő egy része is a tér aranymetszés pontjába, fölötte a csillárral természetesen.
Az előadás multimediálisát tekintve a zene (Kónya-Ütő Bence) és a mozgás (Flavia Giurgiu) kap még fontosabb szerepet. A legelső lakó, Melánia (Pál Ferenczi Gyöngyi) beköltözésekor Huba a csellóján játszik, azzal kommunikál a nővel. Az előadásban a koreográfiákat szintén Huba játéka festi alá, aki tereminen játszik. A zenei világ ismét a klasszikus és a modern felütéseit adja hol tisztán, hol keverve ezzel a két különböző hangszerrel.
Az előadás jelmezvilága (Pál Alexandra) az atmoszféra fenntartását, a karakterek személyiségét és egyéniségét hivatott kiemelni és nyomatékosítani. Posztdramatikus elem az anyagiság felmutatása: a paróka, a bajusz, műfogsor, műfrufru stb felvállalt használata. A főszereplő Huba nagyon sok nyíltszíni öltözést ejt meg, legtöbbször mintha nénikéje régi ruháiba bújna újra meg újra. A ruhák, amelyeket látunk, köznapiak, a már említett turkáló-kultúra darabjai, vannak, akiket mintákkal, vibráló színvilággal tarkított összeállításban látunk, és van, aki csupán feketében jelenik meg (Sarolta kisasszony, Zétény). Az anyagok használata is kevert lesz: az elegancia és a turkáló-divat, a letűnt kor és a modern szabások (Pálma és Boróka ruhái) együttesei mind-mind felsorakoznak a színpadon.
A Kommuna... legnagyobb pozitívuma a társulat színészi munkája. A karakterek mind-mind egyenként remekül kidolgozottak. Huba, a muzsikus álmában néha olyan mintha Nosferatu Orlock grófjaként ólálkodna a kúria ódon falai között. Ingerszegény, remeteszerű viselkedését a többi karakter előszeretettel kifigurázza. Ez a „nem emberi” attribútuma a későbbiekben, amikor igenis cselekedni szeretne (megmenteni a kúriát, és eltenni láb alól Fekete Dórát) egy nagyon jól kijátszott humorfaktor lesz: bármennyire küszködik, hogy megölje a nőt, sehogy se sikerül a terve. Testtartása, járása, hanghordozása és beszédstílusa is egy régi fonográfhoz vagy fekete-fehér némafilmes karakterhez hasonlít. Rekedtes fojtott hangot használ és tagolva beszél.
Sarolta kisasszony szerepében Erdei Gábor megragadja azt az eszenciát, amitől egy ilyen nagynéni tekintélye, tökössége és úgynevezett „hatalma” mindenestül releváns lehet. Ez a cross-casting a színész testi adottságaitól kezdve az orgánumán és az olykor huncut, olykor parancsoló állapotok váltogatásával együtt működik és él a színpadon. Ez a fajta kettősség a karakterben még inkább ráhangol a sejtelmes, picit nárcisztikus, de gondoskodó és bizony szorongató sávokra, amiket Sarolta kisasszony képvisel.
Daragics Melánia karaktere rendkívüli kíváncsiságával, szeleburdiságával, szószátyárságával lopja be magát a néző szívébe. Melánia a csendben „szenvedők” közé tartozik, aki millió dologgal foglalja le magát, folyton nyüzsög, közben meg azt mantrázza: az egyszerű örömök pont elegek az ember számára, vagyis addig húzd, ameddig a takaród ér. Valójában azonban ő az, aki, ha boldog, nagyon boldog, ha szomorú, nagyon szomorú, és mindent teljesen átérez. A kúria udvarát jelölő földdel teli ágyneműtartóban történő tánc az esőben jelenet is erre erősít rá.
És ekkor megérkezik Boldizsár Ambrus (Szakács László), a kúria mindenese, aki előszeretettel járkál egy szál semmiben a ház körül, póthaját csábításra használja csupán, Huba pedig figyelmezteti Melániát, hogy Boldizsár egy szexuális ragadozó. És sose volt szerelmes eddig... Azonban ahogy Ambrust látjuk, hamarabb eszünkbe jut egy szigorú, kiszámíthatatlan, szűkszavú fenyítő, mint vágyakkal túlfűtött, önkontrollra képtelen ragadozó. Pont ettől válik izgalmassá a karakter, aki viszont szerelmes lesz és bármit megtenne Zsombori Zsüliért, a homoródalmási rúdtáncosért.
Zsombori Zsüli (Gajzágó Zsuzsa) maga egy szubkultúra szubkultúrája: székely mennyecske energiaitallal a kezében, karikafülbevalóval és lefolyt szemfestékkel, aki, ahogy megtudjuk, nagyon régóta álmokat kerget. Zsüli inkább egy túlélőhöz hasonlít, aki így vagy úgy, ezzel vagy azzal, de ki akar szabadulni Almásról. A karakter az előadás során a tánctól eljut a könyvekig/tudásig, és előszeretettel fog felhangosítani ok-okozati parafrázisokat a többiek részére. Van remény, csak a körülmények legyenek megfelelőek.
Boróka Alma (P. Magyarosi Imola) és Boróka Pálma (Korodi Janka) öko-aktivisták, akik számomra az ikrek-archetípus modern megnyilvánulásának tűntek: Yin és Yang. Alma szerény, empatikus, először figyel és csak azután beszél. Pálma impulzív, igazságérzete 0/24-ben ott lüktet ereiben, kemény karakter. Ez a két barátnő mindenképp a fiatal generáció képviselőjeként jelenik meg a darabban.
Zétény (Varsányi Szabolcs) a többiektől eltérően egy sejtelmes, misztikus rezonőr, akinek nem tudjuk, mi rejtőzik a bőröndjében, csak reméljük, hogy nem ugrik ránk, nézőkre. A karakter sok esetben a háttérből figyel, olyan mintha Huba alteregója, allegorikus kivetülése lenne. Rokonlelkek olyan tekintetben, hogy Zétény folyamatosan azon ügyködik, hogyan tudna nagytételben rejtőzködni, sőt, eltűnni. Legtöbbször pedig ő kérdez rá Hubánál olyan dolgokra, amikre mi, nézők, de Huba is kíváncsi önmagával kapcsolatban: beszélni kezd és megtud valamit, amit eddig talán nem is ismert fel önmagában.
Vannak előadások, melyek specifikusan a színész fizikai megterhelésére helyezik a hangsúlyt. A Kommunában pedig a Rudi medvét alakító Nagy-Kopeczky Kristófnak ilyen feladat jutott. Rudi medve életre keltése ugyanis munkás feladat, az állat mozgásának, jelenlétének kidolgozása és személyiségének megjelenítése abban a hatalmas jelmezben elég izgalmasra sikeredett. A színész többi karaktere (Csobán, Pincér, Józsi) epizódszerepek, melyek rendkívül különbözőek színeikben és mind komikusak, például a pincér egy rigolyás, feszült, abszurd alak harcsabajusszal és vérnyomásproblémával.
Fekete Dóra (D. Albu Annamária) a posztindusztriális társadalom szócsöve, akinek az idő pénz, a telefonjával alszik, ünnepélyes látogatásokat tesz (üzleti célból) és egy szuszra elmond háromoldalnyi kampányszöveget. Dóra karaktere a számok embere, a stressz embere, a végtelen fókuszáltság és a mókuskerék hipnotizálása határozza meg. Mindezt olyan nyugodtsággal és beleboldogulással játssza a színésznő, hogy az egyszerre józanító, és mind azért szurkolunk, hogy a már jól összeszokott, kalandos kommuna tagjává váljon élve vagy halva.
Kanyarodjunk vissza a szereplők sorának élmezőnyébe Melániához, pontosabban masszőréhez, aki a Dóra probléma megoldása lesz. Márton Lóránt-László karakterének munkája inkább veszélyes szenvedélyének bizonyul, és a masszírozás művészetében olyan végletes fogásokig megy el, hogy az már életveszélyes. Ebben a karakterben is rengeteg energia, felfokozottság van amellett, hogy őt hívnám a sumák polihisztornak.
Az előadás álom-esztétikája megnyitja azt a diskurzust, miszerint az álmaink terápiás hatásúak is lehetnek, vágyaink manifesztációi, önmagunk személyes és kendőzetlen vallomásai. A filozófiai és spirituális vonatkozástól eltekintve, előadásként egy felmutatás, absztrakció, ami egy impozáns összművészeti alkotás, de tételei nem igazán vannak. Azok a témák, amelyek az előadás olvasztótégelyében kavarognak, egymás mellé állítottak, de konkrét kiállás nem történik egy adott vonal mellett sem, csak fel-fel villannak. Az előadás jelentősen a karakterekre és a tőlük tanultakra épít, viszont az ébredés pillanata után Hubával együtt a néző is egyedül marad, és nem is tudja, mire gondoljon. Az álom szertelensége, mozaikossága működik, hisz jól van felépítve a történet, mégis néha elveszünk benne. A székely környezet és a székely emberek rengeteg emlékezetes pillanatot szülnek, ismét a miénknek érezhetjük ezt az előadást, hisz rólunk is szól, viszont vannak pontok, ahol inkább kifullad a sokadik székelybőr lehúzása, vagy egy-egy nagyon okos replika pontosan amiatt nem lesz hallható, mert a figyelmet egy faragott, lakozott, tulipános sulykoló-poén viszi el.
Összegzésként Radu Afrim Kommunája szórakoztató, parádésan megkomponált költemény, amit áthatnak az érzelmek és az erőteljes képek. A repertoárban mindenképp betölt egyfajta rést: olyan előadás, ami a mély és magas layerekkel intelligens módon mesél és mulattat. És hogy jó-e álmodni vagy sem? Azt döntse el mindenki magának.
Radu Afrim: Kommuna – Székely öko-románc. Szereplők: Kónya-Ütő Bence, Erdei Gábor, Pál Ferenczi Gyöngyi, Szakács László, Varsányi Szabolcs, Gajzágó Zsuzsa, P. Magyarosi Imola, Korodi Janka, Nagy-Kopeczky Kristóf, Márton Lóránt-László, D. Albu Annamária, Bartalis Szabolcs. Rendező: Radu Afrim. Fordította: Sándor László és Dálnoky Réka. Rendezőasszisztens, dramaturg: Dálnoky Réka. Díszlettervező: Kupás Anna. Jelmeztervező: Pál Alexandra. Koreográfia: Flavia Giurgiu. Zene: Kónya-Ütő Bence. Ügyelő: Csomós Tünde Tímea. Súgó: Dobra Mária Magdolna. Bemutató: 2025. december 2