Barátaim, én nem tudom már,

Miért oly terjengős az ajkom.

Csak azt tudom, hogy elmesélem,

S ha nem figyeltek, elsóhajtom.

Az éveimnek száma sok volt,

Sok volt, mit mondtak éveimnek.

Szabtam belőlük árva múltat,

Mint bőrömhöz nőtt Nessus-inget.

Barátaim, hát nézzetek meg,

Így lettem vén oly ifjúképpen.

Hátrafelé töppedt a tarkóm,

Amíg elöl megnyúlt a képem.

És így ment ez előre-hátra,

S az évek egyre-másra jöttek,

A főszerkesztők megpofoztak,

Az ifjú költők meg leköptek.

Barátaim, ez így van olykor,

Jövünk-megyünk, akár az évek.

Barátaim, egy nagy gyanúm van:

Barátaim, én már nem élek.

Én csak kísértek itt e földön,

Nem veszek részt rosszban, se jóban,

Néha az utcákon kísértek

És néha a redakcióban.

Meghaltam, mielőtt a sorsom

Arany lett volna, mirrha, ámbra.

Ültessetek kék nefelejcset

Szerkesztőségi kis szobámba.