Miért érdemes ma Székely Jánosról és Ivóról beszélni?

 

Székely János (1929–1992) életművének vizsgálata szorosan összefonódik a 20. századi erdélyi magyar irodalom történetével, valamint azzal a társadalmi és kulturális közeggel, amelyben a szerző alkotott. A tordai születésű, utóbb Marosvásárhelyen letelepedő író, költő, drámaíró és esszéista több műfajban is maradandót alkotott, és életútja különösen érzékenyen tükrözi a kommunista diktatúra idején kisebbségben élő értelmiség dilemmáit. Bár életművének több darabja mára a magyar irodalom klasszikusai közé emelkedett, mégis tapasztalható egyfajta feledés, amelyre Elek Tibor monográfiája a „Székely-felejtés” fogalmával utal. Ez a feledés különösen fájó, hiszen Székely művészete nemcsak egy regionális közösséget érintő témák kifejezője, hanem egyetemes érvényű emberi és filozófiai kérdések megfogalmazója is.

Életművének egyik kevésbé vizsgált, ám annál izgalmasabb aspektusa kapcsolódik a Hargita-hegység lábánál fekvő Ivó településhez. Székely személyes élményei és a családi emlékezet is arról tanúskodnak, hogy a költő szívesen tartózkodott ebben a székelyföldi faluban, ahol nemcsak pihenést és menedéket talált, hanem ihlető erőt is. Ivó jelentősége, amint a továbbiakban látni fogjuk, túlmutat egy egyszerű nyaralóhelyén: a hely szimbolikus térként íródik be Székely irodalmi univerzumába. 

Jelen tanulmány célja, hogy feltárja, miként fonódik össze Ivó mint konkrét élettér és mint költői szimbólum Székely János életművében. Két fő kutatási irány határozza meg a vizsgálatot. Egyrészt az irodalmi szövegek elemzésével arra keresem a választ, hogy milyen művekben és milyen módon bukkan fel Ivó, illetve beszélhetünk-e irodalmi toposzról a Székely-életműben. Másrészt Ivó közösségi emlékezetét igyekszem rekonstruálni: hogyan őrzi a falu Székely János alakját, milyen történetek élnek még ma is a helybeliek körében a költőről, és miként válik a település emlékezetközösséggé. Ez a kettős megközelítés egyszerre épít az irodalomtörténeti kontextusra és az emlékezetkutatás elméleti kereteire.

A vizsgálat elméleti alapját több irányból érkező szakirodalom adja. Az irodalmi kontextust Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1944–1970 című összefoglaló műve, valamint Györffy Gábor Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában című kötete biztosítja. Székely János életművének értékelésében alapvető forrás Elek Tibor monográfiája, valamint Szász László írásai, amelyek az elsők között vállalkoztak a szerző munkásságának tudományos feldolgozására. Maurice Halbwachs Az emlékezés társadalmi keretei és Jan Assmann A kulturális emlékezet című munkái segítik a hely és az emlékezet kapcsolatának értelmezését. Mindemellett a Bónus Tibor, Kulcsár-Szabó Zoltán és Simon Attila szerkesztette tanulmánykötet (Az olvasás rejtekútjai) elméleti keretet nyújt a szoros olvasás és a kulturális emlékezet összekapcsolásához.

A kutatás módszertanilag is több irányt ötvöz. A félig strukturált interjúk és a részvételi megfigyelés lehetővé tették, hogy a helyi emlékezetet és a személyes narratívákat feltárjam. Emellett levéltári források is hozzájárultak a történeti háttér pontosabb megértéséhez. Az irodalmi elemzések során a szoros olvasás módszere segít annak feltárásában, miként válik Ivó a szövegek szimbolikus és esztétikai részévé. Különös figyelmet fordítok a Semmi-soha (1994) című posztumusz kötet néhány darabjára – például a Havasi idill és a Havasi szonettek című ciklusokra –, valamint A másik torony című esszéprózára, amelyekben Ivó motívumai markánsan megjelennek.

A téma fontossága több szempontból is indokolható. Egyrészt hozzájárul Székely János életművének árnyaltabb értelmezéséhez: az író-költő kapcsolatának vizsgálata egy konkrét helyszínnel segít feltárni, hogyan épül be a térélmény a művészi gondolkodásba. Másrészt a tanulmány tágabb értelemben a kulturális emlékezet működésének vizsgálatához is hozzájárul: miként válik egy település – jelen esetben Ivó – egy közösség identitásának részévé az irodalom által.

Mindezek alapján a jelen kutatás nem csupán egy irodalomtörténeti hiány pótlására vállalkozik, hanem arra is, hogy hozzájáruljon a kulturális emlékezet működésének megértéséhez. Ivó, ez a Hargita-hegység lábánál fekvő kistelepülés, Székely János alkotói világában túlmutat önmagán: egyszerre a személyes otthonosság tere, a közösségi emlékezet színhelye és az irodalmi szimbolika hordozója. A tanulmány célja, hogy ezt a sokrétű kapcsolatot feltárva árnyaltabb képet nyújtson Székely János szellemi hagyatékáról és a 20. századi erdélyi magyar irodalom egyik különleges, eddig kevéssé vizsgált aspektusáról.

 

Táj és tapasztalat – Ivó lenyomatai Székely János költészetében

Székely Jánost vadászat iránti szeretete vezette Ivóba 1962-ben. Ezután három éven keresztül Kiss-Máté Istvánnál, Súgótövén töltött nyaranta három hetet családostól. Ekkor döntött úgy Székely, hogy vesz egy kis házikót a Bükk alatt, ahol alkothat, s közel lehet a természethez, valamint a vadászatnak is hódolhat, ha éppen kedve tartja. A kommunista éra szabályai igencsak megnehezítették, hogy bárkinek is saját telke vagy éppen nyaralója legyen, csak a felső tízezernek voltak ilyen és hasonló kiváltságai. Mégis úgy történt, hogy a kaszálót, ahol a faház elhelyezkedett, korábbi birtokosa kezelte, név szerint Sándor Árpád, s írtak is egy szerződést, hogy a faházat bármikor birtokba veheti a Székely család. A kaszálótulajdonos fiával készült interjú alapján Székely János vélhetőleg 2000 lejért „vásárolta” meg a területet. Ezt az időszakot maga Székely dokumentálta útinaplószerűen A másik torony című művének még legelső verziójában. 

Székely János költészete komplex, intellektuálisan rétegzett, ugyanakkor mélyen személyes és morálisan elkötelezett művészet. Líráját a gondolati sűrűség, az önreflexióra épülő poétikai attitűd, valamint a történelmi és metafizikai kérdések iránti érzékenység határozza meg. Nem pusztán társadalmi vagy politikai költő, hanem egzisztenciális kérdéseket feszegető, az emberi lét végső határaira rákérdező szerző, akinek művészete túlmutat az adott történelmi vagy földrajzi kontextuson. Költészetének célja az emberi állapot feltérképezése: a vereség, a méltóság, a mulandóság, az emlékezés és a túlélés motívumain keresztül igyekszik szembesíteni olvasóját a létezés etikai és filozófiai dimenzióival. Stílusára jellemző a visszafogott pátosz, az irónia és a klasszikus műveltséganyag intertextuális megidézése. Művészete ezért nem csupán kisebbségi sorsirodalomként értelmezhető, hanem egyetemes kérdésekre választ kereső, morálisan hiteles lírai megszólalásként is. Verseiben nem a formai bravúrra törekszik, hanem az eszmei súly megjelenítésére: jellemzők a kötött formákból kiinduló, de azokat szabadabban kezelő versszerkezetek, a belső ritmus, a logikai tagolás és a gondolati ív hangsúlyos jelenléte. A forma gyakran alárendelődik a tartalomnak: a szabad vers, a prózavers, illetve a klasszikus versformák kortárs újraértelmezése egyaránt megfigyelhető lírájában.¹ 

Székely János költészetében különös figyelmet érdemel a térpoétikai gondolkodásmód, amely nem pusztán díszletként használja a tájat, hanem a lírai én világérzékelésének és ontológiai helykeresésének eszközévé avatja azt. A Semmi–soha (1994) című kötet darabjai között több olyan vers is található, amely Ivóhoz, illetve az ivói természeti környezethez köthető, közvetlenül vagy áttételesen. Ezek a szövegek az észlelés, az elvonulás és a reflexió tereit alkotják meg, s olyan poétikai terekké válnak, amelyek egyfajta átmenetet képeznek természet és kultúra, testi és szellemi, jelenvaló és hiányzó között. 

Ebben a részben azt a kérdést járom körül, hogy beszélhetünk-e Ivó kapcsán Székely költészetében hely-toposz kialakulásáról, és ha igen, milyen tematikus és poétikai jegyek mentén ragadható meg ez a folyamat. Összesen 13 versre akadtam, amelyekben egyértelműen fellelhető Ivó és tájéka, ebből 12 a Semmi-soha kötet része: a Havasi idill hét verset tartalmazó ciklus, valamint a Havasi szonettek, amely öt szonettet foglal magában. A 13. vers az Ivó címet viseli, és nem szerepel a kötetben. A versek elemzése a szoros olvasás módszertanára épül, valamint tematikus csoportosításuk révén kívánja feltárni a helyszín poétikai és esztétikai funkcióit. Nem mindegyik versben tűnik fel Ivó neve, azonban a kiválasztott költemények olyan motivikus hálót hoznak létre, amelynek alapeleme a hegy, a fenyvesek, a vadállatok (farkas, őz stb.), egyfajta összefüggő lírai ciklusként is felfogható, és összességében teljesen ráillik a hegyvidéki falura, Ivóra.² Három tematikát különítek el: 1. A természet és ember határán – Ivó mint élettér: itt azok a versek szerepelnek, amelyekben a természet közvetlen élményként jelenik meg, a kulcskérdés az, hogy milyen ember–természet viszony rajzolódik ki ezekben a versekben. 2. A táj mint emlékezettér – Ivó mitikus és történeti rétegei: ide azok tartoznak, amelyek reflektálnak a hely múltjára, kollektív vagy egyéni emlékezetére, kulcskérdései: Hogyan mesél a táj? Mit „őriz” Ivó? 3. A belső táj topográfiája – Ivó mint egzisztenciális tér: itt a reflexívebb, szorongást, elidegenedést tematizáló szonettek kerülnek előtérbe. Hogyan tükrözi vissza a természeti tér a lírai alany belső világát?

 

A természet és ember határán – Ivó mint élettér

Székely János lírájában a természet nem pusztán a vershelyzet hátterét biztosító díszletként van jelen, hanem önálló jelentéshordozóként, etikai és egzisztenciális kérdések kiindulópontjaként is működik. Különösen igaz ez az Ivóhoz kötődő versek esetében, amelyekben a költő közvetlen természetélményt rögzít, azonban ez az élmény sosem marad a leírás szintjén: mindig hozzákapcsolódik egyfajta emberi válasz, értelmezési gesztus, erkölcsi vagy léthelyzeti reflexió. A természet itt élő térként, sőt partnerként jelenik meg, amellyel a lírai én hol azonosulni próbál, hol távolságot tart tőle, hol pedig szenvedő tanúja annak, hogy az ember átlépi a természet határait.

Székely János Faház című verse az emberi tapasztalat és a természet időbeliségét tárja fel, miközben az ivói tér lírai emlékezeti hellyé válik. A faház nem csupán konkrét hely, hanem az elmúlás, a történetiséggel terhelt tapasztalat és a lét metaforája. A nyitókérdések – „Húsz-e? Harminc-e? Hetven-e? / Megvolna száz?” – az idő múlására és az emlékezés töredezettségére utalnak, miközben a ház élettörténete párhuzamba állítható az emberével. A természet erői antropomorfizáltak: a vihart, a napokat és holdakat mintha a faház maga tapasztalná, részt véve a világ múlásában.

A ház „kiszáradott” állapota a túlélés és az öregedés jelképe, a záróhasonlat – „Akár a régi hegedűk, / Akár magam” – pedig a ház, az emberi test és a költői hang akusztikus párhuzamát mutatja. Az apró mozgások hangjai („Madár ha rászáll... denevér... egér”) a ház remegésévé, „égzengéssé” nőnek, így a tér élő és belső élménnyé válik. A négysoros, páros rímű strófák ritmusa zenei, a nyelv tárgyilagos és metaforikus egyszerre, a természet és az emberi lélek rezdüléseit visszhangozva. Az Ivóhoz kötődő faház a költő identitásának és poétikai hangjának kitüntetett szimbóluma, ahol a természet nem menedék, hanem aktív, megrendítő partner az emberi lét értelmezésében.

A Vendégek című vers a természet és az emberi világ találkozásán keresztül az otthonosság élményét tárja fel. A „parányi ház” a fenyvesek között egyszerre idilli és szakrális tér, ahol a természet érzéki nyugalmat sugall, ugyanakkor aktív, felforgató szereplőként jelenik meg. A lírai én otthonosan mozog a természetben, de a rozsdafarkú párocska, a padlás „őrjöngése” és a madarak zajai morális dilemmákat és érzelmi feszültséget teremtenek: a tűzrakás saját komfortját szolgálná, de a madarak életét veszélyezteti, ezért a lírai én inkább lemond róla: „Begyújthatok-e mindezek után? / Soha. Inkább majd fázom egy kicsit.”

A négysoros, rímes strófák ritmusa dinamikus, a hangutánzó szavak („csivogás, locsogás, fecsegés, visít”) pedig a természet eleven jellegét hangsúlyozzák. A madarak hangja metaforikusan az emberi világ idegenségére és az erkölcsi konfliktusokra utal. Bár Ivó neve nem szerepel a versben, a „parányi ház a fenyvesek alatt” motívuma a kötet más darabjaival együtt egyértelműen Ivó költői metaforájaként értelmezhető. A természet itt nem pusztán fizikai tér, hanem etikai és egzisztenciális próbatétel, amely az emberi lét határait is feltárja.

A Favágók című versben a természet viharosan vad, nyers és drámai. A „Bükköt” vágják, a „bőgő druzsba”, a „nagy reccsenéssel-roppanással” dőlő fák, a „sikoltó fűrész” és a „fehér cikkanásokkal sújtó fejszék” képei erőszakos, háborús hatást keltenek. A természet itt személyesített: a lírai én intenzíven azonosul a fákkal, a rombolás morális kérdéseket vet fel. Ahogy a vers fogalmaz: „Vajon pokolba küldenének-e, ha fejükre – mit sosem törtek versen – / Ráolvasnám Ronsard igéit…”

Ez a belső reflexió a favágók számára értelmetlen költészet és a lírai én belső erkölcsi kényszere közti feszültséget jelzi. A vers szabad vers, hosszú, sodró sorokkal, hangutánzó szavakkal („reccsenéssel-roppanással”, „sikolt”, „döng”, „morog”, „bőg”), amelyek az erőszakos jelenetet élővé teszik. A táj motívumai – fák, hegy, favágók, helyi nevek – Ivóhoz kötődnek, a konkrét helyszín hitelessége révén a vers a költői univerzum egyik sűrűsödési pontjává válik. A természet itt nem menedék, hanem konfliktusos, szakrális tér, amelyben az emberi tevékenység és a morális érzékenység találkozik.

A Vadász című versben a természet melankolikus, szomorúan csendes: nem tombol, nem harsog, mint a Favágókban, hanem visszafogottan, sűrű jelentéssel terhes. A táj egyetlen konkrét eleme az őzgida, amely egyszerre állat, lélekmetafora és az ártatlanság, a kiszolgáltatottság képe. Tájelemek nincsenek részletezve (pl. erdő, hegy, időjárás), de a vadászat kontextusa önmagában is erdőre, természetes környezetre utal. A pettyes őzgida, a „reggel”, az „öl” képe az ivói vadászélet és természetközelség egyfajta lírai tapasztalatából táplálkozik. A vadász a kötet visszatérő alakja, így az Ivó-toposzhoz illeszkedik a figura és a helyzet.

A lírai én itt maga a vadász, tehát aktív szereplő, de a vers épp ennek feszültségét, megrendülését, bűntudatát tematizálja. Az ember nemcsak cselekvő, hanem érzelmileg is megsebzett: az ölés nem hőstett, hanem drámai tapasztalat, amely önvizsgálatra késztet. A természetben (az őzgidában) itt egy magasabb etikai tükör jelenik meg: a gida „nagy, meleg, ámuló szemei” megértést, elfogadást sugallnak, sőt: az isteni irgalom lehetőségét is felvillantják a vers zárókérdésében: „Lehetséges, hogy akit én / A legvadabb, a legnagyobb / Ellenségemnek gondolok, / Ölébe vesz, ha meghalok?” Ez a gondolat teológiai rezonanciákkal bír. A természet, állat alakjában a halál utáni kegyelem, elfogadás lehetősége villan fel, tehát a természet kvázi-transzcendens dimenziót kap.

A vers egyszerű szerkezetű, rövid sorokból áll, enyhén jambikus lejtésű. Kötetlen, de ritmikailag jól tagolt gondolatmenetet követ. Az első versszak leíró, érzékletes, a második meditatív, filozófiai. A nyelvezet líraian visszafogott, mégis sűrű, tele van érzelemmel és metafizikai sejtetésekkel. Az „öl” képe konkrét és szimbolikus egyszerre: az ölés és az ölelés, az öl mint halálhely és az öl mint menedék ellentmondásos jelentésű. A lírai én nemcsak megölte az állatot, hanem „ölében múlik ki” – ez intimitást, együttérzést is kifejez. A „nagy, meleg, ámuló szemek” – a természet néz vissza az emberre, és ez a nézés morális jelentésű. A zárókérdés retorikailag is kiemelkedő: önvizsgáló, nyitott, transzcendens távlatokat sejtető.

A természet itt sem pusztán háttér, hanem morális és egzisztenciális színtér. Az őz nemcsak vad, hanem létkérdések hordozója. A természet mint tükör, mint a kegyelem lehetősége, különleges szerepet kap. A vadász toposza többször visszatér a kötetben, így a természet és ember viszonyát gyakran etikai próbák színtereként jeleníti meg. Konkrétan nincs megemlítve a helyszín, Ivó, de mint vadászterep és egzisztenciális tér, itt is jelen van – a halállal való szembesülés ismételten ide kötődik. A természet így tükör és a kérdésfelvetés helye, amely nem helyettesíthető mással, mert a helyismeret, az élő táj és a vadászat valós tapasztalata adja meg ennek a versnek a valóságízét és erejét.

E négy vers tehát négy különböző módját mutatja meg annak, hogyan viszonyul az ember a természethez: mint érzékeny résztvevő, mint empatikus társ, mint romboló hatalom és mint egzisztenciálisan kiszolgáltatott lény. Ivó ebben a tematikus egységben tehát működő morális és létszemléleti tér, ahol az ember–természet határai újra és újra megrajzolódnak. A természet és ember határán elhelyezkedő lírai tér képes egyszerre idillt, erőszakot és tragikumot megjeleníteni, s ezáltal Ivó valóban „élő térré”, antropomorfizált térré válik a Székely-féle lírai világban.

 

 

A táj mint emlékezettér – Ivó mitikus és történeti rétegei

A következő elemzési egység fókuszában azok a versek állnak, amelyek nem csupán a táj közvetlen élményét rögzítik, hanem annak történetiségét, emlékezetét, sőt, mitikus mélységeit is megidézik. Ivó itt már nem elsősorban a jelen fizikai tere, hanem a múlt lenyomataival teli emlékezettér. A helyszín mitikus rétegekkel telítődik: nevek, történetek, emberi sorsok íródnak bele a hegyek, völgyek és erdők szimbolikájába. A versek központi kérdései: Mit őriz a táj? Hogyan képes Ivó kollektív vagy egyéni történelmek hordozójává válni? Milyen nyelvi és poétikai eszközökkel teremtődik meg a hely mint az emlékezés és az identitás színtere? Az elemzések során itt azt vizsgálom, hogyan válik a táj az elbeszélés, a kulturális emlékezet és az identitás hordozójává Székely költészetében. 

Székely János Ivó című versében a táj közösségi és önreflexív emlékezettérként jelenik meg. A vers Ivót nem a természet, hanem a közösségi beszédmód, a falu folklórjának irányából építi be az emlékezet világába. A nyitósorok egy helyi anekdotikus helyzetet idéznek fel: „– Maga, ugye, költő? – fogott el, / S azonnal hasba is bökött.” Ez a testközeli, nyers megszólítás a költő és a helyiek közötti viszonyt világítja meg. A helyi figura elvárásokat fogalmaz meg a költő irányába – legyen a közösség „megéneklője”, még ha az önmaga paródiájává is válik: „Írhatna rólam is egy verset, / Ahogy Miklós Pistáról írt.” Miklós Pista alakja – a részeges szomszéd – a helyi emlékezet fontos figurája, és a hozzá kötődő rigmus („Pista, Pista Miklós Pista / Hogy áll rajtad a harisnya!”) az általam végzett interjúk szerint is élő folklórelem. Székely ironikusan, mégis empátiával idézi meg ezt a „hőst”, akinek a „harisnyájáról írt dalt” fújják: „S már fújta is Miklós Pista / Harisnyájáról írt dalom. / Fújta, de valami egészen / Autentikus dallamon.” Ez a sor az emlékezet torzulásának lírai illusztrációja – hogyan válnak az emlékek töredékessé, mégis hordozóivá a közösségi identitásnak. A vers szerkezete laza, szabad formájú, prózaversszerű leírás, amely az elbeszélés és reflexió között mozog. Nincsenek kötött rímek, de van belső ritmus, a beszélő hangja élőbeszédszerű, személyes. A stílus önironikus, szatirikus, de az attitűd mélyen empatikus is. Ivó itt nem táj, hanem közeg: emlékezés, anekdota, nyelvi közösség. A vers végsora, „csak most fogom fel, / Hogy elhallgatta a nevét”, egy újabb emlékezeti gesztust tár elénk: a név, amely eltűnik, a költészet által mégis megmarad. A költő a lokális közösség részeként titulálja magát. Egyfajta mikszáthi gesztussal a beszédközösség részese. Amolyan „helyi” lakosnak számítódik. Otthonosság fűződik a faluhoz Székely esetében. 

A Szelekció című vers a történelem és természet összemosódása – Ivó mint morális emlékezettér jelenik meg. Ez a vers az egyik legsűrűbb politikai és történelmi allegória. A természet – a farkasok, az őzek – itt az emberi világ tükreként működik. A farkasok kihalása nem pusztán ökológiai állapot, hanem a múlt, a rend, a hierarchia eltűnésének jele: „Itt girhesek és borzasok / És szinte törpék már az őzek.” Ez az elkorcsosulás képe: a világ gyengébbé, alacsonyabb rendűvé vált, mert eltűntek belőle az ellenfelek, a veszély, a kihívás. A második versszak aztán explicit emberi erkölcsi síkra vált: „A jót velünk sem az teszi, / Ki ölbe vesz s álomba ringat, / Hanem ki vesztünk éhezi.” Ez a cinikus bölcsesség az elnyomás paradoxonát rögzíti: hogy az, aki kárt okoz, a túlélés feltétele lehet. A vers hátterében felsejlik a diktatúra logikája, amelyben az ember „megtanulja megbecsülni hóhérát”. Formailag kötött sorok, négysoros strófaszerű egységek – gondolatritmuson alapuló felépítés. Stílusa tömör, szikár, aforisztikus. Ivó mint hely itt csak áttételesen jelenik meg, de a vers tónusa és az a tudás, amit hordoz – a veszély elmúltával bekövetkező leépülés –, a falusi, erdélyi mikroközösségek tapasztalatain alapul. Ezáltal Ivó morális emlékezettérré válik – a túlélés torz etikájának színtere. A vers hasonlóképpen allegorikus, mint például Székely vagy Sütő egyanebben a korszakban írt drámái. 

A Helynevek Ivó térképverse, a kötet legnyilvánvalóbb tér–emlékezet kapcsolatra épülő darabja. A felsorolt helynevek (Ivó, Mentéd, Égettvész, Templombükke, Irigyveszi, Sinai) a névadás révén őrzik a múlt eseményeit, tragédiáit, erkölcseit: „MENTÉD – egy utat hívnak így, / S odébb a nagy mezőt. / Szaladtak rajta százszor is, / Mentvén a menthetőt.” Egy-egy név mögött történelem, trauma vagy népi igazság húzódik. Az „Égettvész” egykori erdőtüzek emlékét őrzi, a „Templombükke” vallási vonatkozású, az „Irigyveszi” pedig morális tanulságot közvetít. A vers dallamos négyes jambikus sorokból épül fel, szinte népdalritmusú, a stílus szelíd, de ironikus. Ezek ma is használt helynevek, élénken élnek mai napig a falu száján, tehát a vers valóban Ivó történelmi emlékezetének lenyomata. 

A zárókérdés, „S ki fejti meg a Vallató / Vagy Sinai nevet?”, a túlélés emlékezetének homályosulására utal: vannak nevek, amelyek jelentését már senki sem tudja – de ezek mégis működnek, hordozták és hordozzák a közösség történelmét. Ivó itt nem csupán hely, hanem lírai térkép, történelem által írt táj, ahol a költő a köznapi topográfiát szakrális emlékezettérré avatja. Székely a helyi közösség tagjaként tételezi magát, mint aki ismeri a helyi történelmi emlékezetet, a beszédközösség része. 

A záróvers, a Jelkép eltér a korábbiak narratív-epikus jellegétől: mindössze két sorból áll, sűrű szimbolikájú, absztrakt kép: „Vaktában kilőtt két nyíl, amelyek / szemberepülve kettészelik egymást.” A kép egyszerre hordoz mozgást, irányt és találkozást, miközben feloldhatatlan ellentétet, ütközést is sugall. A két nyíl nem célra tart, hanem vaktában repül, vagyis a cselekvés irány nélküli, ösztönös, vagy vak sorsszerűség hatja át. A „kettészelés” jelentheti a találkozás tragikumát is: a két sors vagy két történet úgy keresztezi egymást, hogy közben mindkettő megsérül, megsemmisül. A cím értelmező funkciót lát el, de nem zárja le a jelentést, inkább nyitva hagyja: lehet ez a költészet és valóság, az emlékezet és jelen, ember és természet ütközése is. A kép általánosabb egzisztenciális kérdéseket is felvet: van-e bármiféle irány, cél, vagy csupán kiszámíthatatlan, romboló találkozások sorozata az élet?

A négy vers közös vonása, hogy Ivó és környékének térbeli valóságát emlékezeti, történeti és mitikus síkokra tágítja. A helynevek, a természet változása, az emberi történetek mind beíródnak a tájba, s a költészet itt nemcsak leírja a teret, hanem létre is hozza annak jelentésrétegeit. Székely János költészetében a táj: archívum. Nemcsak megőriz, hanem kérdez, és provokál is. Az emlékezettér tehát nem passzív háttér, hanem aktív szellemi konstrukció, amelyben az egyéni és kollektív identitás kontúrjai kirajzolódnak – s mindig ott marad a név, a hiány, a kimondatlanság, amely újabb olvasásokra késztet. Ezek a versek különböző regiszterekben és formákban, de egyaránt azt mutatják: Ivó Székely János költészetében emlékezettérré vált. Az emlékezés nem csupán tematizált élmény, hanem a versnyelv működésmódja is: elbeszél, idéz, rekonstruál, ironizál, vagy hallgat. Ivó a kollektív és egyéni emlékezet összefonódásának tere, ahol a természet, a nevek, a közösségi beszédmód és a lírai én tapasztalata együtt építik fel a tér poétikai és etikai jelentőségét.

 

 

A belső táj topográfiája – Ivó mint egzisztenciális tér

A következő elemzési egység arra összpontosít, miként válik Ivó és az ivói térség Székely János lírájában a belső világ kivetülésévé, az emberi lét határhelyzeteinek szimbolikus színterévé. A Semmi–soha kötet Havasi szonettek című ciklusa különösen jól példázza ezt a térpoétikai működésmódot: a természet itt nem csupán fizikai díszletként szerepel, hanem a lírai én egzisztenciális állapotainak szerves és dinamikus leképezéseként.

A Havasi szonettek öt darabból álló ciklusa formai szempontból a klasszikus petrarcai szonett hagyományát követi (4-4-3-3 szerkezet), ugyanakkor a tartalom súlya, nyelvi nyersessége és léthelyzeti mélysége révén folyamatosan feszíti is e keretet. A versforma és a tematikai rétegzettség közötti feszültség különös jelentéstöbblettel ruházza fel a szövegeket: a zárt forma az emberi lét törékenységének és a belső szorongás elfojtott energiáinak hordozójává válik.

Az első szonett, a Magányos túra bevezető darabként a lét határhelyzetében lévő ember alakját rajzolja meg. A lírai én minden mozdulata fájdalommal jár („Minden lélegzet mellbe vágott”), a táj rideg, könyörtelen, szinte démoni entitásként jelenik meg („istenverte hó”, „fagyhalál kísértett”). A haladás centiméterenkénti küzdelemmé válik, ahol a cél már nem valamiféle kiteljesedés, hanem maga a küzdelem: „Mentem, mivelhogy mindez küzdelem volt, / És nem akartam megadni magam.” Ez a mondat az egész ciklus ethoszát megelőlegezi: az Ivó környéki táj itt nem esztétizált természet, hanem az emberi önazonosság és egzisztenciális kitartás próbája.

A második szonett, a Menedékház az előző darab ellenpontjaként működik. A hóvihar négy napja tombol, eltemet „erdőt, utat és útjelző karókat” – vagyis nemcsak a természetet borítja be, hanem az emberi eligazodás és tájékozódás lehetőségét is. A menedékház első pillantásra a boldogság tere („tejjel-mézzel és rumosteával csorgó”), azonban a lírai én gyorsan leleplezi a látszatot: ez a nyugalom kényszerű, és ezért az éden pokollá válik. A vers így a szabadság és bezártság ellentétére épül, és azt sugallja, hogy az ember nem tudja sokáig elviselni sem a természet kegyetlenségét, sem a védett komfort zártságát, egyik sem jelent igazi otthont. Ez a gondolat kapcsolódik az egzisztenciális tér kérdéséhez: a hely, ahol az ember élni képes, nem földrajzi, hanem belső mozgástér, amelyhez küzdelem társul.

A harmadik szonett, a Könnyűzene táskarádión újabb irányba tágítja a tematikát: megjelenik benne a kultúrkritika, pontosabban a modernitás zenei világának bírálata. A lírai én nosztalgiával tekint vissza arra a zenére, „amelybe átlelkesült a népek élete”, és szembesíti ezzel a „rossz lokálzene” banalitását, amely a havasi tájban is „üvöltözik”. A vers ironikus és elkeseredett hangon mutatja be a természet és kultúra viszonyát: míg a természet – például a fenyveserdők – „enyhén undorodva” viszonyulnak a hamis hangzáshoz, az emberi fül hozzászokik az érzelemmentes, silány zenéhez. A ciklus ezen pontján Ivó környéke esztétikai mérceként is megjelenik: olyan térként, amelyhez viszonyítva kiüresedik a modern világ.

A negyedik szonett, a Fajdkakasok egyfajta fordulatot jelent: míg az előző versek az emberi küzdelem és tévelygés tereit mutatták be, itt a természet mitikus, ősi, ösztönösen rendezett világként tűnik fel. A fajdkakasok násza rituális, „nincs benne szégyen és gyalázat”, csak a „vad, lakodalmi tivornyák” őszinte és szabad ösztöne. A lírai én e természeti renddel szemben saját emberi világát „gyötrelemként”, „megaláztatásként” érzékeli, sőt: sírva kér tanítást az állatoktól. A szonett egyfajta panteista áhítat hangján szól, de ez az áhítat nem idealizál, hanem fájdalmas hiányt fejez ki. A természet itt a vágyott teljesség szimbóluma, amelytől az ember a saját kulturális és társadalmi meghatározottsága miatt távol él.

Az ötödik szonett, a Lefelé a ciklus egyik legbensőségesebb, legszorongóbb darabja. A lefelé vezető út – amely a fizikai mozgás szerint az otthon felé vezetne – itt az önvádlás, a kudarc, a félelem tere lesz. A lírai én belső dialógust folytat magával („Szegény, szegény, bolond János barátom”), amelyben nemcsak a vadászat kudarcát, hanem az otthon ismeretlen fenyegetését is megjeleníti. A vers végkifejlete azonban nem a teljes lemondás: a verszárlat („Akad alkalmad még a küzdelemre”) ismét visszavezeti a ciklust a túlélés és szembenézés ethoszához. A lezárásban megismétlődik az első vers üzenete: „ne hidd, hogy könnyebb lefelé az út” – vagyis nincs visszatérés a nyugalomhoz, csak további küzdelem és egzisztenciális vándorlás.

A Havasi szonettek öt szonettből álló ciklusa olyan lírai egységet alkot, amelyben Ivó és a hozzá kapcsolódó hegyvidéki térség az emberi létezés határhelyzetének metaforája lesz. A természet nem idill, hanem kihívás; nem menedék, hanem tükör. Az emberi jelenlét ebben a térben nem magától értetődő, hanem mindig valamilyen – testi, lelki, erkölcsi – feszültség közegében bontakozik ki. A ciklus nyelve egyszerre nyers és intellektuálisan rétegzett; formai szigorúsága ellenpontozza a tartalom fájdalmát és a lét bizonytalanságát. Ebben az értelmezésben Ivó nemcsak földrajzi hely, hanem egyfajta belső táj, ahol az ember szembenézhet önmagával – és ahol minden lépés, minden lehulló hópehely az emberi lélek súlyát mérlegeli. Ebben a szekcióban az Ivóhoz kapcsolódó táj már nem a természet közvetlen élményének vagy a kollektív emlékezetnek a terepe, hanem az én belső világának kivetülése. A hegy, a hó, a fák, a hideg vagy a völgy nem önmagukban fontosak, hanem azért, mert a lírai alany egzisztenciális állapotát tükrözik vissza. A szonettek belső térpoétikája feszültséggel telített: küzdelem az elmúlással, a magánnyal, az idegenséggel, a civilizáció romboló jelenlétével. Ivó itt már szimbolikus határtér, ahol a testi és szellemi tapasztalat, a fizikai tér és a belső szorongás találkozik.

Székely János Semmi-soha kötete – az Ivóhoz kapcsolódó versek – Ivót irodalmi toposzként teremti meg, amely egyszerre konkrét hely és elvont jelentéstartalom. A Faház, Vendégek, Favágók és Vadász versekben Ivó közvetlen élettérként jelenik meg, ahol a természet és ember határai elmosódnak, s a táj ontológiai küszöbtérként működik. Az Ivó, Szelekció, Helynevek, Jelkép és Ilyenkor, ősszel a tájat emlékezettérré alakítják, amely a kollektív és egyéni múlt hordozója, a kulturális identitás mitopoétikus tere. A Havasi szonettek pedig a belső világ kivetülései: a hegyi táj a szorongás, elidegenedés és az idő fenyegetésének tükre.

A három egység egyértelművé teszi, hogy Ivó Székely költészetében nem háttér, hanem a térpoétika, az emlékezet és az egzisztenciális lét találkozási pontja. A metaforizáció, szimbolizáció és a tér–test–lélek megfeleltetések révén Ivó egyszerre válik konkréttá és elvonttá, a lírai identitás és világérzékelés központi csomópontjává.

Ivó így Székely költészetének szimbolikus középpontja, intertextuális és poétikai hálóval bíró irodalmi toposz.

 

 

„A torony tövében” – Ivó mint emlékezet- és ellen-tér

Székely János A másik torony című regénye különleges helyet foglal el a 20. századi magyar prózairodalom történetében: műfaji határokat átlépő, fragmentált szerkezetű, parabolikus esszéregény, amely egyszerre hordoz személyes tapasztalatokat és egyetemes emberi kérdéseket.³ Térpoétikai szempontból is figyelemre méltó, ugyanis a fikció színteréül szolgáló hegy és a rajta épülő torony világa mélyen összefonódik egy konkrét földrajzi térség, Ivó topográfiájával és tapasztalati valóságával. Az elbeszélő maga is egyértelművé teszi ezt az áthallást: „a Hargita az – én magam növeltem (mondhatni fújtam fel) Fudzsijamává, hogy megállhassa helyét a történetemben.”⁴

Ez az átvitel, a konkrét hely mítosszá emelése olyan toposzteremtő gesztus, amely Jan Assmann elméletének fényében is értelmezhető. A kulturális emlékezet működésében a helyek nem pusztán lokalitások, hanem az identitásképzés, a múlt megőrzése és az értelmezés térbeli keretei.⁵ Gaston Bachelard pedig A tér poétikája című művében hívja fel a figyelmet arra, hogy a ház, a természeti táj vagy a magányos hegyvidék a belső világ vetületeiként jelennek meg az irodalomban.⁶ E gondolati horizontba illeszkedik Ivó is, amely egyszerre valós és irodalmi tér, élmény- és gondolattér, a múlt és az identitás lenyomata.

Ivó ebben az összefüggésben nem csupán egy fizikai táj inspiratív forrása, hanem a regény szimbolikus ellen-terévé válik. A torony, amelynek építésére a hegylakókat kényszeríti a városi hatalom, az elidegenedés, a mesterséges rend és a totalitárius uralom szimbóluma. A hegy csúcsára irányuló építkezés öncélú, mentes minden valódi funkciótól: „tönkretette a földet, értéktelenné, értelmetlenné, utálttá a létet” – írja Székely. Ezzel szemben Ivó, mint a természet rendjébe illeszkedő lét tere, az erkölcsi integritás és az emberi mérték terepeként áll. Nem idealizált idill, hanem a „lehetséges világ” jelölője, amelyben még érvényes lehet az értékekhez igazodó emberi élet.

E dichotómia értelmezését tovább gazdagítja a Szász László által közreadott Ivó című Székely János-kéziratrészlet.⁷ A szöveg személyes hangvétele és reflexív tartalma lehetővé teszi a mélyebb betekintést Ivó jelentésrétegeibe Székely életében és írásaiban. A szerző „fogadott pátriának” nevezi Ivót, ahol „munkában-csavargásban” töltötte nyarait. A ház, amelyre így hivatkozik: „kitapasztalhattam, milyen az, ha valaki a saját fedele alatt hál” – nemcsak lakóhely, hanem a belső szabadság megélésének színtere. Az „állami” világ totalizáló nyomása alóli kivonulás lehetősége, még ha ideiglenes is, kulcsszerepet játszik a költő önazonosságának és morális attitűdjének formálásában. Ivó nem a romantikus természetideál tere, hanem egy etikai világforma színtere, ahol a költő újra és újra szembesül önmagával, az elmúlással, az írás lehetőségeivel és korlátaival. A torony történetének hátterében ez az írói én rejlik, aki saját létét és alkotói pozícióját méri össze egy általa felnagyított és elidegenített hegyvilággal. Ezzel Ivó mint etikai pozíció is értelmezhető: az író helye a világban.

A regény kéziratának harmincéves érlelődése során Ivó mint tér állandó viszonyítási pont maradt Székely számára. Ez az alkotói hűség nemcsak érzelmi kötődést jelez, hanem azt is, hogy a szerző számára Ivó jelentette azt a „rejtett tengelyt”, amely körül az abszurd világban is újra és újra értelmet próbált keresni. A regény szerkezete – töredezett, kommentárokkal és retorikai kérdésekkel tűzdelt szöveg – szintén az Ivóban eltöltött magányos, reflexív idő tapasztalatából táplálkozik. A kommentárok, önmegszólítások, az elbeszélés és elemzés párhuzamossága olyan írói attitűd eredménye, amely nem kívülről akarja uralni a történetet, hanem a saját létezésében is problematizálja azt.

A másik torony egyik legfontosabb kérdése, hogy miért és hogyan veszítik el a hegylakók önazonosságukat. A válasz nemcsak politikai és társadalmi, hanem térpoétikai szinten is keresendő: mert kiszakadtak abból a térből, amely erkölcsi és közösségi normáik alapját adta. Ezzel szemben Ivó az a hely, ahonnan a torony világa láthatóvá, értelmezhetővé és kritikailag átélhetővé válik. Ez a topográfiai és egzisztenciális oppozíció az, amely a regényt nemcsak poétikai, hanem filozófiai értelemben is teljessé teszi.

Végső soron Ivó nemcsak Székely János irodalmi és biográfiai térképének központi helye, hanem egy olyan „belső táj”, amely az etikai mérlegelés, az alkotói szabadság és az emberi méltóság lehetséges tere marad a totális hatalom pusztító gépezetével szemben. A regény tehát nem értelmezhető Ivó nélkül, s Ivó sem marad pusztán táj, ha egyszer Székely költészetében és prózájában a lélek és történelem metszéspontjává vált.

 

 

Székely János emlékezete Ivóban 

A tanulmány eddigi fejezetei arra vállalkoztak, hogy feltárják Ivó szerepét Székely János irodalmi világában, különös tekintettel arra, miként válik a település és természeti környezete etikai elvvé, térpoétikai eszközzé és toposszá, illetve a költő belső és erkölcsi önazonosságának kulcsterepévé. A szövegközpontú, poétikai és tematikus elemzések azonban csak akkor nyerik el teljességüket, ha kiegészülnek azzal a kérdéssel is, hogyan él tovább Székely János alakja az ivói közösségi emlékezetben. A kutatás másik fókusza tehát azt vizsgálja, milyen nyomokat hagyott a költő a helyi közösség kollektív tudatában, milyen narratív formákban és miként őrződik meg emlékezete Ivóban.

Ez a megközelítésmód az irodalmi emlékezetkutatás és a kulturális emlékezet elméleti keretében nyer értelmet. Maurice Halbwachs szerint „az emlékezés nem egyéni, hanem társadalmi keretben zajlik”⁸, míg Jan Assmann a kulturális emlékezetet olyan hosszú távú kollektív tudásformaként írja le, amely generációkon átívelően épül be a közösségi identitásba.⁹ E fogalmi keret alapján Ivó nem csupán Székely János műveinek helyszíne, hanem emlékezetközösséggé is válik, nemcsak tanúja, hanem hordozója is a költőhöz kapcsolódó élményeknek, történeteknek és gesztusoknak.

A terepkutatás során végzett interjúk módszertani szempontból az induktív kutatás elvét követték: nem előre meghatározott narratívákat kerestem, hanem hagytam, hogy az emlékezés saját rendje és logikája bontakozzon ki. Az első interjúalany, Deák Anna, 80 év feletti ivói lakos Székely neve hallatán elmosolyodott, majd így kérdezett vissza: „A költő?” Bár ennél többet nem tudott róla mondani, ez az egyetlen szó is arról árulkodik, hogy a falu emlékezetében Székely János egyértelműen költőként él tovább.

Deák Anna irányított tovább Deák Pistához (70-es éveiben járó ivói lakos), aki máig a Székely János által vásárolt boronaház szomszédságában lakik. Elmondása szerint a költő minden nyáron, olykor egy évben többször is visszatért Ivóba, ahol mindig náluk parkolta le autóját, mert az úttalan környéket csak gyalogszerrel lehetett megközelíteni. A következő szavakkal jellemezte Székelyt: „Nagyon rendes ember volt. Itt találta meg lelke nyugodalmát.”

A falu szájhagyománya őriz egy, Székelyhez kötődő rigmust, amelyet többen említettek: „Pista, Pista, Miklós Pista, / Hogy áll rajtad a harisnya.” A történet szerint a költő ezzel a tréfás mondókával ugratott egy részeges szomszédot, aki rendszeresen éjnek évadján énekszóval tért haza, felverve az egész környéket. A rigmus nemcsak folklórelemként maradt fenn, hanem az Ivó című vers szövegébe is beépült, mint láttuk, s ezzel visszaíródott az irodalomba. A költészet és a falu élőbeszéde így kölcsönösen erősítik egymás emlékezetét, amint azt Assmann az emlékezeti terek dialógusos működéseként írja le.¹⁰

A legteljesebb képet Székely János ivói jelenlétéről azonban Kiss Máté István szolgáltatta (80 év feletti ivói lakos, fiatal felnőtt volt, mikor édesapja, id. Kiss Máté befogadta a Székely családot), édesapjával együtt a költő első befogadói és barátai voltak Ivóban. Tíz évig minden nyarat együtt töltöttek, majd Székely addig kérlelte a családot, míg valahogy kerítettek egy „eladó” házikót, amit megvehet. Az együtt töltött nyarak vadászatokkal, beszélgetésekkel és barátságos együttlétekkel teltek. Ifj. Kiss Máté elmondása szerint Székely „jókedvű, tréfás ember volt, jól talált a szó”. Az emlékezés nemcsak a személyes kapcsolatot, hanem az irodalmi utalásokat is hitelesíti, az Ivó című kéziratában Székely a következőt írja: „Miután betettem ide a lábam, sehol máshol nem éreztem magam otthon.” Ez a mondat, mely elsőre pusztán személyes vallomás, kulcsa lehet annak, hogyan érthetjük meg Székely János „ivói identitását”. 

Székely János emléke a közösségi emlékezet intézményes szintjén is tovább él: 1993. november 21-én az ivói iskola hivatalosan is felvette az ő nevét. Az akkori igazgató, Lukács Dénes avatóbeszédében így méltatta: „A mi kis falunk iskolája a mai naptól leveti magáról a diktatúra éveiben kapott nevet, és felveszi Székely Jánosnak, egy olyan egyéniségnek a nevét, aki a háború utáni magyar irodalom egyik legtisztább szavú költője és írója, [...] Tiszta szellemisége, humánuma, szülőföld-szeretete, az ivói nép szeretete érdemessé teszi arra, hogy anyanyelvünk, magyarságtudatunk e kicsi mentsvárát, az ivói iskolát nevével jelképezzük, fémjelezzük.”¹¹

A rendezvény műsorfüzetében jelent meg először posztumusz az Ivó című vers is, amely később az 1997-es Ivói Kalendáriumban látott napvilágot. Ez a szimbolikus gesztus – egy korábban kiadatlan vers közösségi emlékezeti aktusba való beágyazása – újabb példája annak, hogyan válik az irodalmi hagyaték a helyi identitás hordozójává.

Összegzésül elmondható, hogy az interjúk, az élőbeszéd és az intézményes emlékezet együttesen teszik lehetővé, hogy Ivót ne csupán poétikai, hanem emlékezetközösségi toposzként is értelmezzük. A költő emlékezete nem kizárólag a művek lapjain él tovább, hanem a falu nyelvhasználatában, gesztusaiban, történeteiben és egyfajta helyi identitásmagként működik. A tanulmány e szakasza tehát nem elmozdulást, hanem kiterjesztést jelent az irodalmi szövegek poétikai vizsgálatától a kulturális emlékezés mindennapi színterei felé – ezáltal nyerhetjük meg a Székely János és Ivó közötti kapcsolat teljesebb, történeti és poétikai horizontját.

 

 

Zárógondolatok

A tanulmány célja az volt, hogy feltárja Ivó falu szerepét Székely János életművében, különösen a Semmi–soha verseskötet és A másik torony című regény alapján. A szövegelemzés hármas tematikus szempont szerint valósult meg: Ivó mint élő tér, mint emlékezettér és mint egzisztenciális tér. E kategóriák lehetővé tették a művek belső logikájának és térpoétikai működésének pontosabb megértését.

A vizsgálat elsőként rámutatott arra, hogy Ivó nem csupán a természet és ember kapcsolatának színtere, hanem olyan konkrét topográfia, ahol a költő testközeli élményként tapasztalja meg a világ rendjét és ritmusát. A falu tere, időrendje, természeti jelenségei és hangjai organikusan szövődnek bele a versek nyelvi világába. Második szempontként Ivó emlékezeti funkciója került előtérbe, amelyben a személyes történetek, nevek, helyszínek és anekdoták révén a falu a költő saját mitológiájának színterévé válik. Az itt megidézett figurák, gyakran néven nevezve, nem puszta alakok, hanem a kollektív emlékezet hordozói. Harmadik elemzési egységként Ivó mint egzisztenciális tér jelent meg: az a hely, ahol a költő az emberlét határhelyzeteivel – öregedés, magány, mulandóság, halál – szembesül, miközben újrateremti ezekhez való viszonyát egy bensőséges, meditatív tér segítségével.

A másik torony regény elemzése megerősítette a lírai térstruktúrák következetességét, de új vonásokra is felhívta a figyelmet: a tér narratívvá válik, és benne Ivó már nemcsak az elvonulás, hanem a „szembenézés” és az újraszövés tere is.

A zárófejezet a helyi emlékezet irányából közelített: interjúk és helyi elbeszélések révén próbálta megragadni, hogyan él tovább Székely János alakja Ivó közösségi tudatában. A megszólalók történetei nemcsak a költő mindennapi életének részleteit őrzik, hanem azt a tiszteletet és otthonosságot is, amely Székely Jánost a falu sajátjává tette. Az iskola, a faluban tovább élő mondókák és anekdoták, valamint az, hogy a költő neve máig ismerősen cseng az idősebb generáció számára, azt mutatják, hogy az irodalmi életmű és a falu közösségi emlékezete nem elválasztható egymástól.

 

Bibliográfia

1. Forrásjellegű szövegek, interjúk, cikkek:

Székely János (1994): Semmi–soha. Kriterion Kiadó, Bukarest.

Székely János: (1998): A másik torony. Kriterion Kiadó, Bukarest.

Visky András (1990): A világ lelkiismerete. Marosvásárhelyi beszélgetés Székely Jánossal. Látó, 1990/6, 689–709.

 

2. Szakirodalom Székely életművéről:

Elek Tibor (2011): Székely János. Monográfia. Pallas-Akadémia, Csíkszereda.

Szász László (2000): Egy szerencsés kelet-európai – Székely János. Új Mandátum, Budapest.

Albu-Balogh Andrea – János Szabolcs (szerk.) (2023): A lokális és a regionális 2. Erdélyi Múzeum-Egyesület – Partium Kiadó, Kolozsvár – Nagyvárad.

Dávid Gyula – Szász László (szerk.) (1995): Egyedül: Székely János emlékezete. Nap Kiadó, Budapest.

 

3. Irodalmi kontextus felrajzolásához:

Kántor Lajos – Láng Gusztáv (1973): Romániai magyar irodalom 1944–1970. Kriterion, Bukarest. 

Martos Gábor (szerk.) (1994): Marsallbot a hátizsákban. A Forrás harmadik nemzedéke. Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kolozsvár. 

Kántor Lajos – Láng Gusztáv (2018): Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról. Bookart Kiadó, Csíkszereda.

Győrffy Gábor (2009): Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. KOMP-PRESS Kiadó, Kolozsvár.

Boka László (szerk.) (2023): Transzilvanizmus – eszmék, korok, változatok. MMA Kiadó, Budapest.

 

4. Kulturális emlékezet, emlékezetkutatás:

Bónus Tibor – Kulcsár-Szabó Zoltán – Simon Attila (szerk.) (2007): Az olvasás rejtekútjai: Műfajiság, kulturális emlékezet és medialitás a 20. századi magyar irodalomtudományban. Ráció Kiadó, Budapest.

Halbwachs, Maurice (2021): Az emlékezés társadalmi keretei. L’Harmattan Kiadó, Budapest.

Hoppál Mihály (2011): Folklór és emlékezet. Európai Folklór Intézet.

Assmann, Jan (2013): A kulturális emlékezet: Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Kiadó, Budapest.

Gyáni Gábor (2010): Az elveszíthető múlt: A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Nyitott Könyvműhely, Budapest.

 

 

JEGYZETEK 

¹ Szilágyi Júlia: A költő és a vesztesek = Székely, 1994, 7–26.

² Vö. Székely János lányának, Orbókné Székely Ilonának a visszaemlékezéseivel. „Senkit sem érdekel a másik.” Orbók Sándorné Székely Ilonával, Székely János lányával beszélget Balázs Géza és Albu-Balogh Andrea = Albu-Balogh – János, 2023, 199–209. 

³ Szász László: A rejtőzködő esszépróza = Dávid–Szász, 1995, 158–163.

⁴ Székely, 1947, 17.

⁵ Assmann, 2008, 25.

⁶ Bachelard, 1985, 45.

⁷ Székely János: Ivó = Dávid–Szász, 1995, 163. 

⁸ Halbwachs, 1985, 30.

⁹ Assmann, 2008, 42.

¹⁰ Uo., 42.

¹¹ A Székely János (jelenleg) Elemi Iskola tanítónője bocsátotta rendelkezésemre az 1993-ban megrendezett iskolaavatás ünnepségének forgatókönyvét, melyben többek között Lukács Dénes beszéde is fellelhető, többen hasonlóan méltatták Székelyt. A falu részének, a falu írójaként tartották számon, tehát a közösség tagja volt.