[2022. március]

 

Nyakamba fúj a szellő, ami talán csak

pillangócsapás volt pár éve messze innen,

aranyozott minták, kovácsoltvas kapuk,

öregember slattyog fel-alá a kertben.

 

Lesem, lesem, nagyapám, vízhasad

hány liter, mekkorára dagad az örvény,

mielőtt eltűnne hirtelen?

Ágyba vizelsz rendszerint. Meg ne mozdulj,

összenyomod a katicababákat

és a csecsemőférgeket. Olyan nehéz vagy,

olyan nagyon nehéz tudsz lenni.

 

A szélcsend az búcsú,

kényszertalálkozás. Gondoltál már arra,

hogy úgy fekszem rajtad, mint hajó

a tenger fenekén? Megalázó ez,

ismerősen bűzlik, és ezért szeretjük.

A vasárnapi ebéd pisztráng, megint, nyilván.

 

Körmönfont dolog a törődés, álmomban

gondnokok kopognak vastag talpú

cipőben, mindent többször zárni,

mindent egyszer nyitni, vattával tömni be

a falnak a füleit. Álmomban gondnokok

rohannak ki a köztérre, összeverekednek,

de nem jön ki a rendőrség,

és a sötétben egyetlen kamera se rögzít felvételeket.

 

Napellenzőt hordanak a pálmafák,

távoli tájak terülnek szét fejemben,

mint a szőnyegként felcsavart gyep.

 

Ha egyetlen kívánságom lenne,

most mégis mit kívánhatnék?

Akárcsak a szemem fényére,

szélcsend után, úgy tudjak vigyázni rád.