Magába húz a pitvar,

a kamrában nyű tenyész,

merev az ész,

a szív is földszagú,

kopogat, köszön a csenevész,

nyugatszín, demó halál,

a szivar leég, a kompót savanyú.

Csak ne volna ez az illaberek,

a feltápászkodott fogas,

amelyen kopott napszakok csüngenek,

mint füttyös kedvű halálraítéltek. 

Ó, te negédes, buja lármafa,

te vattacukor, ti hol? 

Ordas veszteség, hintaág, 

lovak és rozsdás szegek.