Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,

Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi 

táncmesterek se tudtak feltalálni,

Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány 

dallamot

S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát 

sötétben töltöm el,

A mélyen elrejtező, néma férfikort.

E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka

És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná 

vad lángjait

A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!

S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is

És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.

Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,

Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…

Mi mindent szerettem, már nem tudom.

Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,

Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát

Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, 

elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.

Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e

Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: 

rejtélyes elmulás!