Jöttek szerdán a kutyák, jöttek, ha sárban, ha hóban. Jöttek Hiripről, Homoródról, jöttek Amacról, Pálfalváról. Jöttek a kurta szőrűek, a kócosak, jöttek a fürgék, a girhesek, a sánták. Jöttek szekér mellett, szekér mögött, s volt, amelyik szekér alatt, a négy kerék közt loholt. Jöttek lihegve, csatakosan, nyelvük a földet nyalta. Szerdán volt Szatmárnémetin a hetivásár.
Délben már tele a sintérkocsi, volt, hogy kétszer-háromszor is fordult. Az a szűköléssel, csaholással zsúfolt, az a nyüszítő lelkekkel dülöngő rácsos láda! Azok a félelemtől behugyozó ártatlanok, azok a félelemtől dühöngő tébolyultak – szőrrel, eleven hússal teli a szájuk!
Hogy éppen ők, akiknek egy jó szó ízesebb a legízesebb falatnál, akiknek egy rájuk sütő emberi tekintet a júliusi égbolt! Hogy éppen ők, a megrugdaltak, a sárral, kővel megdobáltak! Hogy éppen ők, az évek meredélyén ziháló hűség!
És nincs menekvés. Nincs vigasza kamaszszívemnek, melyben éjszaka is a négykerekű cella visszhangja nyikorog. Csak egyszer, azon a téli délutánon, mikor a Szamosról fölszálltak a ködök, mikor Terebesi Miska, a bolond, a kedves, fehér ködbe rejtőzve, kihúzta a sintérkocsi ajtajának reteszét…
Ó, hogy rohantak a hídon, a járdán, az úton, cipők, bakancsok, csizmák között, a vásárról hajtott ökrök lábai között, csapzottan a rémülettől, és csapzottan a reménytől, futtukban is körbe-körbe nézve, égő szemükkel fölhasítva a ködöt!
Este aztán a hazai szagok puha rongyain is dideregve, fölvonítottak a négykerekű Holdra, a rácsos ajtajú Holdra, mely bunkóra ítélt ártatlanokkal dülöngött az égen.