[2017. július]
VASZILIJ BOGDANOV: RICARDO REIS SZIBÉRIÁBAN (1944). BOGDÁN LÁSZLÓ TOLMÁCSOLÁSÁBAN. SEPSISZENTGYÖRGY, ARTPRINTER–TINTA, 2015.
Tudományosan az úgynevezett heteronimateremtés nem álnevekről szól, nem az a célja, hogy a szerző elbújjon más neve mögé, nem a csalásról szól, hanem arról, hogy teremtődik egy másik, a korábbival egyenrangú név. Teremtődik egy hely, ahol megszólalhat valaki más, és kimondhatja azt, amit a teremtője nem mondhat ki. Bogdán László Bogdanovja is ilyen heteronimia. Vaszilij Ivanovics Bogdanov tehát létező irodalmi figuraként lép be az irodalomba. Akárcsak a mostani, mintegy a fősodorból kilépő kötet címadó szereplője, Ricardo Reis is. Annál is inkább, mert már korábban is létezett: ő Fernando Pessoa egyik legnevesebb heteronimája, a portugál orvos Reis. Itt Bogdánnál mondhatni újra életre kel, ebben a kötetben alapítja meg azt a „költői kommunát” vagy „a líra falanszterét”, amelynek tagjai Bogdanovot felkeresik (szibériai száműzöttsége idején), és a „füzetébe” beleírnak ők is. De hogy kik is ennek a kommunának a tagjai? A kolóniába nemcsak különböző fikcióból támadt szereplők tartoznak (más írók könyveiből), hanem valódiak is ott vannak, mint például Borges vagy Lovecraft.
Az 1895 és 1982 között „élő” Bogdanov sorsa a huszadik századi orosz értelmiségi sorsa: nagyhercegi családba születik, anyját, apját és testvérét a szovjet forradalom és az első világháború viszi el, ő maga Párizsban éli az emigránsok és az avantgárd művészeti mozgalmak képviselőinek életét. „A boguljubovói templom, / a kijevi nagykapu, / a szeretet, / amit csak itt[hon] érezni / ennyire intenzíven, / a szolidaritás, / a barátságok, / Anna szőke nevetése, / Bulgakov szégyenlős mosolya.” Végül feleségével–múzsájával, Lénával együtt hazatér „a szégyen szovjet éjjelébe”. A második világháború idejére a szibériai tajgába, nomád vogul törzs körébe űzik Bogdanovot, élete második felében újra szót kap, egy küldöttséggel Romániába és Jugoszláviába is eljut az Írószövetség vendégeként, öregségében pedig Amerikába is (unokája révén)…
Ennek a hosszú életútnak a szibériai szakaszára esik a Ricardo Reis-ciklus.
Kik is a szereplői és alkotói ennek a ciklusnak: elsősorban Pessoa, az ősi kútfő, aztán a hírhedt (épp Pessoa révén) Aleister Crowley okkultista, Borges és Lovecraft, valamint a Pessoa-alteregók. Az ő bejegyzéseik mellett a költő unokájától származó szerkesztői jegyzetek is olvashatók, egyszerre bonyolítva és kibogozva a szálakat.
A szálak bogozása azonban nem csupán a szereplőgárda, vagyis külső viszonyrendszer felrajzolásával történik. Fontosabb, hogy a szereplőgárda elsősorban nem a színes és gazdag viszonyrendszer deskriptív megformálását adja, hanem az igazi, belső alkotói világ megjelenítésével. A szereplők végül is a költői szubjektum „hangjai”, egy káprázatos magánmitológia hősei. Valamennyien lelki tulajdonságokat, emlékepizódokat, hangulatjelentéseket jelenítenek meg. Ez részben történelmi előzmények következménye, jelesül egy diktatúrában (és itt nemcsak a szovjetre, hanem a Bogdánt érintő romániaira is lehet gondolni) az alakmás nélkül sokkal nehezebb szabadon megszólalni. Az alakmás a szabadság lehetőségének képviselője. „Hogy van egy hasonmásom, / már régóta sejtettem. / Érdekelt volna, mire / mehetnénk együtt ketten. / Szovjet-Oroszországban, / ha van egy hasonmásod, / röhögve játszhatod ki / a kretén hatóságot.” Mindez ugyanakkor az alkotás funkcionális és episztemológiai vetületeivel is szorosan összefügg, hiszen ahhoz, hogy újat mondhass a világról, szükséged van új mondatokra, új nyelvre is: „Francia verseket írsz, / mert nem bízol az orosz költői nyelvben, / elsodorta egy múlt századi, beteges, / nyomasztóan kiürülő, lázas mélakór.”
Ebben a többnyelvűségben mutatkozik meg a kötet legfontosabb érdeme és értelme, az írói szándék tükrözése: az indirekt módján megtalálni az én direkt formáit, a legtökéletesebb nyelven kifejezni az individuum valóságát, ez az egyén létezésének alapvető igénye és ígérete.
A nyelv kérdéséhez kapcsolódik egy fontos észrevétel. Bogdanov orosza és Bogdán magyarja szervesen kapcsolódik egymáshoz, tulajdonképpen ugyanúgy, ahogy egy más nyelvből való tolmácsolás esetében is. Bogdán László a fordítást tolmácsolásként értelmezi, tehát azt játssza el, amikor az idegen szöveget megfelelő módon átültetik új környezetébe. „Az órák össze-vissza vernek”, „torz szibarita vázak”, „hiányod harminc év után is átjár”, magyar toposzok jól keverednek az orosz hangulatokkal: „néha felvillan a távolban / egy-egy fehér vitorla”. A kötetbeli humor is részben ehhez a nyelvi játékhoz (a fordítás-epizódhoz) kapcsolódik, amikor is egy-egy mai ízű hanghordozás, szó („bolsi”) vagy korabeli vicc (aranyhal) bukkan elő.
Ugyancsak érdemes megfigyelni a verstant mint humorforrást, ugyanis nemcsak a szándékoltan elrontott versek kapnak ebben szerepet, hanem a különféle verstani megoldások tematikai kapcsolódásai is (remény és verslábak, szerelem és ölelkező rímek).
Bogdanov–Bogdán egy évek óta tartó költői projekt segítségével azonban mindenekelőtt a ma élőkről szól a ma élőknek, kötetével tükröt tart ma élő emberek, mai problémák, mai életérzések elé. Ez a szándék teszi Bogdanovot legerőteljesebb és leghitelesebb módon létező figurává.
