Feri a nagyszobában ültetett le. A piszkosfehér kanapé árnyalata és az elé tolt tojásdad dohányzóasztal maradt meg bennem leginkább: valami régi, szálhibás, piros terítő takarta, közepén hamutál, benne néhány napos, tövig szívott csikkek, amelyek épp kidőlni készültek.

– Na várj, sodrok egyet, aztán jövök! – ígérte Feri, majd ahogy volt, alsógatyában, szőrösen huppant le mellém a kanapéra. Még a farmerdzsekimből sem bontakoztam ki. Várakozásaimmal ellentétben a csupasz férfi test látványa sem piszkálta fel a bennem szunnyadó kisördögöt. Sem a kockás boxer, sem a belőle kandikáló pipaszár lábak, sem Feri férfiasan göndör mellkasa. Túlságosan is apámra emlékeztetett, aki rendszerint alsógatyában táncikált a tévé előtt. „Európa legszebb férfi felsőteste!” – ismételgette, valahányszor a kedvenc műsoromat sugározták.

– Nesze! – mondta Feri, és a szám elé tolta a spanglit. Egyetlen slukkot szívtam belőle, inkább engedelmességből. Közben Pachelbelt hallgattuk. Én hoztam a CD-t, hogy megmutassam neki – nem ismerte a zenét, amit azóta az esküvők elcsépeltek. Egy kisfilmben hallottam először, amikor anyámmal együtt néztük meg a Huckle-t a moziban.

– Na, megyek, lefekszem – jelentette ki Feri. Hórihorgas alakja a kanapé fölé magasodott, miközben elnyomott egy ásítást. Vágyakozás nélkül néztem, kissé kótyagosan, amikor a hátamra dobta a kockás plédet: „Tessék, ez jó lesz takarózni.” Úgy éreztem magam, mint a gombostűvel átszúrt rovar az üvegbúra alatt. Rám boruló árnyéka sem jelentett menedéket. Amikor sikerült elhelyezkednem oldalfekvésben a priccsszerű alkalmatosságon, és magamra húztam a szúrós anyagot, tényleg a koncentrációs táborokra gondoltam. Meg Tadeusz Borowskira, akivel egy napon születtem. Vagy az Solohov? Térdem a gyomromhoz húzva, jó darabig bámultam az oldalfalat, mire elnyomott az álom. Magzatpózban, mindig csak így tudok elaludni.

Az ébredés momentumai ködbe vesznek. Annak a két slukknak tudtam be, hogy semmire sem emlékszem. Kávéztunk, vagy sem? Ki ébresztett kit? Amúgy sem volt jelentősége. Feri kikísért a buszmegállóba, kivételesen az indulás idejét is kivárta velem. Nem szóltunk egymáshoz. Búcsúpuszi megint nem rémlik, ettől még nem kizárt, hogy elcsattant.

A hátsó ülésen húztam meg magam az üvegtáblák közelében, a harangzúgás hatására finoman reszkettek. Ha kihúztam magam, jobb felől látni lehetett a templomtornyot. Egyre magasabbra tört, végül girbegurba alakja agyonnyomta az üveget. Csilingelés nélkül, ruganyosan hajolt át rajta a hegyes végű kupola, mielőtt felszívódott a végtelenbe. Gyomrom gombóccá szűkült. Nem éhes voltam, ideges. Fejem ide-oda kapkodtam, hajamba túrtam, tudtam, hogy a mellékhatás teszi. Úgy éreztem, mindenki tudja, hogy az éjjel bűnbe kóstoltam, s most jogosan várom a büntetést. Mintha a jármű pályája is az erkölcsi züllést szimbolizálná. A ködbe vesző templomtorony után jobb felől egy könyvesboltot is beazonosítottam. Mint az Ének az esőben klipjében Gene Kelly – gondoltam –, csak most nem esett, és otthon hagytam az ernyőmet is.

Másodszorra a barátnőmnél szívtam bele. Szilveszterezni hívott, három csörgésig kérettem magam. „Átugrom, de nem maradok soká!” – ígértem. A pezsgőbontás előtt érkeztem. A konyhában két lábasban rotyogott a virsli, a félhomályos szobában izzadt egyetemista srácok ültek törökülésben, várva az újév hajnalát. Honnan szedett össze ennyi suhancot? Egyikük égő cigarettát nyújtott felém, a fű szagától émelyegni kezdtem. Aprót szívtam belőle, nehogy lúzernek bélyegezzenek. Váratlanul fölugrottam, az asztalon álló poharak csörömpölve zuhantak a padlóra, kivétel nélkül összetörtek, közvetlenül a koccintás előtt. „Elnézést, bocsi, BÚÉK!” Az Andrássy út magányos platánfái alatt ért utol az éjfél. Egyedül, túláradó fantáziám tudta cédrusokká növeszteni őket.

Egyre csak Feri járt a fejemben: a sötét borosta, a pajesz, a göndör haj, az a delejes, lángoló, mélybarna tekintet, mely minden nőt azonnal megbabonáz. A barátnőm szerint Picire emlékeztetett a srác, így ezentúl így neveztük. A testhezálló Mr. Alkohol egyikünknek sem jutott eszébe.

Pici munkanélküli volt. Verseket és rövid prózákat írogatott, az italt sem vetette meg. Bár jól állt neki a részegség, csak a szemein lehetett észrevenni: mintha enyhén könnyben áztak volna, és beszéd közben is nőtt a reakcióideje. Aki ránézett, automatikusan megsajnálta. Jó lett volna megsimogatni a haját, beletúrni a göndör csigákba, érezni, ahogy Pici megnyugszik, ellazul, majd az asztal lapjára omolva álomba szenderül. Se tűzoltó nem lesz, se katona, csak alszik.

Egyszer hallottam horkolni. Valami puccos buliból kísértem haza, ahová engem nem is hívtak, csak Pici erősködött, nem lesz gond, ha elkísérem. Kis híján a budoárba vizeltem.

Nem emlékszem, hazafelé fogtuk-e egymás kezét, valószínűleg esélyünk sem volt rá. Pici mindig jó pár lépéssel előttem járt, mint gyerekkoromban a nagyapám. Időnként hátrasandított, én meg vonszoltam magam mögötte, sajgott a lábam az új sportcipőben. Feltörte a bokámat, egy ponton már ki is dörzsölte a bőröm. Mindig is utáltam az anyámtól örökölt kalapácsujjaimat. Kínkeservesen próbáltam visszamosolyogni Picire, valószínűleg inkább vicsorgásnak tűnt. A részegeknek külön őrangyaluk van, neki és a tempónak köszönhettük, hogy éjfél körül elértük a lakását. Pici sem tudta, hogy oda tartunk, egyszerűen ott kötöttünk ki. A házra nem emlékszem, az utca neve sem rémlik, a számot se tudnám felidézni – pedig a számokat mindig megjegyzem. Talán nem mentünk föl a lépcsőn, vagy mégis? – a lépcső hiánya és megléte egyformán bizonytalan, mint minden, ami azután történt.

Másik este jutott eszembe, amikor az éjszaka közepén elszaladtam, könnyes arccal vissza az ismerős buszmegállóba. Teljesen kihalt volt, a templom tornyát is elnyelte a sötétség. Ha visszaidézem álmos arcát, hallom, ahogy horkol, mintha az éjszaka csendjét szinkronizálná, és egy régi alámondásos filmben szerepelnénk. „Én nem akartam erőszakoskodni.”

A Múzeum körúton iszogattunk. Éjfél már rég elmúlt, fekete volt az ég, és a környező fák angyalhaja belelógott a poharunkba. Így nevezte Pici a nyárfák fehér, ősz varkocsait, amelyek késő este is megállíthatatlanul szállingóztak. „Megtaláltam életem szerelmét!” – mondta. „Hogy nem vettem észre eddig? És milyen? Mint egy vadmacska. Nézz rá! Ott ül melletted. El fogom venni feleségül.”

Azt hittem, futó kaland. Egy a sok nője közül. Aztán hajnali háromig csatangoltunk hármasban. Én lassan elfogytam mellőlük, szó szerint, nemcsak képletesen. Az égig érő nyárfák is elkoptak, ahogy a Múzeum körúti székek és asztalok, az egyetemi évek, a gyerekkor. Fél év sem telt el, és összeházasodtak. Megszületett a baba.

Búfelejtőként mentem szórakozni. Persze onnan is Pici mobilját csipogtattam, ugorjon át a kocsmából, tetszene neki a zene. Nem jött válasz. A bárban lassan összemelegedtem egy másik fickóval. Pici alakja megfakult, a fia akkor töltötte be a hármat. Már rég nem sms-eztünk. A lesújtó hír barátokon keresztül ért: gyógyszer-túladagolás.

A második barátom is elment. Az egzisztencializmus csődjétől a lét elviselhetetlen könnyűségéig minden frappáns bon mot-nak megpróbáltam számlájára írni a veszteséget. Haragudtam rá, eszelősen haragudtam. A kanapéján ültem, lábaimat kivételesen nem fontam keresztbe, csak térdemet szorítottam össze, hogy valahogy megfékezzem a remegést.

A háttérből nem Pachelbel szólt, hanem a „Rozsdás szög”. A mondat félbemaradt, a CD-olvasó nem boldogult a felkaristolt lemezzel. „Hiba” – vibrált a hifi kijelzőjén. Pici az asztal fölé görnyedt. Az alsónadrág mellett most viseltes, elnyűtt zokni virított a lábán, világoskék, de a sarkai szürke csomóba dermedtek a lakásban felgyülemlett portól.

Én, ahogy mindig is szerettem volna, beletúrtam göndör tincseibe, megsimogattam a fejét, a mellemre húztam. „Tente baba, tente” – gondoltam. De azon az éjszakán egyikünk szemére se jött álom. Ez lett volna a várva várt beteljesülés, ha nem csak gondolatban szeretkezünk.

Pattogott a tűz. A barlang falára vetülő árnyékok lassan túlnőtték a szerény, őskori hajlékot, agyonnyomva a platóni ideákat, meg az őket bámuló neandervölgyit is. Az első kivételével sorban eltüzeltem a leveleit. Ismeretségünk hajnalán még egyikünknek sem volt mobiltelefonja. „Mikor hagytam fel végleg a reménykedéssel?” – bukott ki belőlem a kérdés az emberélet felén. A lángokat bűvöltem, pedig azt olvastam: ha túl sokáig bámulod, be fogsz pisilni.

Picit elhamvasztották. A cirádás, fekete betűk nehezen kaptak lángra, mintha az örökkévalóságnak írta volna, amit. A telerótt lapokból visszamaradt hamut és pernyét olyan meredten néztem, mintha legalábbis a testéből származnának. Szét kéne szórni.

Egész életében az Óbudai sziget volt a kedvenc helye. A Duna két szélére kötött csónakokat a híd tetejéről szerette figyelni. Innen fogom elszórni a maradványokat. Egyes részecskék majd fölfelé keringőznek, fittyet hányva a gravitáció kényszerének, mások rögtön a mélybe zuhannak. A tehetetlen víztömeg felszínén tükröződött a táj. Kivehetetlen volt, papírcsónak vagy dinnyehéj úszik-e rajta, vagy csak uszadékfa. A hamu körül buborékot vetett, majd árnyalatnyival sötétebb lett a víz.

Hihetetlen, hogy a Vágó is halott! A víz túloldaláról indult a busz – vagy az már nem is Óbuda? Mindig rosszul tájékozódom. Válogatóra mentem, miniszoknya, tűsarkú csizma, tél. A kisbusz meredek kaptatón kapaszkodott fölfelé, lefelé könnyebb volt neki, csak csúszott. A járda mentén jégtócsa húzódott, pont ott, ahol le kellett szállnom. Majdnem hasra estem. Becsöngettem, ajtót nyitottak, talán a Vágó. Erre sem emlékszem pontosan. Valakivel csak kezet fogtam.

A műveltségi kérdéseket megoldottam, a világ hét csodájából mindössze ötöt tudtam felsorolni, pedig a gimnáziumi osztályfőnök velük tapétázta ki a terem falát. Na jó, de ki néz folyton a háta mögé? A rodoszi kolosszus, a mauzóleum, a halikarnasszoszi világítótorony, Szemirámisz függőkertje – a kedvencem –, és mi is volt az ötödik? A kölcsöntoll végét rackásra rágtam, az agyam mégis rövidzárlatot kapott. Az eredményről sosem értesítettek. A műsor sem indult újra, hiába harangozták be.

A víz alá süllyesztett levelekről jutott eszembe Attila aranykoporsója. Már alsóban elhatároztuk a barátnőmmel, hogy felkutatjuk. Térképeket is rajzoltunk a majdani expedícióhoz. Aztán a múmiák túlvilági élete foglalkoztatott minket, meg a bebalzsamozás. Álmodozásunkat csak egy szekrény mögé hulló fotokópia szakíthatta félbe. Ki tudja, épp melyik csoda engedte el a falat?

Az Állatkert előtti mohos tölgyfákba belekapaszkodott a szél. Ránk sötétedett, mire elértük a faragott elefántos kaput. Itt akartam először megérinteni a kezét, de még mindig messze volt. Csak a mosolyára emlékszem, a nevető szemeire, ahogy visszanéz, követem-e. Naaa. A pingvinek jutottak eszembe, a kicsi meg a nagy, ahogy a Galápagosz jegén kacsáznak. Szerintem Chaplin is tőlük kölcsönözte jellegzetes járását.

Hosszú asztalnál ültünk, mint a kerekasztal lovagjai. Pici velem szemben. Talán a születésnapját ünnepeltük. Egyszer csak, minden előzmény nélkül, a fejemre ejtette a tenyerét, és a becenevemen szólított. Úgy tudom, a férfiaknál a homlokcsók az igaz szerelem jele. De mit jelent egy széttárt kézfej a homlokon? Ahogy egymásra néztünk, mindenki érezte tekintetünk intenzitását. Órák óta nem volt tiszta, amikor átnyúlt a tányérok fölött. 

Nehezen fordítottam hátat a szigetívvel együtt Picinek is. Még mindig nem értem fel ép ésszel, vajon mit szeretett ebben az istenverte víztömegben?