A közönség olcsó varázslatra vár.

Olyasmire, mint a fénnyel telt jászol,

vagy mikor újkori messiást játszol – –

Ahogy némából tör fel a hang, ha már

fölé ért a kegyelem, és csillagot

zeng – nem is akármilyet –, úgy rímelsz te

a létbe szorult apró végtelenre

(mint az untig ismételt varázslatok). 

Tavaly elborult a fa, gurultak a

színes gömbök, és ránk omlott az ünnep.

Távolodunk. Adventek csendesülnek

mögöttünk, de hallom, ahogy éjszaka

bensődben rezzenéstelen grimaszol

valami egyszerű, bársony-sima soul.

Egy lövedék az éjszakán átoson,

és oldódnak a megsebzett gesztusok.

Kérdéseidre már régen nem tudok

válaszolni. A versbe szőtt fájdalom

kontúrján átizzik a létállapot.

Hol árnyékban, hol meg fényben, ha látszol,

kezdődik és múlik minden magától.

Elrettent – akár a meglőtt állatot –,

hogy a lehetetlenség megtestesül,

minden vakság, illúzió. A sebet –

hogy ne lásd – inkább elfedem. Ha lehet,

életfogytig rejtem, mi van legbelül.

Mert mindegy, hogy a lövedék kié volt –

rakétafényben a lembergi égbolt.

Búg a háttérben, mint rezgő szalmaszál

a köddel áztatott télszagú éjjel –

ölel és taszít, ahogy aktust érlel

a tétova érintés. Akár a táj,

a többes szám első személyű magány

nyújtózik a térben. Omlik az éjjel,

minden lélegzeted egy-egy katéter

a finomra csiszolt sziklafolt falán.

Kitárulkozva is rejtve maradsz már

bennem, ontológiád sem hagyod kint.

Bár sebed a világ, mégis maradnál.

Ringva az univerzumnyi fölényen

fölénk feszült didergő csillagok, mint 

perecek, domborodnak a sötétben.