[2011. február]

„halinaarcú hamlet” (Tolnai Ottó)

„… nem a nyelv lakik az emberben, hanem az ember áll a nyelvben és belőle beszél.” (Martin Buber)

I. Egy kontextus és környéke

Az első világháborút követő területi átrendeződések és hatalmi kurzusváltások a létrejövő új államok területére került magyar kisebbségeket az önidentifikáció illetve a társadalmi, politikai és kulturális önszerveződés új horizontú kérdéseivel szembesítették. „A külső kényszerűség folytán létrehívott kisebbségi létezés a maga nemében előzmény nélküli szinguláris esemény, melynek nincs »már-létezése«, s amely valamiféle ismétlődést egyáltalán lehetővé tenne. A kisebbségi létezés a kisebbségi kategória révén sokszorozódhat, de nem »már megtörtént« létesemények ismétlődnek benne” – írja Veress Károly.1 Ezért a közösség saját sorsszerű­sé­gének, önigazolásának, jelenlét-jogosságának kérdésességével szembesül. Hiányzik a saját múlt, történelem, értékszerkezet, kánon; csupán egy elő- vagy pretörténelem, prehagyomány tételezhető adottságként, amelynek folytathatósága, „benne-léte” problematikussá válik, és létszemléleti paradoxonokhoz vezet. A paradoxonok áthatotta létezésből magyarázható (amelyben szimultán módon működik a küldetéstudat és banalitásérzet, az egzisztálás hősiességének és a korlátozott élet­lehetőségeknek a tudata) a kisebbségek kultúrához, művészethez (jelen írás kapcsán elsősorban az irodalomhoz) és a művésztől elvárt szerepkövetelményekhez fűződő viszonya. A megváltozott léttér kontextusaiban az (ön)reflexiós kényszer létrehozta a kisebbségi közösségek (erősen korlátolt) intézményi apparátusait a kulturális szféra vonatkozásában is, kitermelve több, a két világháború közötti időszak nyelv- és irodalomszemléletét alapvetően meghatározó, sőt az 1945-től napjainkig terjedő időszakban is – például az irodalomkritikai beszédmódokban konzerválódott – kisebbségideológiai háttértárat, koncepciót. Olyan (regionális változatokban megmutatható) formulák, „értékjelképek”, „létszimbólumok”, magatartás- és művelődés-programok citálhatók példaként, mint a transzszilvanizmus (melynek kultúra-modellként való interpretálhatósága sem érdektelen), a „kisebbségi géniusz” (Győry Dezső), „vox humana” (Fábry Zoltán), „híd-szerep”, „helyi színek”, a ’70-es években megfogalmazódó „sajátosság méltósága” (Gáll Ernő). Az irodalom ebben a diskurzusban – a hiányzó politikai nyilvánosság helyett – gyakran az etnikumvédő kisebbségi humán-programok primer megnyilatkozási tere, egyfajta cselekvő szolidaritás – Szirák Pétert idézve –, „a nemzeti identitás letéteményese, az etikai-szociális normarendszer megteremtője, közve­títője és őrizőhelye”, azaz a műalkotások esztétikai nyelvhasználatának teljesítménye esetenként alárendelődik a közösségi útkeresés identitásteremtő szempontjainak.2 A nemzetideológiai-társadalmi reflexió markáns terévé tett fenti irodalom-felfogás mögött egy eszközjellegűen monolit nyelvfelfogás regisztrálható. Olyan erő­teljesen allegorizáló küldetéses-kollektivista, gyakran posztromantikus beszédrend, mely szükségszerűen korlátozza az esztétikai kommunikáció regisztereit például a közérthetőség, morális, didaktikus célzatosság, homogén beszédszituáció kívánalmának megfelelően.3 A megszólalás-megnyilatkozás aktus viszonylagosságának, az üzenet közvetíthetőségének kérdése reflektálatlanul működik (fel sem merül) ezekben a szövegekben, mint ahogy a nyelv is stabil, biztos és ellenő­rizhető kód- és jelrendszerként inszcenírozódik.
Szembetűnő jelenség, hogy a kisebbségi helyzetű irodalmárok szövegeit értel­mező szakirodalmak kanonizált kifejezései (pl.: „megmaradás esztétikája”, „heroi­kus pesszimizmus”, „a lázadás ethosza”) döntően az etika területéről, és nem az irodalomtudományból merítik terminológiájukat.4 E kritikai gyakorlat terminológia- és szempontrendszerének alkalmazhatósága viszont bizonytalannak mutatkozik olyan szerzők értelmezései kapcsán, akik épp a transzszilván közösségi-etikai meghatározottságú, illetve az ötvenes évek sematikusan egynemű költészeteszményét kritikai horizont alá vonva, egy sajátosan neoavantgárd és nyelvkritikus poétika létrehozására tesznek kísérletet (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Tolnai Ottó, Domonkos István, Tőzsér Árpád, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc). Az áthagyományozott és örökölt szemléletformák, interpretációs stratégiák által illetve a szövegek eszközkészletének körülíró rögzítésével kevésbé tükröződik a recepció olvasásteljesítményében az új nemzedékek (elsősorban az Új Symphosion és a Forrás első illetve harmadik nemzedéke) szubverzív fellépése, radikálisan újszerű nyelv­élménye. A ’90-es évek közepétől (még lényeglátóbb tanulmányokban az ezredfordulótól pl. H. Nagy Péter, Németh Zoltán, Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa munkái) egyre erőteljesebbé válik egy olyan értelmező nyelv, amely problematizálva és lebontva a kisebbségi-anyaországi (alapvetően politikai és geográfiai) oppozíciót egy egységes költészettörténeti hagyományba ágyazva, mérlegeli és vizsgálja a különféle poétikai teljesítményeket Az egyik első nagyszabású kísérlet az iménti oppozíció feloldására Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetének5 koncepciója, amelyben a regionális elkülönítés (erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar irodalom stb.) anakronisztikus tipológiai elve helyett az egyes költészeti episztemékben megmutatkozó nyelvi-poétikai attitűdök, nyelvszemléleti és jelhasználati dilemmák alapján értelmezi az 1945 és 1991 közötti magyar irodalmat. Kulcsár Szabó kísérletének egyik legfontosabb tétje, hogy az eddigi rendszerint regionális kontextusokban értelmezett és regionális kánonokba sorolt életműveket (pl. a Tolnai Ottóét, Szilágyi Domokosét, Páskándi Gézáét) nyelvi teljesítményük okán egy (bármennyire is széttartó) irodalom- (jelen esetünkben líra)történeti összefüggésrendszer folyamatában láttatja.
Sajátos gesztusként interpretálható – a teoretikusok és kritikusok jelentős részének előítéleteiben még ma is valamiféle népi-romantikus diskurzussal azonosított erdélyi irodalom6 képzetének felszámolására – a ’90-es években az Éneklő Borz hangosfolyóirat7 és a 2010-ben 15 éves Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy megalapítása. Az Éneklő Borz talán legélénkebb kritikai figyelmet kiváltó, emlékezetes összeállítása (melyet később a Kalligram 1996/4-es Borz különszáma, illetve A Hét című napilap is publikált) „A sütő” címet viseli. „[…] a szöveg együttes bevallott igénye vagy célja a jelentéskioltás – tehát a rögzült jelentések kimozdítása vagy akár megszüntetése. A »sütő« jelentése következésképpen egyaránt vonatkozik itt Sütő Andrásra, az általa reprezentálható irodalmárszerepre vagy a kályha megfelelő részére” – írja Balázs Imre József.8 Láng Zsolték gesztusrendszere (és az egész Borz-koncepció) olyan irodalomeszmény, irodalomszemlélet legitimációs kísérleteként (is) értelmezhető, melyben az esztétikai hatásfolyamat jellegét a poétikai megformáltság nyelvi teljesítménye és kommunikációképessége határozná meg, szemben egyfajta képviseleti elvű és jelentésstabilizáló szemléletmóddal. Mindez persze nem jelenti a hagyományhoz (és a Sütő András-féle művészeti attitűdhöz) való tagadó, eljelentéktelenítő viszonyulást (elismerik annak nem csupán történeti relevanciáját), de problematizálják – többek között – a személyes és kollektív igazság azonosságából kiinduló irodalmi megszólalásmódot és annak monolit, eszközjellegű nyelvhasználatát. Olyan esztétikai elképzelésről van szó, mely nem a „valóság” „világszerű” „realitását”, hanem a nyelv összjátékát tekinti a műalkotás lényegének. Az Előretolt Helyőrség és a transzközép teoretikus önkanonizációs diskurzusa egyfajta a transzszilván, a modern és némileg félreértett, diabolizált posztmodern ellenében megnyilvánuló arisztrokratikus-populáris-intellektuális-obszcén regiszterkeverő költészetet visz színre tiszteletre méltó recepciós aktivitás és figyelem kíséretében; míg Kovács András Ferenc és Láng Zsolt írásművészetének recepciója egyenesen (posztmodern) kánon-meghatározó érvé­nyűvé vált. Végeredményben elmondható, hogy a teoretikai és kritikai aktivitás termékeny módon járulhat hozzá a korábban rögzült és forgalmazott (regionális) kánonkísérletek közvetítette hagyományképletek, esztétikai kódok, interpretációs sémák mérlegeléséhez. A hagyományhoz fűződő aktív, alakító viszony fényt deríthet (és egyes életművek kapcsán érdekeltté tehet különféle szemléletű kánonokat) bizonyos hatástörténeti összefüggésekre, melyek a korábbi értelmezői és irodalomtörténeti praxisok vizsgálódási horizontjából hiányoztak.

II. Egy recepció és környéke

Kálmán C. György álláspontja szerint az 1945 utáni magyar irodalom nagy líratörténeti paradigmaváltása voltaképpen 1968 és 1973 között – Tandori Dezső Töredék Hamletnek és Egy talált tárgy megtisztítása című köteteinek megjelenési dátuma – ment végbe.9 Érdemes a citált időintervallumban publikált különböző irányú, de valamilyen módon a Tandori által is reprezentált komplex átmenetiséget inszcenírozó további versgyűjteményeket említeni (csupán a teljesség igénye nélkül): Magyarázatok M. számára és Körülírt zuhanás (1971, 1974 – Petri György); Héj (1972 – Oravecz Imre); Agyonvert csipke és Legyek karfiol (1969, 1973 – Tolnai Ottó); Áthúzott versek (1971 – Domonkos István); Búcsú a trópusoktól, Fagyöngy (1969, 1971 – Szilágyi Domokos). A fenti gyűjtemények textuális anyagai közösek annyiban, hogy az örökölt irodalmi és poétikai kódok szemléletformáitól elkülönböződve kezdeményezői lesznek (a romantikus esztétikából eredő) hagyományos szépségeszményt kimozdító, a nyelvi-poétikai magatartást átalakító „antipoétikus új költőiség”-nek.10 Eme antipoétikus új költőiség távolságot teremt a nyelv és használója, illetve a nyelv használati állapota között, reflektív módon felértékelve a nyelv birtoklásának és a nyelv hiányának szimultán tapasztalatát, úgy, hogy a nyelvben való otthon-lét és a nyelv általi univerzális otthontalanság kérdését mind a neoavantgárd, mind az utó- és posztmodern költészetfelfogás felé képes közvetíteni. A nyelv jelszerűségére és jel-centrikusságára irányuló sűrű reflexiók egy olyan ironikus vagy kritikai nyelvszemléletben nyerik önértelmezésüket, melynek jellegadó gesztusai között regisztrálható a nyelvi jel és az általa referált „realitás” megfeleltethetőségének modernista képzetéről való végső lemondás, illetve – ezt a lemondást továbbvive – a puszta „költői” megszólalás lehetőségé­nek/lehetetlenségének gyakori tematizálása (sőt, ez akár a nyelvi kompetencia elbizonytalanításában is reprezentálódhat például Domonkosnál vagy Tandorinál).
A ’70-es évek poétikai fordulatának retorikai dimenzióba való átforgatása úgy is leírható, mint a szó relevanciájának a szintaktikai szerkezetekkel szembeni funkcióvesztése, leértékelődése. Margócsy István – aki kísérletet tesz a szópoétikából mondatpoétikába történő átmenet retorikai, grammatikai jelenségeinek leírására – egy olyan líraeszménnyel szemben vázolja fel a „mondat” költészetének paradigmáját, melynek (egyik) lényege a hermetikus, mágikus, szimbolikus költői szóba és tropológiai alakzatokba (illetve e költői szóba kódolt egyértelműsítően átadható üzenetbe) vetett hit kritikai horizont alá vonása.11 Margócsy a nyelv szintaktikai meghatározottságait illetve meghatározhatatlanságának dimenzióját vizsgálva rámutat például a szintaktikai határok elbizonytalanítása, jelöletlensége révén funkcionálisan nyitott, folytonos együttalkotást kívánó többértelműsítő versépítkezés specifikus poétikai lehetőségeire (retorikai szinten pl. az ellipszis, zeugma, enjabement kompozicionális vezérszerepére). E líratörténeti paradigmaváltás néhány mozzanatának vázolása felettébb szükséges – jelen tanulmány kutatási fókuszába emelt – Szilágyi Domokos lírai jelhasználatának értelmezéséhez. Szilágyi nyelvi-textuális világa, szövegalkotási technológiái (e technológiák permanens megkér­dőjelező alakítása és továbbgondolása) transzparens módon viszi színre az átmenetiség (hol tragikus, hol heurisztikus) tapasztalatát.    
Szilágyi Domokos szövegvilágával kapcsolatban ekként értekezik Kulcsár Szabó Ernő: „[…] Szilágyi Domokos a romániai magyar irodalom történetének egyik legeredetibb tehetsége volt, az utóbbi négy évtized költészetét tekintve pedig bizonyosan a legtelítettebb versnyelv megalkotója. A hatvanas évek második felétől ugyanis olyan költészet kezdett kibontakozni a tolla alatt, amelyiknek lényegében itthon sem volt közvetlen megfelelője.”12 Kulcsár Szabó megállapítására erősít rá Tőzsér Árpád13 és Nicolae Balotă,14 míg Cs. Gyimesi Éva – a költő szövegeinek legalaposabb kutatója – szerint15 Szilágyi Domokos művészete a modern és posztmodern értékpozíciók, lét- és nyelvszemléleti, ismeretelméleti belátások és dilemmák ütközőterében, avagy ütközőtereként ragadható meg és helyezhető el egy szélesebb kontextusú hatástörténet részeként.
Érdemes elidőzni Cs. Gyimesi Éva – az életművet rekontextualizáló – szövegénél.16 A jeles irodalomtudós létszemléleti-világképi analízise (amelyben a nyelvszemléleti és versalkotási attitűdök elemzése sem kerül periférikus pozícióba) argumentatív módon regisztrálja a költő versvilágának „köztes” értékpozícióit. Ebben a koncepcióban a szubjektum számára a Ráció gondviselőként való elfogadása adottság; a létet a szolgálat, elkötelezettség ethosza, egyfajta telosz, célelvűség határozza meg, melynek jelöltje a fejlődés és a (megformálható) jövőorientált lét.17 A szubjektum az Egészre kérdez rá, „az emberi történelem finalitása és benne a személyes jelenlét szerepe és a létezés értelme foglalkoztatja”.18 Az Egész mint pozitív értéktelített Rend, sőt Abszolútum mutatkozik, amely felől az adódó kérdéshorizontok megválaszolhatók. Ha e létszemlélet (vers)szövegekbe koncentrált poétikai karakterére fókuszálunk, megállapíthatjuk, hogy a homogén beszédszituációk, lineáris szerkezetek dominanciája – a későbbi költeményekhez képest – visszafogott jelszóródás érvényesül. Szilágyi ugyanakkor messze túllép első két kötetében is (Álom a repülőtéren, 1962; Szerelmek tánca, 1965) a versszerűségre irányuló irodalompolitikai, cenzurális elvárásrend kritériumain (sematikus-agitatív kifejezésmód, stíldemokratizmus, népi tematika – sőt érdemes megemlíteni a montázs-kompozíciók – Halál árnyéka, Álom a repülőtéren – és az archaizáló textuális kísérletek – Két virágének – impozáns jelenlétét).
A költői értékpozíció változása a szövegeket átható konzisztens értelem destabilizálódásához vezet (Garabonciás, 1967; A láz enciklopédiája, 1967; Búcsú a trópusoktól, 1969). Cs. Gyimesi Éva itt hangsúlyozza az utopikus szemléletet leküz­dő kétely motívumának megjelenését. Véleményem szerint e kétely nem csupán a „lét”, hanem elsősorban a nyelv kontextusában – egynemű, monolit és uralható létmódjának elbizonytalanodása – érvényes. A stílus- és regiszterkeverő intertextuális szövegháló reprezentálhat ugyan egyfajta „relativizáló látásmódot”, de a kódolt és véletlenszerű nyelvi elemek megkülönböztethetőségének horizontját továbbra is fenntartja a szöveg. Létszemléleti összefüggésben: az értékvesztettség miatti nosztalgikus, sőt tragikus modalitás hatja át a szubjektumot, ami egyértel­műen a modernista jövőorientált értékszemlélethez köthető perspektíva (ahogyan azt Cs. Gyimesi is megmutatja). Különösen érdekesek lehetnek a karnevalisztikus, ironikus nyelvjátékok, illetve a kizökkentő, szubverzív, ambivalens sor- és mondatstruktúrák, szintaktikai határ-elbizonytalanítások, amelyek a nyelvi ellenő­rizhetőség és uralhatóság képzete ellenében sokkal inkább a nyelv interperszonális együttalkotó potenciálját villantják fel. Olyan szövegekre, szövegrészekre utalok, melyekben az „én” grammatikai-retorikai létmódja nyilvánul meg. A „én” lemondva bármely (ön)azonosság és igazságdeklaráció illúziójáról, különféle kontingens nyelvek, hangok, betűk derivációjaként, sőt visszhangjaként képződik meg. A nyelvi heterogenitás (és a nyelvek véletlenszerű interakciója) itt maga a tragikummentes normanélküliség. A posztmodern számos textuális eszköztárát mobilizáló polifonikus nagykompozíciók után (Haláltánc-szvít, Kényszerleszállás, Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből) ezekben a szövegekben jut el – ha csak hosszabb-rövidebb alkalmakra is – Szilágyi Domokos versvilága a nyelvszemléletében uralkodó posztmodernitáshoz.   
Ha a Szilágyi Domokos által hagyományozódott szövegek utóéletére és kritikai fogadtatására tekintünk, egy aszimmetrikusan kettős horizont tárul fel: egyrészt egyfajta kritikátlan tisztelet, nyomokban emfatikus felhangoktól terhelt elfogadás, másrészt pedig a kritikai érdektelenség: a Szilágyi-recepció ambivalens jelensége a konkrét (észlelő-esztétikai) szövegelemzésekben való szűkösség tapasztalata. Ez a tapasztalat nem feltétlenül az életmű poétikai konzekvenciáinak mel­lőzhetőségét jelzi. Jelen tanulmány, helyenként kitérve a recepció félreolvasásaira, redukáló szöveginterpretációira, a költő A fogalmazás kaptatóin című versének nyelvcentrikus (retorikai, poétikai, pragmatikai) megközelítésére vállalkozik.

III. A fogalmazás kaptatóin (versolvasási javaslat)

„Mindig, Kedves! Összetart a föld és az ég” (Hölderlin)

„Tudod, egy hangsoron múlik az egész” (Szilágyi Domokos)

A fogalmazás kaptatóin című költemény a strukturált összpontosítás és a többszörös tagoltság textuális történéseivel szembesít. Olyan intellektuális kalandot kínál, melyben a nyomszerű utalásoknak, továbbá az elrejtés és sejtetés alakzatainak befogadó általi észlelése nem vezet/het a jelölés rendszerszerű jelentéseinek pontos felfedéséhez és megszilárdításához; azaz a szöveg felfüggeszt (de legalábbis folyamatában megrongál, rongálni-hagy) minden olyan az értelmezésben stabilnak gondolt pozíciót és távlatot, amelyről a létrejövő szövegvilág áttetszőnek, az értelmezésben „megoldottnak”, „kiismertnek” látszana.
A strukturált összpontosítás és a többszörös tagoltság nem összeférhetetlen, sokkal inkább jelenti a költemény körülhatárolt egészként való „átérzésének” (és a szöveg elejétől végéig történő olvashatóságának, egy lineáris, törésmentes, koherens működésnek) a lehetetlenségét. A hat szövegtömbből álló vers poétikai kódjainak módosulása, alkat-váltása a jelentéskereső olvasást kihívás elé állítja. A kihívást olyan meghívásként, invitációként értem, mely elidőzésre késztet a szövegalakulás változó horizontjában. A váratlanságra nyitott elidőzés gyakran szembesülhet Szilágyi ezen opusában a nyelv megütközést keltő, szubverzív folyamataival, ugyanakkor – időnként – a beírt szövegtér implikál néhány tautologikusnak és szervetlennek tetsző (mintha a nyelvet érintő ön/reflexiós felismerésektől hátrálna itt vissza) szerkezetet, versrészt. Persze ez a jelenség megközelíthető a következő szövegtapasztalatból (is): mivel a textusnak többszörös bemenete van, rizómaszerűen keresztez, bizonyos szöveghelyek körül kialakul egyfajta tömbösülés, míg más szerkezetek mozgásiránya ebből a tömbösülésből le (illetve ki) vezet, más strukturálódási pontokhoz irányítva az olvasást.19 Ezek felismeréséről, lokalizálhatóságáról nem szerezhetők érzéki bizonyosságok, ezért uralhatóságuk is kérdéses. A nyomszerűen beíródó bonyodalmak – melyek nem részei feltétlenül a szerzői intencióknak – a hangzás, az íráskép, a szerkezetek viszonyrendszerében, amellett hogy a jelentésstabilizáló és egyértelműsítő önkényesség ellen hatnak, a nyelv természetébe is bepillantást engednek. Olyan líraolvasásra teszek kísérletet, mely enged a szövegben (a szövegben, mint átrendeződések tárolójában) való elidőzés (meg)hívásának.

„Közérthetően szólok, emberek.
Adjatok nekem valóságot,
amely közérthető!
Peter Schlemihl, az Árnyéktalan Ember
visszanyerte árnyékát, de elvesztette testét
Hirosimában.
Ez, ugyebár, közérthető.
És közérthető az is, ugyebár,
hogy az Abszolút Valóságot
Relatív Igazságocskák mocskolják be –
tiszta sor.”

A fogalmazás kaptatóin első szövegtömbjének első szakasza egy T/2 személyű megszólítással nyit: a ponttal lezárt sor megszólítottja az ’emberek’, tehát egy ti-alakzat. Az ominózus ’emberek’-ben kifejeződő többes számú megszólítás a hosszúversben egyetlen-egyszer (itt) lokalizálható. A megszólítás létrehoz egy illuzórikus jelent, amelyben a beszédhelyzet kezdetét veheti. A második sorban – retorikai szintet érintő váltással – a megszólítás felszólítássá módosul. A mindvégig meghatározatlanul maradó alany a felszólításban összekapcsolja a ’valóság’ kategóriáját a ’közérthető’ minőségével, utóbbi mint a ’valóság’ értelmezője is megmutatkozhat. A ’meg(fogalmazás)’ és a ’valóság’ között nehezen feltételezhető szinonim és közvetlen, el-nem-bonyolított viszony, ami ’közérthető’. A lírai alany a követ­kező sorokban a ’közérthető’ adjektivumot magyarázó-kifejtő megnyilatkozásában egy szövegtérbe kapcsolja a ’Peter Schlemihl’ névvel, s e név (nagy kezdőbe­tűs) metaforikus helyettesítésével (Árnyéktalan Ember), úgy, hogy egyben a név által fölidéz, megszólít egy irodalmi textust és toposzt (Albert von Chamisso Peter Schlemihls wundersame Gesichte című regényének címszereplőjét, illetve az ördöggel való szövetség, egyesség toposzát).20 A ’Peter Schlemihl’ név hozzárendelődik a ’Hirosima’ képzethez. A ’Schlemihl’ név és a ’Hirosima’ képzet – feltehető a kérdés – lehet-e „materiális jele”21 valamely olyan fenoménnek, amelynek érzéki léte nem adott, de adódik a (trópussá váló, trópusként működésbe lépő) fenti szavakban? Mindenesetre az olvasást (az olvasás aktusának szükségszerű linearitása következtében) még inkább kizökkenti a „de elvesztette testét / Hirosimában” mellékmondat tördelése; az a szövegtechnikai invenció, hogy a ’Hirosima’ szó (a maga fokozott idegenségével, a ’Schlemihl’ névvel való összekapcsoltságával – ami maga az aktuális egyidejűsítés) tipográfiailag (mégis) önmagában helyezkedik el a költemény első szakaszának ötödik sorában. A megnyilatkozás meghatározatlan alanya a megszólítás, felszólítás, magyarázás retorikai stratégiái után egy (ismételt) magyarázó-bölcseleti diskurzushoz társítja a ’közérthető’ minőségét, amely jelöltje az ’Abszolút Valóság’, pontosabban a ’Relatív Igazságocskák’ mocskolta ’Abszolút Valóság’. Hogy az ’Abszolút Valóság’-ból következhet-e a ’közérthetőség’, illetve milyen hierarchikus viszony regisztrálható kettejük kontextusában – nyitott kérdés. Az a feltételezés biztosabbnak látszik, hogy a ’Relatív Igazságocskák’ destabilizálva veszélyeztetik (nyelvi szinten ezt jelzi a profán-naturális modalitású ’mocskol’ ige is) az ’Abszolút Valóság’ hierarchikus elsőségét és épségét. A fogalmazás kaptatóin első szakasza egy olyan összetett diszkurzív szövegteret ajánl, amely önmagában, azaz a szöveg működésében inszcenírozza a fogalmazás, a „szóba hozás” eleve elbonyolódását.   
Ez az elbonyolódás a nyelv és a megszólalás sajátja. A megszólalásban a lírai alany óhaja a megszólított jelenléte, pontosabban, hogy a megszólítással jelenné tett alávesse magát a megszólító azon óhajának, hogy legyen jelen, s ezzel tanúsítsa az ő jelenlétét is. A szakasz zárószerkezetét („tiszta sor”) követően a versben tipográfiailag (is) hézag keletkezik. A következő szakasz viszi színre először – a variatív ismétlődésekben és konfigurációkban innen kezdve a szöveg egyik konstans és emblematikus problémáját – a magasság és mélység vertikális kontrasztját, melyhez, mint egyfajta reflexiós horizonthoz a „fogalmazás”, „szóvá-tétel”, nyelvkeresés problémája társul („És minél magasabbra hágunk / a fogalmazás kaptatóin / annál tátongóbb alattunk a mélység”).
Az első verstömb zárószakaszát érdemes egészében citálni:

„Az égbolt, a kékre fogalmazott ég,
a túlvilággá fogalmazott ég,
vagy egyszerűen csak: fénytöréssé,
még egyszerűbben: troposzférává fogalmazott ég
kaptatóin és buktatóin keressük
a szavakat, melyekben megfogózhatunk,
hogy hajigálnánk – betűvető Jupiterek –
mennykő fogalmakat! életre sújtani minden halandót!
Add kölcsön, Jupiter, mennyköveid!
fogadj el százszázalékos kamatul –
többet nem tudok fölajánlani.”

Az ég és föld közöttjét (melyben a vertikális kontraszt nyoma is reprezentálódik) felmérő pillantásban, a megszólalásban nyelvet kereső szubjektum (mely ebben a versszakaszban egy mi-alakzat által nyilvánul meg, azaz a szöveg pragmatikai szintjén váltás következik az eddigi beszédhelyzethez viszonyítva) a nyelv biztatására hallgat. A nyelv biztatása egyben a megfogalmazás és megnevezés gondja. Bár­mely megnevezés azáltal, hogy kimond: leszűkít, egyetlen kényszerű jelentésdefinícióra redukálja a lehetséges jelentésalternatívákat. Ez a tapasztalat felhívás egyben a megnevezés permanens kísérletére. A megnevezés bebocsájtatás a közöttbe, az égbe vivő felfelének és a földre hozó lefelének a végigmérésébe. A fogalmazás kaptatóin citált részletének első négy sorában a négy kontingens nyelv (metaforikus, teo­lógiai, fizikai, geográfiai) vágyott jelöltje ’az égbolt’. A négy jelölő egymás kontingens-ironikus megkérdőjelezése. Az ’égbolt’ (elégtelen) jelölői közül egyik sem közvetlenül hozzáférhető az érzéki bizonyosság számára (kékség, túlvilág, fénytörés, troposzféra). Az ’égbolt’-hoz való perceptív hozzáférkőzés azért is lehetetlen, mert többszörös közvetítettségen, médiumváltáson keresztül reprezentálódik: „kékre fogalmazott”, „túlvilággá fogalmazott” stb. A „fogalmazott” a vers szövetében egyszerűen betűszerű kapcsolódásokká materializálódik a sokszoros közvetítettség tapasztalatában; így jelölt és jelölő közvetlen egybeesésének lehetősége illuzórikus. Úgyis fogalmazhatnánk: amihez a közvetítés vezet, soha nem azonos a közvetítéssel összekötött két elem egyikével sem.
A szövegben ezen a ponton lokalizálható első ízben (máris) egy transzformációs művelet eredményeként a ’Jupiter’ név. Jupiter isteni princípiuma, a teremtés tette, beleíródik a vers mi-alakzatába, mint az írás, ’fogalmazás’ tette: „hogy hajigálnánk – betűvető Jupiterek – / mennykő fogalmakat! életre sújtani minden halandót!” A szakasz 9–10–11-es soraiban egy sajátos citációs effektus működik, mely a szöveg horizontját tágítva, mintegy visszautal a vers eleji ’Peter Schlemihl’ szöveghelyre. Jupiterrel kezdeményezett dialógusszituáció ebben a kontextuális hálóban visszhangként interpretálható, amennyiben felidézi a szövetségkötés schlemihli szituációs előzményét. A szöveg olyan inhomogén formációként történik – s ez A fogalmazás kaptatóin című költemény egyik legszembetűnőbb textuális-poétikai kódja –, mely permanens (ön)reflexióra és korrekcióra készteti az olvasó el­időző jelfejtését.
Jupiter éghez kapcsolt megjelenése ugyanakkor egy transzparens leleplezésből áll, ami voltaképpen láthatóvá teszi azt, ami elrejtőzik, de nem azáltal teszi ’láthatóvá’, hogy a rejtőzködőt (Jupiter) ki akarja szakítani elrejtettségéből (égbolt)22, hanem pusztán azáltal, hogy megőrzi a rejtőzködőt rejtőzködésében. Az ég látványa mint vizualizációs tapasztalat, a halandónak meghitt ismerőse. A halandó ebbe a számára meghitt, de Jupiter számára idegenbe illeszkedik. A halandó az ég látványában azt hívja, ami az önmagát-felfedésben az önmagát elrejtőt hagyja megjelenni, azaz a meghitt jelenségekben az idegen hívódik, hogy az maradjon, ami: ismeretlen. Tehát a bele-képzelések („az égbolt, a kékre fogalmazott ég / a túlvilággá fogalmazott ég / vagy egyszerűen csak: fénytöréssé, / még egyszerűbben troposzférává fogalmazott ég”) mint az idegen megpillantható belefoglalásai a meghittnek a látványába – értelmezhetők. Az esztétikai-észlelő olvasás figyelmes lehet a „vagy”, „csak”, „még” fordulatok23 törlő és átértelmező funkcióira, illetve a ’troposzféra’ szóban zajló hangzásszerű elbonyolódásra: arra a tulajdonképpeni – nyomszerűen beíródó – derivációra, hogy a ’troposzféra’ auditív tapasztalatként való percipiálása (meghallása) implikálhatja a ’toposz’ és ’trópus’ képzeteket is, azaz a ’troposzférában’ visszhangra kel a ’toposz’ és ’trópus’ képzete, visszautalva egyben az ’égbolt’ első (elégtelen) jelölőjére, a metaforikus nyelvre („kékre fogalmazott ég”). A troposzféra-toposz-trópus beíródásról nem szerezhető érzéki bizonyosság, ezért nem ellenőrizhető és nem uralható. Mintha a ’troposzféra’ felforgató szö­veghelyéről a nyelvhez való ambivalens kettősség tapasztalata (a nyelv mint esz­közszerű nyelvhasználat, és a nyelv, mint a szerzői intenciókat aláásó, megütközést keltő, szétszóró zajlás) A fogalmazás kaptatóin valamennyi stabilként lokalizálhatónak tűnt szöveghelyét (a szöveghelyek közötti relációkat) az esetlegesség, a relativitás hálójával fedné be. A vers öt további tömbje az első szövegtömb szétszóródásának (részben felszámolódásának) történeteként íródik tovább; mozgásba hozva az elrendezettnek látszó felületeket és határokat. Egy-egy sor és motívum („a kékre fogalmazott ég”, „Jupiter”, „kamatláb”) úgy szövi át a versbeszéd terét, hogy önreflexíve előkészítik egy mindig megújulni kész szólam ismétlési (átíró) praxisát. A szöveg felszámolja a teleológiai viszonyokra apelláló olvasó előfeltevé­seit és jelfejtési stratégiáit. 
A szöveg tipográfiai reprezentációja utalhat a költemény (és a költeményben megkezdett poétikai képletek, képzetek) legalábbis részleges diszkontinuitására. Az egyes szövegtömbök között 12 fekete négyszög konstituál egyfajta sajátos cezúrát, avagy határt.  A határ kijelölheti az elválasztás terét. A textuális elrendezés utalhat az olvasáshorizont egyirányúságának destrukciójára és megtörésére. A retorikai, pragmatikai, tropológiai szinten inhomogén formációként történő szöveg térbeli/tipográfiai reprezentációjában való öt törésével önmaga heterogenitására is felhívhatja a figyelmet. Az enigmatikus fekete négyzetek szövegtérbe emelése épp azoknál a vershelyzeteknél lokalizálható, ahol a Jupiterrel dialógusszituációt kez­deményező lírai hang a megszólított reflexióját várja. A kérdés szintjén elidőzve: funkcionálhat-e a fenti tipográfiai technika például konstrukciós elvként vagy törésjelként, esetleg textuális mozgások össze(nem)illesztésének nyomaként, vagy éppen az írás médiumába transzformálhatatlan – s így aszemantikusnak tetsző – jelek együtteseként, melyek eredete ’Jupiter’? Ebben az (önkényes) értelemben a dialógusszituáció megképződik, aszimmetrikus módon igaz, hiszen az írás (rögzítés) médiumába történő áthelye