[Látó, 2009. július]


 


Országnyi remény volt
a jó ló alattam.
Mindig csak vetettem,
sosem én arattam.
Elvetve itt minden.
Legfőképp a kocka.
Jajaim nótáznak –
ördögi egy kocsma!
Hogyha jó bort kívánsz,
mért iszol pálinkát?!
Minden ellened szól?
Állj tótágast inkább!
Voltak jegyeseim.
Sokból kigyógyultam.
Csak egy vágott földhöz.
Majd’ pokolra hulltam.
Fordított Everest:
fölülről lefelé
indul el az ostrom
mohás dombja elé.
Sok mindent megéltem,
magam mögött hagytam.
Köpönyegem egy volt,
kifordíthatatlan.
Nagyon méricskélik,
ki miben is hisz most.
Veszettül nyaldossák
az új ántikrisztust.
Ki fordultam eddig
támadóval szemközt
a hazai földön,
fogván minden eszközt –
most hajlok füvekhez.
Mint mátkához egykor,
fűhegynél is lejjebb.
Ott vár a csillagpor.
Vackorfaként állok,
szál egyedül, fényben.
Adhatok árnyékot –
ennyit bár elértem.


2009. jan. 22.