[Látó, 2006. március] 

(Eu cantarei de amor tan docemente)

Szerelemről oly gyengéden beszélek,
Oly őszintén, úgy égek, olvadok,
Hogy hallatán ezerszer felsajog
S átérzi, amit én érzek, a lélek.
Szavamtól benne is szerelem éled,
Mert amit hall: édes, titkos bajok,
Szelíd harag, fájdalmas sóhajok,
Félénk merészség és csüggedt remények.

A hűvös, úri megvetést, szenyóra,
Szépséges arcán, szigorú szemében,
Ha csak lehet, inkább elhallgatom.

Ha ily rideg szépség indítja szóra,
Hogy mégis fényes versekben dicsérjem,
Tehetségem, szókincsem szűk nagyon.

(Num jardin adornado de verdura)

Egy kertbe, melyről nem tud az enyészet,
Hol virágok pompáznak gazdagon,
A szerelem-istennő egy napon
Az erdők istennőjével belépett.

Diana rózsát tépett, szűz-fehéret,
Venus kezében rőt tűzliliom;
De mindenen túltettek, oly nagyon
Kecsesek a violák, csodaszépek.

Ott lézengett a kis Cupido, hát azt
Kérdezték tőle, háromból vajon
Melyiket látja szebbnek a kölyök.

Ő mosolygott, úgy adta meg a választ:
„Mind szép, de nem a rózsa, liliom:
A viola a legszebb mind között."

(Está o lascivo e doce passarinho)

Az édes hangú és bájos madárka
Csőrével borzas tollában matat;
Torkából szertelen, víg dal fakad,
És lenge ágról a világba tárja.
A kegyetlen vadász, épp arra járva,
Sebtében némán gyors nyilat ragad,
Célba veszi a kicsi madarat,
S a Sztüksz sötét vizébe hull az árva.

Így jártam én is: gondtalan, vidám
Szívvel kószáltam – ámde valaki
Megsebzett, míg vigadtam mit se sejtve.

A vak Nyilas már lesben várt reám,
Hogy óvatlanságom használja ki,
Íját az ön fényes szemébe rejtve.

(Uma admirável erva se conhece)

Ismerek egy csodálatos virágot:
A Nap felé fordul mindig, mihelyt
Az Eufrátesz habjaiból kikelt,
S kitárul, mikor a zenitre hágott.

De mikor a tengerre szállni látod,
Minden szépsége odalett, ivelt
Levele fonnyad, ideje kitelt,
Gyászolja a kihunyó napvilágot.

Napom, mikor lelked reám ragyog,
Mert édes arcod életet lehel,
Virágot hajt az örömtől a lelkem;

De ha nem látom, bánat tölti el,
Fonnyad és sorvad, mint virág a kertben:
Távollétedben bús, beteg vagyok.

(Leda serenidade deleitosa)

Derűs homlok a bájos arc felett:
A földön, lám, ilyen lehet az éden;
Édes mosoly rubin és gyöngy közében,
S rózsás bőrhöz hó és arany keret;
Finom s kecses, díszt, kencét nem szeret,
Azt vallja egész lényével szerényen:
Mesterkedésre nem szorul a szép nem,
A nő természettől is szép lehet;

Halál vagy élet függ szelíd szavától;
Hölgyem szava: ha szól, vagy énekel,
Megnyugszom és vidámra vált a kedvem;

Ily fegyverekkel győzött rajtam Ámor,
S ejtett foglyul; de nem veheti el
A boldogságot, hogy a rabja lettem.

(Quando o Sol encoberto vai mostrando)

Mikor a Napot még felhő takarja,
De szétszórná már fényét a világban,
Egy hosszú vízpartot tapos a lábam,
Elmémben édes ellenségem arca.

Itt láttam, amint dús haját csavarta,
Ott szépséges kezét emelte lágyan,
Itt hűvösen szólt hozzám, ott vidáman,
Itt csöndben állt, ott járkált erre-arra.

Itt ült tűnődve, ott meg észrevett,
Reám emelte részvétlen szemét,
Itt érzéketlen volt, ott meghatott.

Itt elbúsult kissé, ott nevetett…
Így élek, és forgatok egyre még
Fejemben száz ily bús gondolatot.

(Não vás ao monte, Nise, com teu gado)

Ne vidd a hegyre, Nise, nyájadat:
Úgy láttam ott, hogy Cupido keres,
Felőled faggat mindenkit, s heves,
De nem jókedv teszi, hanem harag.
Meséli, hogy a legjobb nyilakat
Kiloptad puzdrájából, hogy cseles
Tolvaj vagy; most azt tervezi, kiles,
És szíved ellen tűznyilat ragad.

Kerüld el hát, maradj a völgybe bújva,
Mert oly dühös rád, hogy ha észrevesz,
Égő nyilát kényes melledbe szúrja.

De kár a szóért, haszna úgyse lesz,
S páratlan szépségeddel párosulva,
A rettentő nyíl még jobban sebez.

(Tanto de meu estado me acho incerto)

Nem is tudom, mi lelt, mi van velem:
Hőségben is fázom, fogam vacog,
Nevetek, sírok, bár nincs semmi ok,
Mindent markolnék, s mit sem fog kezem.

Csak azt érzem, hogy megbomlott eszem:
Szemem patak, lelkem tűzben ragyog,
Remélek, aztán kétkedő vagyok,
Félrebeszélek, majd értelmesen.

Földön járok, de szállok fel az égbe;
Egy órácskában ezer évre leltem,
Máskor meg ezer év egyetlen óra.

Ha megkérdik, mi hajt ily lázban égve,
Azt felelem, nem is tudom; de sejtem:
Nem más, csak az, hogy láttalak, szenyóra.

(Quando da bela vista e doce riso)

Mikor a bájos arcot és a szépen
Nyíló mosoly nektárját élvezem,
Felröppen lelkem, oly fenségesen,
Hogy úgy érzem, a föld maga az Éden.
E boldogsággal eltelek egészen,
Számomra minden más értéktelen;
Szédülten járok, úgy viselkedem,
Mint ki eszét vesztette örömében.

De nem remélek semmit: látva látom,
Szenyóra: annyi szépség fénylik önben,
Hogy érdemes rá senki sem lehet.

Mint ritka csoda ragyog e világon;
Nem csoda, hogy aki alkotta, hölgyem,
Az alkotott csillagokat s eget.

(Cara minha inimiga, em cuja mão)

Szép ellenségem, szép kezedbe adta
A szeszélyes sors boldogságomat;
Most nyugalmas sírt föld neked nem ad,
Megbékélést, vigaszt nekem se hagyva.

Szépségedet a tenger szürke habja
Habzsolta be, örök társul fogad,
De míg az élet bennem nem lohad,
Lelkemben hordom képed kifaragva,

S ha versem képes, bármily csiszolatlan,
Illő szavakat lelni elveszett,
Őszinte szerelemhez, szép regéhez,

Te fennmaradsz fényes, rímes szavakban:
Míg a világon él emlékezet,
Dalomban élsz, örök szépséggel ékes.

(Doce contentamento já passado)

Édes boldogság, mely valaha régen
Bús életem egyetlen kincse volt,
Ki az, ki tőlem durván elrabolt,
És fogva tart most, roppant messzeségben?
Ki hitte volna, hogy ezt is megérjem,
Rövid óráiban a tovafolyt
Örömnek, mikor a sors felkarolt,
És hagyta, hogy lelkem álmokban éljen?

Rettentő veszteséget rótt reám
Az irgalmatlan és goromba végzet,
Melyet sehogy el nem kerülhet ember.

Ne is remélje senki, hogy netán
Egy sorscsapást valamiképp kivédhet,
Amit kegyetlen, zord csillaga rendel.

(Julga-me a gente toda por perdido)

Elátkozottnak nézhetnek a népek,
Ha látják, hogy magamba szállva, gondban,
Az emberektől így eltávolodtam,
Jóformán senkivel nem is beszélek.

Én ismerem világom, melyben élek,
Roskadva járok, és ügyefogyottan,
De aki nem osztozhat nagy bajomban,
Azt tartom, talmi és alpári lélek.

Dúljanak mások vízen, szárazon,
Dicsőséget hajszolva s kincseket
Tűzben és fagyban, mindenfajta vészben;

Én szerény sorsom nem kárhoztatom,
Beérem azzal, hogy szegény, beteg
Lelkemben édes képed felidézzem.

(Criou a Natureza damas belas)

A természet sok szép nőt faragott,
Kiket magasztaltak s megénekeltek;
Mit híres szépségükből mégis elvett,
Szenyóra, minden bájt neked hagyott.
Azok a nők tündöklő csillagok,
Ám melletted sápadtabban delelnek;
De boldogok: benned Napjukra lelnek,
Rózsás fényedben minden felragyog.

Ily elragadó bájon, végtelen
Kedvességen elámul még az ég is:
Finom szépséged túltesz mindenen.

Isteni férfi legyen az, ki mégis
Megérdemel! De tiszta szerelem
Ha számít nálad: méltó vagyok én is.

(Se quando vos perdi, minha esperança)

Amikor szétfoszlott hiú reményem,
Bárcsak tűnt volna semmibe vele
Édes órák minden emlékjele,
Hogy ne bánkódjam fájó veszteségen.

Ámor, kiben bíztam valaha régen,
Azt veti most kajánul ellene,
Hányszor volt szívem örömmel tele,
Hogy emlékezetemben újra éljen

Sok szép perc, melyre fátylat dobtam, okkal,
Mert hittem, hogy elfeledem egészen,
És most minduntalan eszembe jön.

Rossz csillagom! Mily kín, micsoda szégyen!
Hát lehetséges bajomban nagyobb baj,
Mint emlékével a vesztett öröm?

(O filho de Latona esclarecido)

Létó fia, Apolló, ki a földre
Fényt áraszt, minden reggel visszatérve,
A vad szörnyet, melyet rettegve, félve
Került a nép, Püthón kígyót megölte.
Íjjal sebzett, s íj volt, mi megbüvölte:
Sebes nyíl fényes arany hegye érte,
Tesszáliai lány szeme a mérge:
A szép Péneia nimfa szíve hölgye.

De célt nem ért, nem használt nála semmi:
Ékesszólás, tudomány, tisztelet,
Mi égi fenségként kijár neki.

Ha nem tudott istenként többre menni,
Szegény fejem, én mit remélhetek
Valakinél, ki több mint emberi?

(Apartava-se Nise de Montano)

Nise Montanót hűtlenül elhagyta,
De emlékét lelkébe jól bevéste;
Édes képét mindegyre felidézve,
A pásztor minden kínját beleadta.

Kiállt egy tengerparti sziklapadra,
S görbe botjára hajlott, messze nézve
A nagy vízárra, zöld hullámverésre,
De részvétlenül nézett vissza habja.

„Mily gyötrő, mondta, ez a fájdalom,
Hogy kit imádok, itt hagyott örökre,
Tanúnak hívom a magas eget.

Tenger, ha van benned csöpp irgalom,
A könnyem is görgesd el hömpölyögve,
Talán a bánat is veled mehet."

(Se depois de esperança tão perdida)

Ha most, hogy szétfoszlott sok szép reményem,
Megszánna Ámor, s engedné, a lelkem
Bár egy órányi kis örömre leljen,
Mert bús órából részem volt elégben,
Ilyen megtörten, csüggedten, szegényen,
A szeszélyes sors bárhová emeljen,
Nem tudná lelkem, sok bajjal betelten,
A későn jött örömmel hogyan éljen.

Nemcsak, hogy soha Ámor, friss erőben,
Nem juttatott egy percnyi boldogságot,
Csupán a rosszból osztogatva bőven,

De büntetett még azzal is az álnok,
Hogy minden vágyat is kiölt belőlem:
Egy boldog órát már nem is kivánok.

(Grão tempo há já que soube da Ventura)

A sors már régen értésemre adta,
Mit szán nekem, milyen lesz életem:
A megszenvedett múlt s komisz jelen
Jövőmet is világosan mutatja.

Kegyetlen Ámor, cudar sors haragja,
Sötét erőtöket jól ismerem.
Csak dúljatok, rontsatok szüntelen!
Zúzzátok életem ezer darabra!

Látván Ámor, a sors hogy’ gyűlöl engem,
Álmokkal táplált, így áltatva-csalva
Szegény rabját, hogy néha megpihenjen.

Rossz csillagom, szenyóra, nem akarja
Jobb sorsomat: maradjon meg szivemben,
Az ádáz sorsnak rajta nincs hatalma.

(Está-se a Primavera trasladando)

Beköltözött a dús tavaszi pompa
Arcodba, minden szépnél ékesebben:
Finom orcádon, ajkadon, szemedben
Szirmát liliom, szegfű, rózsa bontja.
A természet ezer dísszel bevonta
Bájos lényed, hogy cinkosod lehessen:
Hegypást, mező, folyó beléd szeressen,
Hímporát adja erdő és fa lombja.

Ha nem akarod, hogy e sok virág
Gyümölcsét szedje az, aki szeret,
Elvész hamar szemed varázsa is:

Mert nem ér semmit azzal a világ,
Hogy Ámor beléd szerelmet vetett,
Ha nem terem rangodból, csak tövis.

(De vós me aparto, ó vida! Em tal mudança)

Én lassacskán megválok tőled, élet,
Bár élek, holtnak érzem már magam;
Minek örüljek én, boldogtalan,
Ha sokat veszt, aki sokat elérhet?

De jól tudom, s többet nem is remélek:
Ha megöl kínom, hogyha vége van
Mindennek egyszer, emlékem, szavam
Az örök feledés vizébe széled.

Míg szemem nem homályosítja bánat,
Új örömét valami másba’ lelje,
Feledjen ő, ne könnyezzék utánad.

Amíg emléked új életre kelne,
Feledés fogja be szemem s a számat:
A bánat gőgjét meg se érdemelje.

(Amor, com a esperança já perdida)

Vesztett reményekkel, szegényesen
Léptem be, Ámor, büszke templomodba,
Hajótöröttként oltárodra dobva
Ruhám helyett megtépett életem.
Könyörtelen, mit akarsz még velem?
Amit elnyertem, kezed visszalopta.
Ne hajts: oly várnak nem leszek a foglya,
Honnan kijutni nem lehet sosem.

Itt van a lelkem, életem, no vedd el
Egy rég múlt boldogság minden jelét:
Imádottam kívánja, senki más!

Éljed ki rajtam bosszudat ezekkel,
És hogyha bosszúnak mind nem elég,
A hulló könnyem legyen ráadás.

(Em prisões baixas fui un tempo atado)

Mély börtönöknek nyelt el ronda gyomra,
Megbélyegzésül annyi vétkemért;
Most rázom csak le a rám vert acélt,
Mit a halál széttört már bánatomra.

Áldozat volt az élet, szörnyü gondba’,
Mert Ámor nem bárányt akar, de vért;
Szemem sok kínt, száműzetést megért,
Ez jutott nékem, sorsom ily goromba.

Kevéssel is beértem, bár tudom,
Szégyenletes megnyugvás az, remegve
Nézni, hogy’ él más boldogan, kevélyen.

Már értem: ellenséges csillagom,
A vak halál és kétes ügy tehette,
Hogy lelkem az örömtől futva féljen.

(Mudam-se os tempos, mudam-se as vontades)

Változnak az idők, az akarat,
Az élet, a hit és a bizalom;
Változik a világ minden napon,
Új színt ölt minden, új vonásokat.
Csupa újat látunk a nap alatt,
S reményünktől elüt minden nagyon;
A rosszból emlékké vált fájdalom,
Jóból, ha volt, csak fájó vágy marad.

Friss zöldbe öltöznek megint a rétek,
Ahol nemrég fagy volt és hófuvás,
És könnyé olvad bennem is az ének.

Változik a világ, naponta más;
Csupán egy változásra várva félek:
Hogy nem lesz többé semmi változás.

(No mundo quis o Tempo que se achasse)

A világon, az Idő úgy akarta,
Hogy a sors útja jól rejtett legyen,
És úgy gondolta, próbát tesz velem,
Hadd lássa, hogy a szerencsém mi fajta.

De sorsom gonoszságában kitartva,
Nem nyújtott még reményt sem múlt s jelen,
Nem jutott semmi hosszú életem
Során, amit szívem forrón óhajtna.

Hazát cseréltem, körülményeket,
Hogy élhessek könnyebben valahol,
S rozzant hajóra szálltam szél iránt.

De megmutatták a magas egek:
Hiába is próbáltam annyiszor,
A sors nekem szerencsét sose szánt.

(Suspiros inflamados, que cantais)

Ti forró sóhajok, a bánatot
Daloljátok, melyben gyönyörrel éltem;
Én meghalok, de itt hagylak: a mélyben
Ti nehogy a Léthébe hulljatok.
Örökre íráshoz köt sorsotok:
Lássa mindenki bennetek a vétlen
Elszenvedett sok kínt egy durva létben,
S másoknak intelmül szolgáljatok.

Lássák, hogy amit Ámor és Szerencse
Kohol, hamis remény mind, semmi más,
Bárkinek vélt boldogságát jelentse.

A Szerencse megtévesztő varázs:
Változik minden percről percre benne,
És Ámorban egyéb sincs, csak csalás.

JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordításai