Diagnózisok nehézségeiről

 

Meg kell mondanom a tündöklően okos,

szőke fiúról, hogy autista, és elhatározom, 

soha többé nem mondok igazat,

mire a fiú azt mondja, nem érti a hazug nőket,

egyedüli menedékük mi vagyunk,

szempontjaik bennünk értelmezhetők.

 

A hazug nőknek csak köldökdíszeik az övék, 

zavart kuszaság dauerolt hajukban, 

az utcatáblák neve, mialatt elfordítják fejüket, 

apákban részletezett figyelmük

a tökéletes illeszkedés vágya leköti

idővel súlyosabb zavarokhoz méltóan.

 

A hazug nők könnyedséggel felismernek, 

és besorakoztatnak bárkit tündöklően okos, 

szőke kisfiúk mögé, akik nyári táborokba zárják az időt,

szemes kávé között guberálnak, és megtanulják

az átkapcsolások helyét kérgi sejteken, majd elfelejtik

felismerni a dühöt. Pedig a düh alapérzelem,

egyike azoknak, amit legelőször megtanulunk.

Egyike azoknak, ami legkorábbtól kezdve uralható,

egy Baumbach-filmben a szépen öregedő 

Adam Driver arca. Nyak alatt felgyűrődő bőr, 

izolírfény a szájzugban, a kulcscsontnál vesztem el, 

ahol a filmkocka megengedi a szemnek a test nyugalmát.

 

Rápihenek a befejezésre, mert a halál tündöklően okos, 

szőke kisfiú, autista, nem kínál szokatlan diagnózissal, 

nem tanít ismeretlen érzésekre, és nem ismeri fel, 

hogy féltettebb szereplőim arcának érzéseiről

nincs emlékem, amit igaznak hazudhatnék.

 

Diagnózis női hangra

1.

Kifektetnek egy ismerős partra.

Az innenső oldalon magasba emelt,

lapos uszonyaim, ahogy medrébe

szorítom az ősóceánt, szorítom

az orvosnő tenyerébe sajátomat.

Házsongárd erdőinek olajbarna 

lombját tömöm a számba,

és figyelem, hogy kopaszodik a táj.

Az akasztott balkáni szentek 

körüli vérmeleg földszagot,

Osaka hűvös levegőjét szívom,

az alsó boncterem formalinszagát,

és pontosan emlékszem

a doktornő idegen hallgatására,

a mellemen végigfutó hideg gélre,

a képernyőn fenyőerdők tűhegyét 

súroló ködök, majd egy jóindulattal

is nagyobb, fekete folt, fekete állat.

 

2.

Amióta egy menetrend szerinti járat

süllyeszt csuklójába, minden kanyarnál 

egyre mosódik köztünk a határ.

Mire a Zsil utcáig érünk,

elhiszem, amit olvastam valahol, 

hogy ez Európa legszebb útvonala. 

Egy jaguár nyúlik el belső combomon. 

Valami ismeretlen tag varrta fel,

szeretett volna erdőt is köré,

ilyen ketrecben magányos lesz a cicus,

így mondta, mire hátat fordítottam.

Nézem ezeket a medvearcú

férfiakat. Szőrzetüket kifésüli a szél,

a haj idegen gyökeret ver le.

Látni a park fojtófüge fáit. 

Combomról leugrik a jaguár, és játszani kezd

a sűrű tincsek között,

a fekete állat nyomában lyukkártya szemek.

A sötét sose volt ijesztőbb.

És én nézem, mert valahol

mégiscsak azt írták, ez a legszebb útvonal.

 

3.

Az Avram Iancu utcán szólít meg.

Mintha ezer éve ismerne. 

Arca nem szép. Szélesek gesztusai,

mintha egy másik topográfiáját

fejtené fel a tájnak. Falábában görcsök 

tapadnak meg. Ha hazaér, talpát a gyapjú-

szőnyegen elrévedve húzza végig.

Az utcafront egy szögből lerágott

szélű tölcsér, örvénylik vele, falába 

hirtelen mozdul felém. Nem hiszem, 

hogy komolyan közeledni tudna.

Egész éjjel követ, reggelre odaszíjazza magát 

a temető mamuttölgyeihez. Maradni akar, 

mintha sejtene valamit a ragaszkodásból.

Másik város nincs! Csak ez a fekete.

Elkergetem. A fiú egy átutazó, 

Pink blossom trees overhead, mondja. 

Szemeiből egy fekete állat bámul.