Egyszer készítettem neked tortát. Sárból gyúrtam, lóherével díszítettem. Harminchat gyertyát kellett volna ráhelyeznem, de nem tudtam addig elszámolni. Ezért hát egyik oldalra három, másik felől pedig hat kis fácskából gonddal kifaragott, idézőjeles gyertyát szurkáltam bele. Időben elkészültem. A kert sarkánál kuporogva leselkedtem, hogy biztosan lássam, mikor befordulsz az utcán. Hiába vártalak. Ez volt talán az utolsó, amikor vártam rád. Utána mindig azt akartam, hogy ne gyere. Félelemből, gyűlöletből, dacból is talán.

Amióta felnőtt lettem, minden évben gyújtok neked, érted egy gyertyát a szülinapodon. A halottak hetén. Tudom, nem nevezzük így, de attól még létezik, épp úgy, mint az ünnepeket megelőző készülődős napok. Összemosódik ez az időszak, a halottak napja a szülinapod. Hányszor eltemettelek már képzeletben, s élesztettelek újra kötelesség- vagy bűntudatból, gerincből, sajnálatból, gyengeségből, önzésből. Minden szülinapodon fojtogat a sírás. Mondd, miért? Hangos beszéd hallatán még mindig összerezzenek, és ökölbe szorul a kezem, ha összevert arcú nőt látok. Miért nem tudtalak magam mögött hagyni, mint a többiek? Félve fogom a telefont, ha hívlak, és nyugtalan vagyok, ha nem válaszolsz. Félek, kegyetlen leszel halálodban is.

Azóta is abban hiszek, hogy a ráfordított idővel készült ajándékok a legértékesebbek. Ma újra nekiveselkedek. Sokáig tétovázom, vajon milyen tortának örülnél? Elképzelem, ahogy behunyt szemmel elfújod a gyertyát. Mit kívánnál? Meddig kéne visszamenni az elbaltázott életedben, hogy ne legyen ennyire nyomorult? Vagy a jövődre nézve mit kívánnál? Öröm-e még, vagy csak ösztön az életben maradás? 

A cukorhabot kavarom. Kíméletlenül környékeznek meg az emlékek. Volt, hogy úgy éreztem, elég erős vagyok veled szembeszállni, vagy inkább úgy, hogy már nem tudsz bántani. Arra kértelek, egy okot mondj, amiért érdemes élned, vagy egy személyt, akinek jó, hogy te vagy. Üres volt a tekinteted, s én elszaladtam. Ma már tudom, hogy nem fogtad fel, mit is mondtam. Különben lehet, már nem élnél. 

Egy dolgot szeretnék mondani, amit, meggyőződésem, nem mondtak neked soha, pedig elég volna a holnaphoz. Sajnos gyenge vagyok kimondani, pedig üvölteni kéne, hogy: szeretlek!

A torta kész. Rajta nem ötvennyolc, helyette az évi egy gyertya lobog. Szeretlek, apu! – nagyon halkan súgom, szinte mozdulatlan ajkakkal. Behunyom a szemem. Én kívánok most helyetted: Irgalmas legyen veled az ég!