[2022. május]

Anyám fejkendőben ül a teraszon, mint régi öregek,

fejkendőben, mint nagyanyám, akinek kilencven fölött is

hátközépig érő haja van. Igaz, ha nem marad ki közöttünk

egy generáció, anyám a nagyanyám lenne, most fizetjük

a kimaradás árát. Nem tudom, hogy én nem akartam-e

jönni, nem tudom, hogy ő nyújtogatta-e a várakozást, még

az is lehet, hogy nem várt, csak sejtette, hogy majd egyszer

leszek, arra viszont végképp nem számíthatott, hogy nálam

lesz az olló, nálam lesz később két, mindent eldöntő vágás.

A köldökzsinóron először, mert mikor már volt kitől,

mégis várt, a zsinór után pedig az életvonalán. Ha nem

marad ki köztünk az az embernyi rés, a néhány évtizedes

szünet, talán nem is én jövök, és ha nem én, akkor kettőnk

közül ő írja ezt, vagy nem írja senki, ha nem én jövök, most

nincsen mit írni. Még csak nem is a szülésbe, még csak

nem is utána egyből, de pont a petefészek, pont az a rész

akart mindenáron elpusztulni, amihez testéből valaha

a legtöbb közöm volt.

Köszönjem meg, hogy rám áldozta, nevezzem ostoba

véletlennek, mondjam azt, hogy mindennek így kellett

lennie, közhelyekkel nyugtassam magam, vagy csak sírjam

el a versben, sírjam el, hogy ha én is megbetegszem, majd

nem lesz, ki ápol, igaz, én sem ápoltam őt nyolcévesen.

Pedig naponta közelít a láz, szökik föl, visszahúzódik

újra, nem segít a hidegvizes borogatás, nyugtalanságom,

mint legzsigeribb elem, hordozom tovább.

Anyám fejkendőben, mint régi öregek, ül a teraszon,

a különbség annyi, hogy nem lett belőle öreg, és hogy

mindezt a tükörben látom, miközben vágom a hajam.