John

Kék testtel fekszem,

arccal az égnek,

lábamat nyalja az óceán.

Tele a szakállam homokkal,

fogamig csúszik bennem a kékség,

minden ütés a bőröm alatt bujkál.

Kilégzek.

A füsttel fújom arcom fölé

apám öklét, mögötte 

összegyűrődik az ég.

Mondták a fiúk,

nem kell félni, Johnny, 

elég csak kitátani a szád,

nyelvedre tenni a tablettát,

olvad és lecsorog a torkodon,

aztán kettétörik az ég.

Jövő héten már 

katona leszel, Johnny,

szívd mélyre a füstöt, nyelj

és mulass, mulass.

Nyakamba kúszik az óceán,

ingem lecsúszott már 

a derekamra,

sehol sincs apám,

a bőröm átlátszik,

ahogy a kezem beletartom 

arcom előtt a napba,

látom az ereket, a húst:

lüktetek.

Ujjaim közt az 

a jugoszláv lány néz rám, 

haja beleúszik a napba.

Forróság van,

körülöttem víz, 

habzik a Csendes-óceán,

zsebemből kilopta 

maradék húsz dolláromat,

arcom mellett, 

a víz színén lebeg.

Néz az a lány,

és őt nézem én, 

a nap keresztülszúr a fején,

eloldódnak izmaim,

a fiúk kihúznak

a vízből, mindegyik nevet,

arcomról letörlik 

a nyálam.

Próbálok belesüppedni

a forró homokba, mintha

folyékony üveg lennék.

Arcomra olvad az ég,

a bőröm kék és lila,

összevert testtel fekszem,

de a sok tabletta

kitörli belőlem apámat,

rám fekszik az égbolt,

hull felém a magasból

az a lány.

A parton táncolunk,

úszik a levegőben a haja,

fülembe suttogja,

hogy kék és lila

egész Jugoszlávia,

mert éjjelente apám 

az atlaszban az öklével üti.

Száll a fejem, könnyű.

Liheg ő is, én is lihegek.

Bőröm alatt kering az óceán,

aztán reggel lesz,

és csak a hullámok hangja 

marad.

A fiúk egymás mellett

alszanak a vizes homokban.

És én nem akarok 

katona lenni.