Még egyszer benézett a kisfia szobájába, és elmosolyodott a nyugodtan pihenő gyermek láttán. Szeretett ilyenkor körülnézni a szobában, amikor a fia már átadta magát az álomnak, és a szoba kiszuszogta magából a nap emlékeit. Jó volt végignézni a tárgyakon, és a gyermekálom csendjében meghallani, amit a játékok a gazdájukról súgnak. Szerette, ahogy a tárgyak az évek során magukba szívták az életet, és mire a fia iskolás lett, a szobája családtaggá vált, aki minden este végtelen történeteket mesélt nekik. Álmosan duruzsolt az íróasztal, rajta az írószerek és a füzetek. Halkan szuszogott a könyvespolc. Csendesen nevetgéltek a legóemberkék, és lassan pergett le a krétapor a telerajzolt tábláról. Elidőzött a diorámánál. Nagyon szerette szemlélni, ahogy a fia körül megszűnik a világ, és átszellemülten nézi a csatajeleneteket, vagy éppen a sivatagban, a sarkvidéken vagy ősi civilizációk elfeledett helyszínein kutat sosem hallott titkok után.
Ez volt a menedéke. Amióta kinevezték igazgatónak, csak akkor volt egy kis nyugalma, amikor a fia világában barangolt, és amikor esténként a gyermek boldogsága teleszuszogta a szobát. Múzeumigazgató úrtól nem kevesebbet vártak el, mint az elmúlt évek tragédiáinak feledtetését, az elszabadult őrület megfékezését és a múzeum újraépítését. És legfőképp azt, hogy elhitesse az emberekkel: az átok megtört, és végre a nyugalom évei következnek.
Mindenki úgy hivatkozott rá, mint az új igazgató, de ő reményvesztettebb pillanataiban attól tartott, hogy kiderül: ő csupán a negyedik a sorban. A száműzött, a meggyilkolt és a megtébolyodott után következő. Ilyenkor rémülten gondolt arra, hogy milyen sors várhat rá, milyen néven fognak majd hivatkozni rá, miután lejár az ideje.
Az őrülettől tartott a leginkább. Az elmeháborodottsághoz képest a száműzetés vagy a halál kegyesebb sorsnak ígérkezett. Az előző igazgató utolsó szolgálatban töltött pillanatai azóta is minden egyes nap kísértették, és immár úgy tűnt, hogy ez örökre így lesz. A felégetett birodalom látványa, pusztulásban való fürdőzése, ocsmány hangjai, a vérfagyasztó üvöltések ott voltak vele minden nap és minden éjszaka.
Az Arcanum elmúlt évei végtelenségnek tűntek. Nemcsak azoknak, akik ott dolgoztak, és a múzeum volt a második (vagy sokak esetében az) otthonuk, a küldetésük és az egész életük, hanem a közvetlen közelében élőknek és a város közösségének egyaránt. Már senki nem emlékezett arra, hogy valamikor egy mérsékelten népszerű, olajozottan működő múzeum volt. Az Arcanum mára egyet jelent a rettegéssel és a káosszal. Elátkozott hely. Ő pedig itt élt és dolgozott egész felnőttéletében.
Még akkoriban kezdte, amikor egyszerű kisvárosi múzeum volt. Egyetemistaként itt folytatott szakmai gyakorlatot, majd diplomázás után alkalmazták. Idegenvezetőként indult, majd később áthelyezték az állományvédelemhez. Lelkiismeretes és odaadó munkájának köszönhetően az évek során egyre magasabb beosztásokba került, mígnem a fia születése után nem sokkal ő lett az állományvédelem főnöke.
Jól állt neki ez a munkakör. Rendkívüli odafigyelése és fegyelmezettsége tökéletesen alkalmassá tette az őrzésre és megőrzésre. Soha nem ijedt meg, hogyha válsághelyzet volt kialakulóban, és következetesen elejét vette, hogy ne is következzen be. A munkatársai fenntartások nélkül megbíztak benne. Sokan, sokszor javasolták, hogy eleve őt kéne az igazgatói székbe ültetni, de ő ezt valahányszor határozottan elutasította. Tökéletesen elégedett volt az őrző szerepével, a zavartalan figyelem és fegyelem gyakorlásával. A dolgok mozgatása és mozgása nem vonzotta. Még akkor sem, amikor az első elátkozott igazgató az egyik rossz döntést hozta a másik után. Igaz, akkor még senki nem gondolta, hogy mi vette kezdetét az Arcanumban, de ő – pontosan azért, mert mindig figyelt – megjegyezte, hogy az igazgatói önkény és az öncélú döntések hosszú távú következményekkel fognak járni. Amikor az utólag száműzött igazgató közölte a döntését, miszerint felújítják az üres császári termet, és csakis virtuális kiállítóelemeket fognak elhelyezni benne, megpróbálta felhívni rá a figyelmét, hogy ez hosszú távon nem lesz jó ötlet. Elsősorban konzervátorként, állományvédelmi szakemberként érvelt: elmondta, hogy miután lecseng majd az újdonság varázsa, ami óhatatlanul is be fog következni, a császári terem el fogja veszíteni a vonzerejét, és a látogatók nem fognak tudni mihez kapcsolódni. – Egy pillanatig se aggódjon maga emiatt! – felelte lekezelően az igazgató. – Pontosan tudom, hogy mire van szükség ahhoz, hogy a látogatók sose akarják majd elhagyni a császári termet.
Sejtette, hogy ebből lesz a baj, és nem tévedett. Amikor az igazgató bemutatta a terveit, az Arcanum-beli pályafutása alatt először megijedt. Még semmit nem látott, csak a terveket hallotta, de már ez is elég volt ahhoz, hogy meghűljön benne a vér. Ez volt a feladata. Figyelni a kiállított tárgyakat. Nem az embereket, nem a látogatókat. A kincseket, és ismerte a felületüket, a sérüléseiket, a gyengeségeiket. Nála jobban senki nem ismerte a tárgyakat, és nála jobban senki nem tudta, hogy mire képesek. Ezért amikor meghallotta, hogy az újragondolt császári teremben az egyetlen tárgy egy projektor lesz, szorult a mellkasa, és a gyomrába mart a szorongás. Más termekben is vetítettek, de mindig figyeltek, hogy egyensúlyban legyen a virtualitás és a tárgyi valóság. Nagyon vészjóslónak érezte, hogy egy teremben – ráadásul pont a császárteremben! – csak virtuális kiállítás legyen. Az igazgató azonban hajthatatlan volt. Olyan kiállítóteret akart létrehozni, ahol állandó mozgásban lehet az állomány, és a látogató részese lehet a nagy római uralkodók napjainak.
Tudta, hogy a valóságot nem szabad kísérteni – ezt tanították neki a tárgyak. Tudta, hogy a mozgást nem szabad önkényesen befolyásolni – ezt tanította neki a mozdulatlanságuk. És tudta, hogy a megelevenített történelem fölött nem fog tudni őrködni.
A projektor gyomrából először Caligula lépett elő. A megújult császárteremnek hamar híre ment, özönlöttek a látogatók. Eleinte rácsodálkoztak a megoldásra, ámultak a rendkívüli hang- és fénytechnika láttán, hallatán, majd amikor a vetítés már nem számított újdonságnak, átadták magukat a szokatlanul élethű műsornak. Aggodalommal követte az eseményeket, és tudta, hogy olyasmit néz, ami fölött lehetetlen őrködni. Megrendítette a gondolat, hogy a császárterem elvesztette a múzeumok legnagyobb erejét, a mozdulatlanságot. Ezért igyekezett önmagában megőrizni ezt az erőt: valahányszor ellátogatott a delejes császárterembe, mozdulatlanul figyelt. Nem tartott soká, mire a szeme láttára vásári karnevállá duzzadó látvány hatására a plebsz féktelen tombolásba kezdett. Olykor visszatért a terembe zárás után, és a falakat figyelte. Ilyenkor, amikor a projektort már kikapcsolták, és nem elevenedett meg rajtuk semmi, kitartó megfigyeléshez szokott szeme a repedéseket kutatta. Beszéltek az évekről és az erőkről, a gyengeségről és az anyag állhatatosságáról, és beszéltek megannyi vezető döntéseiről, mulasztásairól. Beletörődéssel hallgatta a történetet, és hálás volt, amiért legalább ilyenkor nem kell a mesterségesen megelevenített Rómát néznie. De tudta, hogy a következő reggelen minden kezdődni fog elölről, és újra azt kell majd látnia, ahogy a csillapíthatatlan étvágyú tömegek a megtébolyodott Caligulát röhögik, amint a lovát nevezi ki konzulnak, vagy éppen tátott szájjal hallgatják, ahogy a szürke teremben a nagy császár a Jupitertől követel tanácsokat. Végtelenül elkeserítette, és unta. De őrködnie kellett. Sosem tudhatta, hogy mikor kell közbelépnie a tárgyak érdekében, noha a császárteremben már csak a falak és a projektor volt tárgy.
Az idő telt, és Caligula egyre mélyebbre hatolt a téboly vizeiben. A múzeum a látogatók ostoba röhögésétől volt hangos.
Aztán elérkezett a pillanat, amelytől számítva már lehetetlen volt letérni a katasztrófához vezető útról. Az igazgató eldöntötte, hogy a vetítés minden pillanatában jelen akar lenni. Eleinte még azt lehetett hinni, hogy belefolyik a plebszbe, és velük együtt fog vihogni, de hamarosan kiderült, hogy a helyzet ennél sokkal súlyosabb. Vérfagyasztó volt látni, ahogy egy idő után azt hitte magáról, hogy ő Caligula. Az első hetekben még akadtak, akik igyekeztek oldani a helyzet perverzitását, mondván, hogy az igazgató csak szórakoztatni akarja a látogatókat, a csúcsra járatva a múzeum legújabb vívmányát, hangsúlyozva a kiállítás élethűségét, ám hamarosan egyre többek számára lett egyértelmű, hogy az igazgató megőrült. A múzeum alkalmazottai nem tudtak mit tenni. Képtelenek voltak nézni a két Caligulát és a szégyentelenül rötyögő tömeget. A projektor a tárgyak állandóságával vetítette tovább a téboly uralma alá került Róma napjait, és ez a téboly lassan teljesen átitatta az Arcanum terét.
Nézte, és jeges rémületén szűk rést hasított a remény, hogy az egész egyszer csak véget fog érni, mielőtt Caligulát meggyilkolják. Így történt. A gyalázat első körében még volt remény. A tömeg tombolása dühödt unalomba fulladt. Valami mást akartak látni. Követelték az igazgatótól, hogy vetítsen valami újat. Ő azonban ekkorra már teljesen a tévképzete rabja lett, és üvöltözött a látogatókkal, hogy ne merjék megkérdőjelezni az ő, a nagy Caligula döntését és ízlését. A háborgás ekkor ért a csúcspontjára. Féktelen rombolás vette kezdetét a császárteremben. Szétverték a projektort, alpári üzeneteket írtak a falakra, és elismételhetetlen, alantas jelszavakat ordítoztak. Az igazgatót elűzték, még mielőtt a műsorban eljöhetett volna az a pillanat, amikor Caligulát meggyilkolják.
A falakat letisztították, és az új igazgató az alkalmazottak és a tárgyak őrének tiltakozása ellenére új projektort helyezett el a császárteremben.
Nem lepődött meg, amikor kiderült, hogy az új gép nem fogad el új anyagot, és magától vetít anélkül, hogy bármilyen filmet elhelyeztek volna benne. De nem volt más választása, mint figyelni, őrizni az újonnan megnyílt császárterem tárgyait.
Claudius következett. A látogatók már eleve úgy jöttek el az új kiállításra, hogy röhögve várták a folytatást. Néhány hét alatt emberi mivoltukból kivetkőzve csorgatták a nyálukat, amikor Claudius dadogva köpködte feléjük üldözési mániájának újabb és újabb fantazmagóriáit, és röhögték, ahogy a nagy császár térde minden második lépésnél megrogyott. Kiáltozva követelőztek az újabb és újabb kegyetlenségek láttán, és az Arcanum hamarosan vértől, húgytól, ürüléktől bűzlött. Az undor gyűlöletet szült, és követelni kezdték az igazgató lemondását, aki egyetlenegyszer sem ment le a kiállítótérre, így fogalma sem volt róla, hogy micsoda mocsok lepte el a császártermet. Esze ágában sem volt lemenni és megnézni, ahogy lemondani sem állt szándékában. Próbált figyelmeztetni, jobb belátásra bírni, de mindig ugyanazt a választ kapta: ő a tárgyakért felel, ne üsse bele az orrát abba, ami nem rá tartozik. Tudta, hogy a műsornak ezúttal nem fog vége szakadni Claudius meggyilkolása előtt. És azt is tudta, hogy kénytelen lesz végignézni.
A császárteremben mint hatalmas, elgennyesedett seb, kifakadt a gyűlölet, és Claudius meghalt. Ekkor a tömeg lerohanta az igazgató irodáját, aki majdhogynem kővé dermedt a bélsár- és gyűlöletszagú hordák láttán.
Az események után a tárgyakat nézve sokszor eszébe jutott, hogy az igazgató talán akkor járt volna a legjobban, hogyha a plebsz betörésekor valóban kővé vált volna. Mert akkor legalább nem kellett volna végignéznie, ahogy a mocsok elárasztja az irodáját, és nem tapasztalta volna meg azt, ami utána következett. Agyonverték.
A császártermet alaposan kitisztították, az igazgató irodáját újrabútorozták, az igazgatót eltemették. Ekkor már nemcsak a múzeumi alkalmazottak, hanem a város közönsége is könyörgött, hogy zárják be a császártermet. De hiába, az Arcanum híre ekkorra már országhatárokon átívelően elterjedt, és a kíváncsi tömegek újat, többet akartak látni.
Az új igazgató új projektort hozatott. Senkit nem lepett meg: a gép nem fogadott el anyagot. Kikapcsolni sem lehetett.
Néró következett. A kielégíthetetlen hordák nap nap után visszatértek, és ha nem a véres költő verseit hallgatták önkívületi állapotban, akkor az emberi elme legmélyéről elszabadult késztetések által vezérelt kegyetlenkedéseket nézték. Nem láttak ki a taknyuk és nyáluk mögül, de még több és még aljasabb kínzást követeltek hörögve.
Továbbra is a tárgyakat figyelte, miközben eszét és lelkét savként marták el az Arcanumban történtek. Egyik nap arra lett figyelmes, hogy forrósodni kezd a projektor. Mivel tudta, hogy nem lehet kikapcsolni, egyenesen a konnektorhoz indult, hogy kihúzza. Csakhogy a kábel annyira felmelegedett, hogy képtelenség volt megfogni. A tömeg őrjöngött, Néró köpködve ordította, énekelte a verseit. A háttérben vérben és mocsokban fetrengtek a megkínzottak. A császárterem tele volt. Soha nem volt bent ennyi ember egyszerre. A tombolás hangjait már rég megszokta, most azonban új, szokatlan hangra lett figyelmes. A hordák beteg skandálásán halk sercegés szűrődött át. A projektor kábele felől jött, ami ekkor már szikrákat szórt. Tudta, hogy nem tehet semmit, végig kell néznie. Az első lángot még senki nem vette észre rajta kívül. Néróval együtt éljeneztek. A következő viszont akkorát lobbant, hogy többeknek is feltűnt. Mire az első üvöltések áttörték a perverz ünneplést, Néró már a palotája erkélyén állt, és halk dúdolásba kezdett. Időközben az igazgató is lejött az irodájából, és figyelte az egyre szaporodó lángokat. A tömegen úrrá lett a pánik, az emberek egymást taposva menekültek. Lángolt az Arcanum. Néró a balkonon énekelt, és a tömeg az életéért menekült. Az igazgatóval és az alkalmazottakkal együtt szemlélte, ahogy az Arcanumot lassan elemésztik a lángok.
Sokáig figyelte a tárgyakat. Látta őket akkor is, amikor a közelükben sem volt, és látta őket akkor is, amikor elmarta őket a tűz. Látta a császártermet, és végignézte, ahogy Néró elmenekül. Az igazgató mellette egyre hangosabban, egyre élesebben, visítva röhögött. Vérfagyasztó volt minden lélegzetvétele. Sosem látta még ennyire közelről a tébolyt. Mire az Arcanum porig égett, az igazgató már önkívületi állapotban volt. Azóta is az őrültek házában van, és éjjel-nappal vihog. Senki nem bírta mellette sokáig, ezért egy idő után magánzárkába helyezték. A saját röhejében fuldoklik.
Amikor felmerült az Arcanum újraépítésének gondolata, senki számára nem volt kérdés, hogy annak kell mindenért felelnie, aki a legjobban ismeri és érti az anyagot. Kinevezése törvényszerű volt, és nem ellenkezhetett. A tervezés sokáig tartott, és ő elidőzhetett a szabadságban, ahol az otthonát leszámítva nem voltak körülötte falak, nem kellett őriznie a tárgyakat. Igyekezett magába szívni a fia szobájának nyugalmát, és újra meg újra megpihent a gyermekét körülvevő falak történeteiben. Minden nap nyugtázta magában, hogy a szoba falain sehol nincs repedés.
Aztán elérkezett az újraépítés kezdésének napja. A többiek még nem, de ő már tudta, hogy minden tervezés hiábavaló. Szándékosan nem mondta el nekik. Időt akart adni mindannyiuknak. De már nem halogathatta tovább.
Aznap hajnalban felkelt, és még egyszer bepillantott a fia szobájába, mielőtt elindult az Arcanum egykori helye felé. Mélyen magába szívta a dioráma meséinek emlékét, és nagyot kortyolt a boldog gyermekálom-illatból.
Órákon át gyalogolt, és az izmok megfeszített munkája, a lépések fegyelme megerősítette benne a bizonyosságot, hogy jól döntött. Mire felkelt a nap, odaért. Hamarosan a többiek is megérkeztek. Ők abban a hitben, hogy az újrakezdést fogják megpecsételni, ő pedig abban a tudatban, hogy az Arcanumnak soha többé nem lesznek falai.
Senkinek nem engedte, hogy megszólaljon. A felkelő nap dagadó fényénél, a reggel friss csendjében közölte velük, hogy ez az utolsó alkalom, amikor az Arcanumban valaki beszél. Mélyet lélegzett, és amikor kifújta a levegőt, az egykori múzeum helyén megjelent egy hatalmas arany trón. Nem lesz újraépítés, nem lesznek falak, nem lesznek tárgyak, mondta. Az Arcanum ezentúl egyetlen trón lesz, és mindörökké néma. Ő pedig őrizni fogja. Miközben a reggellé dagadó frissesség elnyelte a szavait, otthon a fia iskolába készülődött, majd elindult. A nap gazdagon szórta szét sugarait, és a város nagy kortyokban itta a fényt. A császár elkezdte őrségét a trónon.