„Az életnek nem csak úgy lehetne nekiindulni, hogy csak egyféleképpen élhetünk. Minden nap egy új kezdet lehet, és te döntöd el, ki leszel.” Valahogy egyik mondat sem tűnt jó válasznak R. üzenetére. A táskámba nyúlok, kutatok a tictacos doboz után. Zörög az alján, (hogy lehet ennyire hangos egy doboznyi cukorka?), előhalászom, és két szemet a számba tömök. A szemben ülő nő engem néz, azon gondolkodom, hogy meg kellene-e kínálnom, de közben meg ő egy vadidegen, csak a véletlen hozta, hogy mindketten ugyanabban az időben egyazon helyen tartózkodunk. Ez is olyan, mint amikor nyolc évet lehúzol valaki osztálytársaként, ráadásul padtársaként, és csak évek múlva jössz rá, mennyire nem ismered, és hogy ő egy teljesen másik életet él, hiába ül tőled centikre, mégis elérhetetlen számodra az ő világa. Mindig úgy képzeltem, az anyukája otthonülős típus, nem dolgozik, mert hisz abban, hogy a nőnek otthon van a helye, apukája pedig magas, szemüveges, jóképű férfi, bankigazgatóként vagy minimum jogászként dolgozik, és így a padtársam mindent megkaphat, amit megkíván. De én nem, és mai fejjel nem tudom, melyikünket irigylem inkább? Kettőnk közül mégis én ülök most itt, és nem ő, persze, ülhetne ő is itt egy másik időpontban, pont ebben a székben, de valószínűleg ez nem így van, legalábbis az én világomban, amit elképzelek, ilyen nem történhet meg. A közösségi médiának hála, csekkolhatom, illetve csekkolhatnám, hogy olyan életet él-e, mint ahogy elképzelem, de mégsem teszem meg, mert még mindig jobb hinni egy ilyen világ létezésében egy életen át, mint rájönni, hogy a dolgok állása mégsem ez. Eszembe jut a megfelelő mondat, és bepötyögöm R.-nek a messengeren, mert tudom, hogy ez átsegíti majd ezen a nehéz percen, vagy legalábbis ezt mondja (hazudja) nekem mindig, amikor találkozunk, bár ez ma már elég ritkán adódik. A szavak erejére gondolok, arra, hogy kinek mit jelent az adott szó adott időben. R. talán nem érti majd félre, amit írok neki, de mi van, ha mégis? Elteszem a táskámba a telefonomat, és arra gondolok, hogy lám, egy ilyen történet kerekedett, pedig csak arról akartam írni, hogy idefelé jövet láttam egy csupasz téglafalat. Meg kellett állnom egy pillanatra előtte. Gyönyörű, színátmenetes téglák alkották a falat, amit én szívem szerint úgy hagynék: vakolatlanul, hadd állja az időjárás viszontagságait, és majd meglátjuk, mi lesz.