Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.

György Andrea: Érdemes lenne az új Krasznahorkai-regény szerkezetével kezdenünk. A magyar nemzet biztonsága tartalomjegyzéke ugyanis arról tájékoztat, hogy tíz bevezető és két zárófejezetből épül fel a könyv. A fejezetek játékos-ironikus megnevezésével (Bevezetés, Lassanvége) Krasznahorkai mintha jelezné, hogy írói életművének ebben a kései szakaszában nem kívánja korábbi nagyregényeihez hasonló terjedelmű szövegekkel próbára tenni az olvasó türelmét. Mivel arról akar meggyőzni, hogy a regénynek gyakorlatilag eleje és vége van, ám közepe nincs, ezért azt javasolom, hogy először mi is foglalkozzunk a címmel, az alcímmel és a regénykezdéssel, majd a befejezéssel.

Amik Annamária: Két „Lassanvége” fejezetcím azt sugallja, hogy a vég mégsem a vég, mint ahogy a bevezetés sem egyszeri. A szerkesztés a könyvben kidomborított világnézeti paradigmát tükrözi: nincs evolúció önmagában, pusztán a külső megfigyelő – itt a narrátor, az olvasó – látja azt bele a megismerhetetlen valóságba. A bevezetés tehát több ponton kezdődhet, mint ahogy a finálé is. A regény végén beillesztett nyilatkozat a valósággal való hasonlóság pusztán véletlen voltáról a metafikció részévé válik: ki az aláírója? Krasznahorkai László, a borítón szereplő Nobel-díjas író vagy pedig a szereplő, a savanyú szagot árasztó, ápolatlan „Kossuth- meg a jó ég tudja, milyen díjas Valaki”?

GyA: Bár konkrét szöveghelyet találunk a regényben, amely magyarázatként is felfogható, úgy vélem, a cím egy krasznahorkais fricska, amely szándékosan félrevezeti az olvasót, miközben a mindinkább erősödő nemzetieskedő közbeszédre is utal. Te hogy látod?

AA: A fricskát egy korábbi mű felől olvasva tartom zseniálisnak. A cím első látásra feltételezhető szarkazmusa a kontextus ismeretében éppúgy más töltetet nyer – ugyanis azt a szó és a valóság közötti, hőn szerelmes távolság példájaként hozza fel az ádámi névadásról szóló eszmefuttatás végén –, mint ahogyan a Herscht első olvasatra lehangoló „A remény hiba” mottója is valójában arra utal, hogy egy kozmogóniai hiba folytán lehetővé vált a remény. Ezért ez a derűs gyöngyszem, amely bennem A stockholmi beszéd főpróbájaként csengett le, a Háború és háborúban elhangzó gondolatot illusztrálja: „a történelem a valóság megközelíthetetlenségének még csak nem is a legelkeserítőbb, inkább a legmulatságosabb bizonyítéka”. Krasznahorkai önironikusan mulatozik és mulattat a valóság megközelíthetetlenségének fejtegetése kapcsán, amely Herscht gyötrő kvantumfélelmére és Wenckheim báró vasúti flâneur balszerencsével végződő elmélkedéseire ad egyszerre humoros és szívmelengető feloldást.

GyA: A regény első, meglepően lírai mondatai a kettő közül az egyik központi szereplőt, a lepkeszakértőt jellemzik. Elsőre bizalmatlanul olvastam ezt a passzust, annyira nélkülözi a szerzőtől elvárt iróniát. „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta, és látta őket, de magyarázatot nemigen tudott volna adni rá, mivel fel sem merült benne, hogy egy ilyen kérdésnek az ő esetében volna bármi értelme…” – tudjuk meg a teljesen átlagos nevű dr. Papp András entomológusról, aki Krasznahorkai angyalfiguráinak a sorát folytatja. Erre való utalásként is értelmezhetjük a regény egyik mottóját, amely Dosztojevszkijtől származik, ám a testi fogyatékos, megjelenésében azonban inkább Quasimodót, mint Miskin herceget idéző dr. Papp András nem félkegyelmű. Együgyű – egy ügyű – ugyan, hiszen egyetlen szenvedélye élteti, a lepkék metamorfózisának a vizsgálata, de gyorsan felismeri például azt, hogy az író nem a barátja, csupán azért érdekli a személye, mert leendő regényébe akarja beleírni.

AA: A függönyön beszűrődő fény visszatérő motívuma a regénynek. A lepkerajongó tudós világ- és emberszeretetében úgy tűnik, hogy az eddigi művek angyali, a gonosz világgal inkompatibilis és abban felőrlődő szereplőjének mintha mégiscsak sikerült valamelyest a rosszat a jóval meggyőznie. Bár a lepkeregény olvasható a világ alapvető értelmetlensége előtti végleges ironikus felnevetésként is, a Zsömlében erőteljesebben terjeszkedő humorról itt lehámlik az irónia maró hatása, ugyanis többnyire öniróniaként van jelen. Papp Bandi lepkész a lét rejtelmeinek elméleti firtatását, a teoretikus okfejtés hübriszét a lepkék valóságának alázatos megismerésével váltja föl: „addig nyújtózkodik, ameddig a lepkefogója ér”. Ha a valóságot boncolgatni kívánó filozofálás „tükör által homályosan” kénytelen látni a vizsgálódása megragadhatatlan tárgyát, az alázatos taxonómiai foglalatoskodás mindennek örül, amit a szemet gyönyörködtető napfény tesz láthatóvá. Amikor tudósunk a lakásában rátörő huligánt teával kínálja, Krétai Szent Myronra emlékeztet, aki az őt kifosztó tolvajnak a vállára segíti a tőle lopott gabonával teli zsákot. Papp Bandi valódi angyali szereplő: ő nem őrül meg, nem válik farkassá, hanem, bár igazolt meggyőződése, hogy kihasználják, továbbra is szeretettel viszonyul az őt megíró íróhoz, sőt, amiatt is bánkódik, hogy gondolataiba beleférkőzik a gúny.

GyA: Dr. Papp András jó és igaz ember, ahogy Radnóti Sándor megállapítja. Amikor feljelenthetné támadóit, akik heccből megverik a buszon, nem teszi meg, és nem gyávaságból cselekszik így. Később bátran, határtalan nyugalommal száll szembe bürokrata főnökével, majd szolidaritásból ő is leköltözik a pincébe száműzött kollégája mellé. A természettudós, muzeológus karaktere Kafka műveinek hivatalnokát is felidézi. Munkahelye, a Természettudományi Múzeum intézményi hierarchiáját és néha kiismerhetetlen hatalmi viszonyait képezi le a labirintusszerű épület, amelyben az emeleten dolgozó engedetlen hivatalnok büntetésből az alagsorban találhatja magát. Dr. Papp András mégsem lesz ennek a zárt világnak a foglya, szabadon mozog benne, de kívüle is.

AA: Annál determináltabb világnézetről vall az író. Visszaköszön az interjúkban is felbukkanó aggály, hogy „a természet mindenhol győzedelmeskedik”, és az ember a civilizációból a vad természetbe fejlődik vissza („un verdor terrible”, ahogyan a szintén kvantumelmélettel foglalkozó szépíró Benjamín Labatut nevezné). Efölötti nyugtalanságában a Krasznahorkai névre hallgató írónk – bár mestersége deklaráltan a remény árusítása – eleinte éppen a tudománytól várja a reménységet (vagy a Háború és háború hőséhez hasonlóan a híres-neves „kiutat”). Ezért keresi fel a lepkekutatót, beszélgetésük pedig jól érzékelteti, hogy Krasznahorkai nem hisz a dialógusban, hanem csak a másik monológjának meghallásában. Az író „nem tudja rávenni magát, hogy elnémuljon”, valójában ő a beszéd által hallgat. Talán paradox módon wittgensteini áthallás érezhető itt: amiről nem lehet értelmesen beszélni, arról hallgatni kell, ám Krasznahorkai éppen a szüntelen fejtegetéssel, a reflexió és a mesélés aktusával tolja ki folyton a kimondhatóság határait. Az elbeszélés aktusa így egyszerre kérdőjelezi meg és építi fel az értelmet, amely közben egyre kisiklik az őt megragadni próbáló szó mancsából.

GyA: Nem kell hallgatnunk azonban arról, ami mára már teljesen nyilvánvaló, hogy a Báró Wenckheim hazatértől kezdődően Krasznahorkai egyre inkább rögzíti regényeinek terét és idejét. A magyar nemzet biztonságában például a Telexen az ukrajnai háború híreit olvassák, a lepkeszakértő Csepelen lakik, és pontosan követjük, hogy a HÉV-ről milyen buszokra száll át, hogy eljusson munkahelyére. Még nem szoktam hozzá, számomra idegenül hat a szöveg „valóságossága”. A tér- és időkoordináták pontossága azt váltja ki belőlem, hogy nosztalgikusan vágyódjak Krasznahorkai korai regényeinek apokaliptikus víziói után, amelyek mitikus időben, fiktív, mégis jól tudhatóan kelet-közép-európai tájban játszódnak.

AA: A konkrétum irányába való írói elmozdulást a regiszterváltás más eszközei is kísérik. A testi sérüléssel élő és az angyali Krasznahorkai-hősök sorába lépő, de azokat jóságában felül is múló lepkész és a fölöttébb bájtalan Krasznahorkai László nevű író barátságának történetében az intertextuális játék, amelyet a Sátántangó és a BWH közötti nagyregények apokaliptikus kvartettje még mélyen ironikus-drámai felhanggal űzött, itt átengedi a helyét az emberi összekapcsoltságunk kedélyes, bár a szerzőtől megszokott módon izgatott hangvételű nyugtázásának. Az emberi közösség az a valami, ahol az Élet Mineműségének Nagy Kérdése feltehető anélkül, hogy a válasz lehetetlensége lesújtson. De létrejön-e?

GyA: Ahogyan monológjaikból nem lesz dialógus, úgy az egyik fél részéről annyira vágyott barátság sem alakul ki közöttük. És, ha nem is lassan, de elérkeztünk a regény végéhez. 1993-ban jelent meg Krasznahorkai A Théseus-általános című műve, amelynek utolsó oldalain egy röpképtelen madár, az okinavai guvat felfedezésének a híre kap helyet. Ezután fordul a főhős szótlan őrei felé, és mondja, vélhetően a halálára utalva: „Uraim, akkor én kész vagyok.” Értelmezésem szerint itt nem a halálon van a hangsúly, hanem azon, hogy a kafkai szituációban az elítélt (fogalma sincs, hogy mi a bűne) nyugalommal és derűsen, felkészülten lép át az életből a halál birodalmába. Nem pesszimista ez a befejezés, ahogyan párja, A magyar nemzet biztonsága felejthetetlen zárlata sem. A buja mezőn lepkehálójával hadonászó, komikusan fel-alá ugráló, mintha felrepülni készülő gnómot a Krasznahorkai nevezetű szereplő figyeli a távolból, hogy aztán megállapítsa a röpképtelenség tényét: „tebelőled, Bandi, velünk együtt, már soha, de soha nem lesz pillangó”. A Théseusból ismert röpte nélküli madár helyett a szárnyak nélküli angyalt láthatjuk, akit a lepkékhez, így a pillangókhoz is „a csodálat és a szeretet” fűzi (szigorúan ebben a sorrendben).

AA: Gyönyörű ez a párhuzam! Amikor a lepkész a természet ölén „újra felfogta, milyen mélyen része ő is ennek a nagy erőnek”, Northrop Frye vigasztaló szavait juttatja eszembe: bár rész szerint van bennünk az ismeret, ahogy Pál mondja, mi magunk része vagyunk annak, amit ismerünk. A valóság Krasznahorkait foglalkoztató mibenléte talán örökké felderítetlen marad, de a civilizációban megszülető emberi közösség nem ismereti, hanem valami egészen más, éppoly rejtelmes alapra épül. A titokzatos lepkefejlődés négylépéses transzformációja így metaforájává válik a közös valóság kialakulásának, „aminek a végén felröppen egy gyönyörű lény”. A végén ugyan nem gyönyörű lény röppen fel, hanem egy különös figura hadonászik a tüllhálójával, de karakterében Krasznahorkainak sikerült számomra a Rilke óta rettenetesnek látott angyalról lehántani az iszonyúságot. Az író vicces-szomorkás döntése, hogy pusztán nézőként vegyen részt a pillangóvadászatban, inkább az irodalom, a szó korlátairól tanúskodik (újból), mintsem a valóságot minősíti.