„Szellemem néha a test ágyába merül le.”
(Szabó Lőrinc: A belső végtelenben)
Azt gondolhatnánk, hogy Pálfi György Taxidermiája a testtel kapcsolatos reprezentációknak egy olyan dinamikus példáját adja, amely komoly kihívások elé állítja azt a nyelvezetet és beszédmódot, amelynek segítségével a recepciós vonulat elindulhat. A film különlegessége ugyanis nemcsak a kimondottan filmkritikai illetve filmesztétikai szempontok méltatásaiban figyelhető meg, hanem egy meghatározott kontextualizáció esetében kiterjeszthetőnek mutatkozik egy tágabb vizsgálódási terepre is. Eszerint a film értelmezési lehetőségeit az esztétikai/technikai sajátosságai mellett egy olyan társadalomtudományi diskurzusban is érdemes megkockáztatni, amely az utóbbi évtizedekben megélénkült érdeklődéssel vizsgálta a test társadalomban betöltött szerepét és az identitás mint jellegzetesen testi tapasztalat módozatait.
A kortárs társadalomtudományi kutatásokban szilárd elméleti megalapozottságot nyert az az elképzelés, amely a test problematikáját már nemcsak a biológiai esszencializmus és egyfajta medikalizált diskurzus kontextusában véli tárgyalhatónak, hanem ezen túlmenően létrehozza a szociális konstrukcionizmus teóriáját is, amely szerint a test egy adott történelmi korszak társadalmának megfelelő valóságkép kereteiben is ábrázolható. Ezek szerint a testek nem „születnek”, hanem „gyártódnak”, olyan hatalmi/intézményes szabályozások és korlátozások mentén jönnek létre, amelyek a testekre mintegy „ráírják” egy bizonyos társadalom/közösség normatív szabályrendszereit. Ezek a stratégiák eleve szociális objektumokként kezelik a testeket, valamint olyan „üres felszíneknek” tekintik, amelyekre „ráépült” konstrukciók kerülnek annak érdekében, hogy egy bizonyos normatív határvonalat biztosítsanak a racionális, megfelelően kontrollált és az irracionális, még fegyelmezésre szoruló testeken. A határ-problematika tehát a társadalomtudományos kutatás szempontjából azért érdekes, mert rávilágít arra a korábban rejtve maradt, de mindig is meghatározó jelenségre, amely szerint bizonyos társadalmi folyamatok vizsgálata nem érthető meg a társadalom tagjainak testi tapasztalata nélkül, amely nyilván kihat az identitás definíciós nehézségeire is. Olyan kognitív modellekre van szükség, amelyek segítségével megrajzolhatók a testi identitás vonalai, illetőleg ezen identitás formálási módjai, amelyek értelemszerűen a határok értelmezési lehetőségeit is magukban hordozzák.
Abból következően, hogy a test már nem egy eleve adott biológiai entitás, hanem egy állandóan változó szociális objektum, az elméleti és episztemológiai konstrukciók hovatovább a test- és én-kép fragmentálódását a különböző test-reprezentációk heterogenitásában gondolják el. Minthogy a különböző diszciplináris beszédmódok más-más koncepcióval közelítenek kutatásuk tárgyához, így a test is számos kulturális reprezentációban artikulálódik, eltérő formációkban vitetik színre: ezek alapján beszélhetünk individuális, emocionális, szociális, szexualizált, kontrollált, illetve szabályozott, vagy pusztán konstruált, a reprezentációk szintjén megvalósuló testekről. Egy bizonyos kultúra tehát mindig jól definiált kategóriákkal dolgozik, amelyek a különböző testformációkat szervezett sémák szerint csoportosítják.
Mivel a Taxidermia esetében három sajátos testformáció színrevitelét tapasztalhatjuk, releváns megközelítésnek tarthatjuk azt az értelmezési irányt, amely a különböző történelmi korszakok társadalmaiban tapasztalható „test-használatok”-ra és ezen testeken „olvasható” „kortünetekre” helyezi a hangsúlyt. Ugyanis az, amit Hirsch Tibor kritikájában úgy fogalmazott meg, hogy a vágyakozás kora, valamint a nagy zabálás úgy is tekinthető, mint a történelem különböző periódusaiban fölbukkanó testformációk színrevitele. A szociálpszichológiai diskurzusban létező „test-reformáció” fogalmának segítségével tehát körvonalazható az az észrevétel, amely a test mint szociális konstrukció mellett hangsúlyozza a test fenomenológiai értelmezését is, amely az élmények, indulatok, átélések tényezőire fókuszál egy bizonyos történelmi periódus kontextusában. Úgy tűnik tehát, hogy ez esetben a test reprezentációja kettős célt szolgál: egyrészt a test úgy működik, mint egy felszín, amelyre összetett szociális energiák és hatalmi mechanizmusok „írják rá” szimbolikus üzeneteiket, másrészt pedig ott vannak azok a belső pszichés tartalmak, amelyek képesek a szubjektivitás, az élmények kifejezésére, illetve ezen belső dolgok közvetítésére. Így a test mint egy sajátosan kettős alakzat valójában „a test két felszínét jelenti: egy belső, fizikai felszínt és egy pszichés realitást, ahol a jelentés valamiféle belső dolog externalizációja, ahol a mögöttes jelentést kell megfejteni; és egy külső felszínt, amely passzívabb, olvadékonyabb, képlékenyebb, s amely arra vár, hogy kívülről teljen meg jelentéssel”.
A fimben lejátszódó három élettörténet első fejezete történelmi korszakolás szempontjából egy olyan második világháborús miliőbe vezet, ahol a test szabályozása és ennek irányítását végző hatalmi mechanizmusok kifinomult példáját találhatjuk. Ugyanis Morozsgoványi Vendel egyetlen vágya a minél többszöri kielégülés, a vad indulatok és fékeveszett érzelmek intenzív fokozása, amely voltaképpen kimerül a pillanatokig tartó képzelődésekben. A film tehát megteremti azt a lehetőséget, amelyben a magányos tisztiszolga aszketikus és kegyetlen szexuális vágyódásai színre vivődnek, másrészt pedig mindezt úgy teszi, hogy ezzel egy időben létrehozza azt a szimbolikus kasztrációnak megfelelő állapotot, amelyben a vágyak és indulatok nem képesek artikulálódni, illetőleg másképp artikulálódnak. A vágy artikulációja és az ezt elfojtásra késztető Másik (itt semmiképpen sem a tudattalan Másik) érdekes jelenete a tisztiszolga mosakodásának pillanatában is értelmezhető. Hiszen az önmaga közvetlen testi megtapasztalásának illékony pillanatát félbeszakítja a ködből kirajzolódó százados közeledő képe. Ez a jelenet ugyancsak rendkívül konkrét testreprezentációkkal dolgozik, hiszen csak össze kell hasonlítanunk a százados és a tisztiszolga testpozícióit, hogy mindez láthatóvá váljék. Az a fajta magatartásminta, amelyet Morozsgoványi produkál ebben az esetben, egy olyan testtechnikaként tételeződik, amely a szociális gyakorlatok terepén előírja a megnyilvánulás és részben a státusrendszerből adódó elvárás feltételeit.
A százados beszélgetése Morozsgoványival favágás közben ugyancsak emblematikus jelenete lehet a szubjektum vágybeli tévelygésének. Hiszen a százados látszólag hasonlóan gondolkodik, mint a tisztiszolga, annyi különbséggel, hogy a korlátlan hatalom és a megnyilatkozás határt nem ismerő instanciájaként tételeződik. Érdemes megfigyelni, hogy éppenséggel a leselkedés az, ami a tisztiszolgának szigorúan tiltva van. Ennek ellenére Morozsgoványi magatartása sajátos kettősséget mutat: tisztában van azzal, hogy nem teheti szóvá vágyait, de miközben a tábornok verbalizálja gondolatait, addig a tisztiszolga a hatalom figyelmét kijátsszva, képes csak a vizuális öröm vagy egyfajta voyeurizmus megszerzésére, amikor például a lányokat lesi, akik éppen hógolyóznak. Ez a fajta érzéki tapasztalat és a kontrolláltság egyidejű jelenléte adja az alapot annak a civilizált emberi magatartásmintának, amelyet az úgynevezett Janus-arcú identitásként tartanak számon. Olyan ideáltipikus és civilizált emberi lényeket értenek ezalatt, akiknek egyidejűleg kell kifinomultaknak és „vadaknak” lenniük, amely természetesen nem mindig párosul agresszivitással.
Hogyan tételeződik ebben az esetben Morozsgoványi személyes identitása? Szociálpszichológiai értelemben azt mondhatnánk, hogy a szimbolikus, tehát a társadalmilag kontrollált univerzumba való belépés fölülírja azt, amit legtöbbször természetes identitásként ismerünk, és kifejezetten a biológiai adottságokat értjük rajta. A társadalmilag szabályozott és legtöbb esetben előírt én-identitás egy olyan dialektikus viszonyba kerül a „vad” természetes identitással, amely nyilván megszabja Morozsgoványi cselekvési lehetőségeit is. Ebben a kölcsönhatásban nyilvánul meg az a sajátos önreflexió, amely által a tisztiszolga szexuális vágyainak állandó halasztódását éli meg. A dialektika tehát a biológiai igények és a társadalmi szabályozások kölcsönhatásában nyilvánul meg, abban az értelemben, hogy Morozsgoványi soha nem szűnik meg önmagát mint organizmust észlelni, tehát mindig a határ átlépésére kényszerül annak ellenére, hogy tisztában van önmaga szociálisan megkonstruált objektivációjával. A belső, pszichológiai ösztönök tehát sohasem a lélek viszonyában artikulálódnak, hanem egyszerűen profanizálódnak, de-divinizálódnak, így a test-tapasztalat konstitutív elemévé válik magának az én-identitásnak.
Balatony Kálmán élettörténete mind a „kortünetek”, mind pedig a test reprezentációja szempontjából másfajta megközelítést igényel. Ebben az esetben érdemes egy olyan feltételezést alkalmazni, amely szerint az egyének teste meghatározza egy bizonyos társadalom testét. Meggyőző érvrendszerrel dolgozik Hirsch Tibor, amikor azt állítja, hogy a filmbeli szocializmus fogyasztókultúráját érdemes allegorikusan érteni. A test ez esetben – amint a korábbiakban is említettük – egy olyan sajátos felszín, amelyen egy bizonyos társadalmi kép reprezentációja megvalósul. A szocialista ideológia mint a bekebelezés, a birtoklás és a versengés sajátos színtere határozza meg azt a fajta „testhasználatot”, amely az evőbajnokságok és egyáltalán a fogyasztás kulturális magatartásmintáiban artikulálódik. Hirsch szerint tehát a szocializmus olyan embléma-idővé válik, aminek allegorikus képviselője maga az evőbajnok Balatony teste, illetőleg a vele kapcsolatban álló testek versengő viszonya. A legalapvetőbb biológiai szükségletek mint az evés és ürítés, egy konkrét korszak lendületében és birtoklásvágyában válik kultúrkritikailag is értelmezhetővé. A határ szempontjából pedig Balatony teste jelenti magát a „belső végtelent”, a tér átfogásának és minél intenzívebb kiterjesztésének abszolút igényét. Eszerint a társadalom teste vagy a tömegtest koncepciója a szocializmus jelentésrendszerében a test formálásnak illetve kategorizálásának sajátos módszerét jelenti.
Giddens a modernitás kritikája kapcsán beszél arról, hogy ebben a periódusban a társadalmak elveszítik ez idáig biztosnak hitt jelentésrendszerüket, a személyes identitás fragmentálttá, bizonytalanná válik, amelynek nemcsak pszichopatológiai okai vannak, hanem kellőképpen kihat a testként elgondolt identitásra is. Giddens szerint egyre inkább fontosabbá válik a testtel való törődés, a testedzés, evés, egyáltalán a test külső megjelenítésének módjai, amelyeket ő testrezsímeknek (body regimes) nevez.
Érdemes megjegyezni, hogy a film Balatony „szexuális életének” egy rendkívül ironikus reprezentációját adja. Freud szexuálpszichológiája szerint a túlzott falánkság a fölfokozott nemi vágyra is asszociálhat, illetőleg a tudattalan elfojtások látens tartalmai ebben a formában manifesztálódhatnak és nyerhetnek értelmet a tudatban. Az evőbajnok esetében korántsem találunk némi utalást, nemhogy jelenetet a szexuális vágy vagy a nemi aktus bármely formájára. A falánkság és a szexuális aktus kettőssége egyetlen jelenetben látható, akkor, amikor Balatony és Gizike esküvőjén éppenséggel Gizike az, aki az épület hatsó részében az evőbajnok társával „csinálja”, miközben Kálmán bent egy hívogató, nosztalgikus dalt énekel. Ebből a szempontból kérdésessé válik – akárcsak az első történet esetében –, hogy kitől is származik valójában az utód. Hirsch szerint „az apaság problémáján nem érdemes fennakadni: ebben a családban az a szokás, hogy minden utód törvényesnek elismert fattyú.”
Az utolsó törvényesen elimert fattyú pedig maga lesz az örökkévalóság, amikor műalkotást hoz létre saját testéből. Balatony Lajos kerettörténetként is funkcionáló élettörténete az értelmezés másfajta fogalmait igényli. Míg az első két történet esetében a diskurzus a szexuális vágy és annak szabályozása, illetve a fogyasztás kultúrkritikai vonulatán haladt, addig a harmadik történet a testek közti dichotómiáról, a testek interszubjektív viszonyáról is szól. Morozsgoványi történetében az aktív erők közvetlenül rendelték maguk alá az állandó kibúvókat kereső reaktív erőket, Balatony Lajos esetében pedig maga a test válik az identitást veszélyeztető tényezővé, amennyiben föl kell vennie a harcot a test külső megjelenítésének egy sokkal dominánsabb formájával. Az apa és fia közti viták részben tehát ezen jelenség körül gravitálnak. Balatony Kálmán mozdulatlansága ellenére is képes folyamatosan megalázni az őt tulajdonképpen eltartó fiát, aki testileg szöges ellentétben áll vele. Ezek szerint a test különböző energiák végtelen összecsapásaiban reprezentálódik, a fölfokozott testi impulzusok pedig sajátos magatartásmintákban artikulálódnak. Ugyanis Lajos mint állatpreparátor olyan pótcselekvések sorozatát indítja el, amelynek végső terméke és projekciója lesz a saját teste mint műalkotás. Példák sorozatát említhetnénk a konkrét állatkitömések, az embriót tartalmazó kulcstartó vagy az edzőtermi gyakorlatokra hivatkozva, amelyek közvetlen hajtóereje a test mint fájdalom, a múlékony testi identitás megcsonkítása az örökkévalóság érdekében. Lajos végül a megalázásokból és az elfojtásokból felgyülemlő tudat alatti energiáinak végső nagy kitörése következtében válik önmaga transzformációjává. Kitömi szétmarcangolt apját, ezzel birtokolva a teret, torzóként pedig megőrzi test-tapasztalatának időtlenségét.