(A Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelenő antológia előszava.)

Kazinczy Ferenc, akit mindannyian irodalmunk „védőszellemeként" (mondhatnám így is: „védőszentjeként") tisztelünk, a kufsteini és munkácsi várfogság után valamivel több mint egy évtizeddel, 1816. június 10-én elindult Erdélybe, ahol aztán három hónapon keresztül tartózkodott. (Első alkalommal 1805 október végén–november elején járt Erdélyben: Zsibón báró Wesselényi Miklósnál, Krasznán ennek sógoránál, Cserei Farkasnál tett látogatást.) Akkor már számos barátra tett szert leveleivel, Wesselényin és Cserein kívül Döbrentei Gábor, a sárospataki tanárkodás után szülőföldjére visszaköltözött Sipos Pál, a neves filozófiai író és gróf Gyulay Ferencné, Karcsándy Zsuzsanna, aki iránt ifjúkorában szerelmi érzéseket táplált, meg mások is jelezték, hogy szívesen látott vendég lesz Erdély földjén. Így kerített sort a ma már régóta áhított erdélyi peregrinációra: Tokajon és Debrecenen keresztül érkezett Krasznára, majd a Meszesen át Kolozsvárra, Tordára, Marosvásárhelyre, Segesvárra, Nagyszebenbe, Dévára, Vajdahunyadra, Gyulafehérvárra, végül Kolozsváron keresztül Zsibóra és haza. Sajnos, arra már nem futotta idejéből, hogy ellátogasson a Székelyföldre is.

Erdélynek mintegy felét járta be, s hazatérve írta meg Erdélyi levelek című útibeszámolóját, amely Szepsi Csombor Márton nevezetes könyve, az Europica Varietas után a magyar útirajz-irodalom leginkább jelentékeny (ma is tanulságokkal forgatható) darabja lett. Az útibeszámoló Előbeszéde a következő szavakkal kezdődik: „Magyarország nem ismeri Erdélyt. Megszokván venni utunkat, valamikor honunkból kimozdulunk, feledjük, hogy kelet felé egy rokon nép lakik, melyet nem illik nem ismernünk." Azóta, vagyis közel két évszázad óta nemegyszer kapott hangot a magyarországi: budapesti, debreceni, szegedi, kecskeméti, pécsi írónál az erdélyi utazásokon szerzett tapasztalat és az a kívánság, hogy vajha minél több magyarországi értelmiségi, író, újságíró, tanár, diák látogatna el az erdélyi magyarok közé. Nemegyszer némi lelkiismeret-furdalás is kísérte ezeket a hangokat, minthogy voltak olyan történelmi időszakok, így az ötvenes és hatvanas években, valójában a nemzeti szolidaritás ügyével szemben közönyös hatalom nyomása alatt, midőn az erdélyi magyarság iránt érzett rokonszenvnek és elkötelezettségnek vajmi kevéssé lehetett nyilvánosan hangot adni.

A magyarországi irodalmat, miként az itt következő írások is híven mutatják, mindazonáltal mindig átszőtte az erdélyi történelem, az erdélyi magyar kultúra, az erdélyi magyar nép iránt táplált érdeklődés. Persze, ennek az érdeklődésnek, mint minden közösségi érzelemnek és figyelemnek, története van. Csak jelezném, hiszen ez nem tartozik a jelen antológia gyűjtőkörébe, hogy az erdélyi magyarság iránt megmutatkozó érdeklődés és elkötelezettség első időszaka a magyar irodalmi felújulás és a felvilágosodás korához köthető. Olyan írások tanúskodnak erről, mint Csokonai Vitéz Mihály mindig időszerű bölcseleti költeménye, a Marosvásárhelyi gondolatok, hadd idézzem fel néhány sorát: „A ti szavatokra lelkem fölhevüle, / És Vásárhely kies halmára repüle, / Melyről végig nézvén a székely földeken, / A hűs forrásokon, a fenyves bérceken: / E felséges vidék úgy magához ragadt, / Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt, / Színültig tölt édes hazámnak képével, / És a történetek zajgó tengerével." Ennek az érdeklődésnek mintegy a betetőzése volt Kazinczy erdélyi utazása és a tapasztalatairól beszámoló feljegyzései.

Az Erdély iránt táplált figyelem és elkötelezettség, mondjuk így: második klasszikus korszaka az 1848–1849-es szabadságharc időszakában és a szabadságharc leverését követő évtizedben bontakozott ki: Petőfi Sándor, Arany János, Gyulai Pál és mások erdélyi verseire gondolok, Petőfi írásaiból, nem csak verseiből, egész kis bibliofil kötetet lehetne összeállítani, ebben olyan költemények mellett, mint az Erdélyben, a Nagykárolyban, a Négy nap dörgött az ágyú, Az erdélyi hadsereg, A Vajda-Hunyadon, A székelyek és más költemények mellett helyet kaphatna a Kerényi Frigyesnek címzett 1847-es Úti levelek és az 1849-es Naplótöredékek is. Az önkényuralom időszakában pedig Kemény Zsigmondnak az erdélyi történelemmel foglalkozó regényei: a Gyulai Pál, az Özvegy és leánya, a Rajongók, a Zord idő, illetve nagyszabású történelmi tanulmányai: A két Wesselény Miklós és az Erdély közélete helyezte el az erdélyi magyar tapasztalatokat a nemzeti történelem egyetemességében. Akkor, részben erdélyi írók és historikusok, mint Jakab Elek, Deák Farkas, Mikó Imre és a már említett Gyulai Pál munkássága nyomán úgy tetszett, hogy az erdélyi magyar történelem és kultúra, az erdélyi magyarság tapasztalatai és érdekei elfoglalják jogos helyüket a magyar nemzeti közösség tágasabb keretében.

Nagy kár, hogy nem így történt, ugyanis a kiegyezést követő korszak, amely máskülönben igen nagy eredményeket hozott a magyar polgárosodás folyamatában, mintha elfeledkezett volna arról, hogy milyen felelősséget kellene vállalnia Erdély és az ott élő magyarság sorsa iránt. Ebben a közel fél évszázados (az első világháború végéig és a trianoni kényszerbékéig terjedő) időszakban a hivatalos magyar politika, a dualista korszak kormányai rendre figyelmen kívül hagyták a román többséggel és a bukaresti kormányok által támogatott nagyromán irredenta törekvésekkel szemben jóformán magára maradt közel kétmilliós erdélyi magyarságot. Nem történtek határozottabb intézkedések a magyar (és hangsúlyosan: a székely) népi érdekek védelmére, az erdélyi magyar föld fokozatosan román bankok tulajdonába került, és a kormányzati politika egyszerűen csak sajtórendészeti kérdésnek tekintette a nagyromán előretörést, indított néhány sajtópert román politikusokkal és újságírókkal szemben, amivel természetesen nem tudta megfékezni a románság előretörését, legfeljebb magyarellenes indulatokat keltett a román értelmiség körében.

Arra, hogy az erdélyi magyarság sorsa és magának a magyar Erdélynek a sorsa veszélybe került, és mindez átgondolt nemzetpolitikai reformokat kíván (néhány ellenzéki politikuson, például Bartha Miklóson kívül), egyedül az irodalom hívta fel a figyelmet. Így a magyar parlamentben is tevékenykedő Benedek Elek publicisztikája, Rákosi Viktor 1903-ban megjelent Elnémult harangok című, különben igen sikeres regénye, Kós Károly néhány, már a világháború előestéjén közreadott írása és mindenekelőtt Ady Endre költészete és publicisztikája. Lássuk először talán Kós Károly példáját. A neves építész és induló író: Kós Károly 1912-ben alapította meg Kalotaszeg című lapját, és ennek második számában, Erdély és a pesti közvélemény címmel hívta fel olvasói figyelmét arra, hogy az erdélyi magyarságnak önállóan kellene cselekednie, akár a fővárosi politizálás ellenében, minthogy a budapesti kormányok általában magukra hagyták az erdélyi magyarokat. „Bizonyítani fogjuk – érvelt –, hogy Erdély csak politikailag nincsen, de földrajzilag, históriailag, sőt, jogilag, s ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz is addig, amíg csak meg nem változik a magyarországi és különösen a pesti közvélemény rólunk. Ha pedig az a közvélemény ilyen marad, akkor időtlen időkig élni fog bennünk a külön erdélyiség tudata. És megmarad bennünk az az érzés, hogy nekünk nem édestestvérünk Magyarország, hanem mostohánk, akitől semmit sem várhatunk, ha rosszat nem." Ebben a szinte transzilvánista programnyilatkozatként ható írásában Kós Károly azokat a felismeréseit fogalmazta meg, amelyek közel egy évtized múltán, 1921-ben a Kiáltó szó című röpirata révén kerültek a magára maradt erdélyi magyarság elé.
Az erdélyi magyarság súlyos közéleti gondjait és mindinkább fenyegető jövőjét szinte figyelmen kívül hagyta a budapesti kormánypolitika és közvélemény, nem így a magára találó új magyar irodalom, mindenekelőtt Ady Endre, aki már a maga partiumi származása, valamint rokoni és baráti kapcsolatai következtében is, mindig elkötelezett figyelemmel kísérte nyomon Erdély történelmi sorsának változásait. Közismert, hogy költészetében milyen nagy szerepe van azoknak az élményeknek, amelyeket az erdélyi tájtól, az erdélyi történelemtől, az erdélyi magyar népélettől kapott. Az Értől az Óceánig, A Kalota partján, Szétszóródás előtt című verseire gondolok a többi között és olyan Erdély sorsáért aggódó publicisztikai írásaira, mint (a jelen kiadványban is közreadott) S ha Erdélyt elveszik, Lenn, Erdély földjén és A magyarság háza című újságcikkei, vagy mindenekelőtt szinte stratégiai programot adó nagyívű tanulmánya, az 1905-ben keltezett Ismeretlen Korvin-kódex margójára (Sírás és panaszkodás) című. Ebben olvasom a következőt: „Mit keressünk? – hol keressünk? – úgy gondolom, meg kellene próbálni Kazinczyval Erdélyből kiásni, ha élt s megtermékenyíteni, megszaporítani azt a magyar típust, mely nem medve, holott Erdélyben több a medve. Ha száz évekkel hátrább cammogunk és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apáczai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem. Csakugyan mi vagyunk azok, akiknek nem jutott a nemesebb fajok szükséges szenzibilitásából? Erdély mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet."

Ady mellett az induló Nyugat más nagy egyéniségei, így Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond, utóbbi az egyik legnagyobb magyar történelmi regényben, az Erdély-trilógiában adott számot az erdélyi magyarság sorsáról és a maga erdélyi élményeiről, vonzalmairól. Közülük Babits már korán megismerkedett az erdélyi élettel és ennek során a magyar-román együttélés nem könnyű tapasztalataival. Miután befejezte egyetemi tanulmányait, és Baján, majd Szegeden kezdte meg tanári gyakorlatát, 1908-ban a távoli Fogarasra helyezték, ahol azután három esztendőt kellett eltöltenie. Nem örült ennek az elhelyezésnek, hiszen Fogaras igen távol esett mindattól, ami életének tartalmat adott, a lehető legtávolabb esett a magyar fővárostól és a költő megszokott dunántúli környezetétől. Juhász Gyulához, egyetemi éveinek kedves barátjához szóló 1908. június 24-i levelében a következők olvashatók: „Úgy érzem magam, mint Ovidius, mikor Tomiba készült »chassé du paradis latin«". Majd egy elkövetkező, augusztus végén keltezett levelében: „Megjöttem és megint elmegyek – Fogarasra; és nagyon vegyes érzelmekkel. Úgy érzem, mint aki valami nagy sötétségbe megy bele; valóban Fogarason nekem minden sötét. A havasok nagy árnyakat vetnek és sötét az oláhok arcszíne. (…) Európának vége és Ázsia még nem kezdődik. Mi van hát ott? Sötétség. Úgy érzem, hogy sötétségbe megyek – és ez keserű érzés."

Ezeket a keserű fogarasi élményeket fejezték ki ott írott versei, a Recitativ című kötetben egy egész Fogaras című költői ciklus, ebben a Levél Tomiból című költemény, amely bizonyára a leginkább hitelesen fejezi ki azt az idegenséget, amelyet Babitsnak a távoli városban kellett éreznie. „Egy nagy átok ül Fogarason, / mint úrnő a várfalakon (…) ó, mennyi átok, ó, mennyi kín! / ki e szörnyű nő a vár falain? / Magyarul nevének semmi szó: / latin neve. Desolatio." Fogarasi tapasztalatait (legalábbis Bisztray Gyula véleménye szerint, aki a költő fogarasi éveiről igen alapos tanulmányban számolt be) 1913-ban írott regényében: A gólyakalifában örökítette meg, és hatalmas regény-korrajzában, a Halálfiaiban is beszámolt ezekről az élményeiről (a regényben szereplő Erdővárt valójában Fogarasról mintázta). A korai keserű emlékek bizonyos mértékig valamennyire mégis megszépültek a múló évtizedek során. Az én erdélyiségem című, 1935-ben keltezett tanulmány a következőképpen idézi fel az erdélyi múltakat: „Én a magam részéről soká éltem a »szép Erdély messze zugában«, közvetlenül a régi határ mellett. Magam is egy kicsit erdélyinek érzem magamat. A transzilván színek kitörölhetetlenek lelkemből, könyveimből. Minden, ami erdélyi, érdekel és izgat. Az új erdélyi irodalomhoz sok személyes emlék köt; számos íróját szeretem és nagyra becsülöm."

Ahogyan változtak a történelmi idők, az erdélyi magyarság iránt tanúsított magyarországi érdeklődés is hol felerősödött, hol alábbhagyott. Ennek az érdeklődésnek igazából három jelentősebb korszaka volt. Az első közvetlenül a trianoni átalakulások után, midőn az egész nemzet szorongó szívvel követte nyomon az erdélyi magyarok sorsának változását. A második a harmincas évek végétől a negyvenes évek második feléig, midőn az anyaország nagy része a történelmi igazságtevésben reménykedett, és lelkesült örömmel ölelte szívére a Második Bécsi Döntés következtében visszatért magyarokat, magyar városokat és falvakat, majd az új békeszerződés rendelkezésein érzett csalódás ellenére is igyekezett figyelemmel kísérni erdélyi nemzettársainak sorsát. Végül a harmadik a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől, midőn újra kibontakozhatott az erdélyi magyarságra tekintő figyelem, és igen sokan, közöttük írók, tanárok, diákok látogattak Erdélybe, hogy személyes tapasztalatokat szerezzenek az ott élő magyarok helyzete és törekvései felől. (Magam is így jutottam el első alkalommal Erdély földjére 1969 januárjában egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően.) Ennek a három (mondjuk: 1919–1925-ös, 1936–1948-as és 1968 utáni) időszaknak a magyarországi irodalma igen gazdagon és változatosan dokumentálja az Erdély iránt táplált érdeklődést és elkötelezettséget.

Az első időszak tehát a trianoni tragédiára reflektáló magyar irodalom időszaka. Nem itt van a helye annak, hogy ezt az irodalmat részletesebben bemutassam, megtettem ezt az 1996-ban megjelent Querela Hungariae: Trianon és a magyar irodalom című szöveggyűjteményben, amely a többi között Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, Vargha Gyula, Oláh Gábor, Sík Sándor, Bodor Aladár, József Attila, Illyés Gyula, Erdélyi József verseit, illetve Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos, Németh László és Szabó Zoltán prózai írásait adja közre. Ez a „trianoni irodalom" igen hosszú időn keresztül szinte alig volt ismert, igen szigorú cenzurális rendszabályok gondoskodtak arról (főként Erdélyben), hogy a magyar irodalom (a magyarországi irodalom mellett az erdélyi költők és írók, mint Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Dsida Jenő, Kós Károly, Nyirő József, Tamási Áron és a többiek) fájdalmas tanúságtétele ne jusson el a nagy nyilvánosság elé. Pedig ez a tanúságtétel egyáltalán nem volt gyűlölködő és számonkérő, ellenkezőleg, valamiféle közép-európai megbékélés irányába mutatott, és egy kívánatos (ámbár akkor sem és később sem igazán lehetséges) magyar–román–szász összefogás történelmi stratégiáját vetette fel. Ennek a stratégiának lehetett volna ösztönzője a transzilvánista eszme, az „erdélyi gondolat", amelyet igazából csak az erdélyi magyar és rövid ideig, a harmincas évek elejéig az erdélyi szász irodalom hirdetett és képviselt.

A magyarországi irodalmi élet érdeklődése a harmincas évek közepén újult fel ismét az erdélyi magyarság élete és kultúrája iránt, majd az évtized vége felé bontakozott ki igazán, midőn felerősödtek a trianoni döntések esetleges megváltoztatásába vetett remények. A harmincas évek közepén a magyarországi közéletben valóságos reformmozgalom bontakozott ki, és ebben a mozgalomban, vagy talán helyesebb, ha csak reformgondolkodásról, a társadalmi és politikai reformok igényéről beszélünk, olyan szellemi irányzatok képviselői vállaltak szerepet, mint a polgári liberalizmus, a szociáldemokrácia, a népi írómozgalom, a keresztény (katolikus és protestáns) reformtörekvések hívei. (Nagy vesztesége a magyar fejlődésnek az, hogy a bekövetkező háború miatt ezek a reformmozgalmak nem bontakozhattak ki igazán.) A reformgondolkodás képviselői természetesen nemcsak az ország társadalmi és politikai szerkezetének átalakítását tűzték ki célként maguk elé, hanem a határon túl élő magyar kisebbségi közösségekkel fenntartott és a szomszédos népekkel kialakítandó kapcsolatok újragondolását, illetve átgondolását is. Mindez igen széles körben hagyott nyomot a magyarországi irodalmi kultúrában.

A nemzetpolitika újraértelmezésének és korszerűsítésének igényében bontakozott ki az az új erdélyi „peregrináció", amelynek keretében írók, tudósok, tanárok és egyetemi hallgatók látogattak el az erdélyi magyarság körébe, és próbálták felmérni ennek a magyarságnak a szociális, politikai, gazdasági és kulturális helyzetét, emellett a magyar-román együttélés konfliktusait és követelményeit. A leginkább emlékezetes tanulmányút Németh László nevéhez fűződik, aki 1935 augusztusában Keresztúry Dezső, Szabó Zoltán és Boldizsár Iván kíséretében Romániába utazott, először a Regátban és Bukarestben, majd Erdélyben néztek körül (Szabó Zoltán ide már nem kísérte le barátait). Ennek az utazásnak a nyomán írta Németh László Magyarok Romániában című könyvterjedelmű tényfeltáró beszámolóját, ez igen széles körű eszmecserét okozott, ennek során a többi között Spectator, Tamási Áron, Jakabffy Elemér, László Dezső, Albrecht Dezső, Hegedűs Nándor, Szentimrei Jenő, Jancsó Béla, Vita Zsigmond, magyarországi részről Ravasz László, Szabó Zoltán, Gogolák Lajos és mások nyilvánítottak véleményt. (Németh László útibeszámolóját és a nyomában kialakult eszmecsere anyagát 2001-ben Marosvásárhelyen Magyarok Romániában címmel Nagy Pál rendezte sajtó alá.) Az utazásról különben Szabó Zoltán is közreadott egy beszámolót, ez A Vaskapun túl című útirajz 1937-ben jelent meg.

Németh László korábban igazolta érdeklődését és elkötelezettségét az erdélyi magyarság és az erdélyi irodalom iránt, ennek dokumentumai rendre olvashatók voltak a Nyugat, a Napkelet, majd a Tanú számaiban, így a születőfélben lévő erdélyi magyar irodalomról Az erdélyi irodalom címmel 1926-ban ő közölte Budapesten az első igazán elgondolkodtató beszámolót. Útirajzában is számos tapasztalatot felhalmozva, igen eredeti következtetésekre jutva vetett számot az akkor már másfél évtizede a kisebbségi létforma méltatlan körülményei közé kényszerített erdélyi magyarság helyzetével és tennivalóival. Erdély iránti elkötelezettsége vitathatatlan volt, azt is jól tudta, hogy az első világháborút megelőző korszak magyar közéletét milyen súlyos felelősség terheli az országrész történelmi sorsának megváltozása miatt. „Erdély – jelentette ki – vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását."

Bizalommal és a vitathatatlan eredmények elismerésével vetett számot az erdélyi magyarság életével, boldog empátiával vegyült el egy székelyföldi kisváros vagy egy kalotaszegi falu közösségi életében, ugyanakkor igen kritikusan beszélt arról a felelősségről, amely az erdélyi magyar közélet vezetőit terhelte az ottani magyarság fokozatos térvesztése miatt. Leginkább pedig azt kifogásolta, hogy az erdélyi magyar vezetők (talán az irodalmi élet vezető egyéniségein kívül) szinte teljes mértékben a magyarországi társadalmi és politikai viszonyoknak és irányzatoknak rendelték alá a maguk gondolkodását és tevékenységét. Érdemes felidézni az útibeszámoló bizony kiábrándító tapasztalatokról árulkodó részletét: „Forogtam ide, forogtam oda, s mindenki valami hazulról ismert dobozból dugta felém a csőrét: ez a Bethlen-kalitkából, az a liberális ketrecből, ez a neokatolicizmus reverendazsinórjából, az a kálvinista vaskalap alól; a marxisták pedig az ismert eszperantót gagyogták: harminchét szóból áll, s minden emberi, faji, társadalmi kérdést tisztít és vasal. Az újságok csúcsán ott ül egy úr, aki nem ért az újsághoz, nem ért az íráshoz, de tudja, mit akarnak, akik őt oda delegálták. S mindenki egy ilyen delegátusnak a zsoldjában áll; írhat, de a sor gondosan meg van léniázva. S a delegátusok? Ők együtt egy rejtélyes, föld gyomrában ülésező társulatot alkotnak, melynek ezt a nevet lehetne adni: a Tehetetlenség Kollégiuma."

Ebből a valóban kiábrándító látleletből vonta le a hasonlóképpen kiábrándító következtetést az erdélyi irodalom megítélésének tekintetében is. „Az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, melybe beállni férfipróba. Egy nagy eszme pedig már csak azért sem fut szét, mert minden széttört csoportjára más-más halott múlt fekszik rá. Az eszmék embere: az író pedig kipusztulóban, átadja helyét a pártírástudónak. (…) Volt ennek az irodalomnak egy hőskora, a húszas évek dereka; ha nem is művészetben, de erkölcsi láthatárban új tágasságot jelentett akkor Erdély: sorstudatot és felelősségérzetet. A mérleg azóta egyetlen nagy író, sok érzékeny helyi tekintély s egyre ernyedő közszellem. Az erdélyi irodalom lassan-lassan emigrál Erdélyből." Bizony ez kiábrándító vélemény volt, különösen egy olyan irodalomkritikus részéről, aki egy évtizeddel korábban az erdélyi irodalomtól várta a magyar irodalom megújítását. Nem szabad csodálkoznunk azon, hogy Németh László útibeszámolója valóságos politikai vihart kavart, a hivatalosság oldaláról az író perbefogásának gondolata is felbukkant, és ezt csak Németh jóakarójának, Kozma Miklós belügyminiszternek a közbelépése gátolta meg.

A harmincas évek közepén tehát felújult az Erdély iránt táplált érdeklődés, ezt erősítette fel igen nagy mértékben Észak-Erdély és a Székelyföld 1940 nyárutóján bekövetkezett visszacsatolásának történelmi élménye és azok a várakozások, amelyeket ez az esemény keltett a magyarországi politikai és szellemi életben, természetesen az irodalmi életben is. A magyarországi irodalom igen nagy figyelemmel fordult ebben az időben Erdély, az erdélyi magyarság és az erdélyi irodalmi élet felé. A Nyugat 1940-es és 1941-es évfolyamában Illyés Gyula rendezett írói ankétot arról, hogy a visszacsatolások (tehát még korábban a Felvidék déli peremvidékének, majd Kárpátaljának, aztán Erdély egy részének visszatérése a magyar állam közösségébe) milyen következményekkel járhatnak a magyarság nemzeti életének teljesebb kibontakozása tekintetében. Ennek az Egységes magyarság címet viselő ankétnak a keretében számos magyarországi és erdélyi író, így az előbbiek közül Babits Mihály, Illyés Gyula, Joó Tibor, Schöpflin Aladár, Tolnai Gábor (akinek mint irodalomtudósnak voltak érdemei az erdélyi irodalom magyarországi megismertetésében), az utóbbiak közül Asztalos István, Kovács László, Molter Károly, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tompa László és Wass Albert (tehát összesen tizenhárman) fejtették ki véleményüket a magyarság nemzeti egységének helyreállításáról, illetve ennek kívánatos következményeiről.

Az igen érdekes (valójában új kiadást érdemlő) ankét anyagából most két véleményt szeretnék felidézni: a Babits Mihályét és Illyés Gyuláét. Babits, ahogy mindig is hirdette, most is a magyarság „lelki egysége", vagyis erkölcsi és kulturális egysége mellett nyilatkozott. „Minden – jelentette ki –, ami lélek, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetértett Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség is. Megkülönböztető sajátossága ez a sokszínűség az egységben. Mikor nemzeti jellemvonásainkról írtam tanulmányt, ebben találtam meg a magyar jellem egyik kulcsát is. A magyarság szélsőségesebb változatokat egyesít magában, szorosabb egységgel, mint más nemzetek élete és lelke. Fajunk sokféle vért olvasztott magába egy ezredéven át; nyelvünk a legmásfajtább elemeket tudta befogadni anélkül, hogy különös jellegét elvesztette volna. Így lelkünk és kultúránk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekerített, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a »magyar glóbuszt«, melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érezte, mint ahogy egy az eleven test, bármily különbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet. Minden nemzetnek oka van félni a regionalizmustól, a magyarnál ennek a szónak nincs értelme. Hacsak él és össze tud kötni bennünket az emlék és kultúra s nemzeti tudatunk végképp meg nem hasadozik."

Illyés is a „lelki egység" eszméje mellett tette le szavazatát, és ennek során a lehetséges veszedelmekre is figyelmeztetett, nevezetesen arra, hogy az erdélyi elkülönülés, amelynek nemzetvédő küldetése volt a Trianon utáni két évtizedben, folytathatatlan a nemzet politikai egységének helyreállítása után (akkor még szinte mindenki arra számított, hogy Erdély egy részének visszatérése a magyar államiság kötelékébe végleges megoldást jelent!). „Erdély múltja – érvelt Illyés Gyula – óriási: a két pogány elől erőnk gyakran odahúzódott. De most a jelenről s a jövőről beszélek. A felvidéki és erdélyi szellem közt egy harmadik szellemről, az egész magyarságéról. Politikában a regionalizmus híve vagyok, a lehető legkisebb egységek függetlenségéé. Ennek köszönhetik a nemzetek is, egyének is szabadságukat. Szellem dolgában a lehető legnagyobb egységeket helyeslem, ez békítheti össze a félreértések miatt veszekvő népeket és egyéneket. Politikai egységnek Ozora, sőt Gyánt-puszta is sok, szelleminek Európa is kevés. Az erdélyi szellemnek lesz pályafutása a politikában, ahogy a felvidékinek is volt, olyan, amilyen. Szellemi téren is a Felvidéket követi? Beolvad vagy megőrzi különállását? A kérdés fogas, veszélye is van. De csak az írók, az erdélyiek oldhatják meg. Mi az ő hajlamuk? S mit tanácsolhatunk nekik? Ha van erejük, valóban országot hódíthatnak; ha nincs, örökölt szép állásukat is elvesztik. Én az előbbire biztatnám őket, de némi figyelmeztetéssel."

Móricz Zsigmond, akinek írói és újságírói pályáját máskülönben átszőtte az erdélyi történelem és az erdélyi magyarság iránt táplált érdeklődés és felelősségtudat, nem vett részt a Nyugat imént idézett ankétján, az erdélyi magyarság lehetőségeiről és, mondjuk így: hivatásáról, mindazonáltal ő is mondott véleményt. Irodalmi riportjaiban következetesen számolt be erdélyi tapasztalatairól, és volt szava az erdélyi magyarság által képviselt szellemiségről és arról, hogy ez a szellemiség talán jótékonyan hathat a nemzet egészének gondolkodására. Móricz, miként ezt korábban nagyszabású történelmi regényében és más írásaiban is kifejtette, az erdélyi magyar közösség legnagyobb erényének a realitásokkal történő számvetést és a politikai realizmust tekintette, ennek a reális élet- és történelemszemléletnek a jótékony elterjedését kívánta. 1941. március 1-én a Kelet Népében közreadott Miért szegény Erdély? című írásában olvashatók a következők: „örömmel látom, hogy az erdélyi írók valamennyien reálisabbak, mint mi vagyunk itt. Mindegyikükben a panasz s felzúdulás mellett gyakorlati program van: reálpolitika. Miután állítom Erdély legfiatalabbjait a magyar kortársak elé: ezek a tűzben kovácsolt és acélozott lelkek ki fogják harcolni a maguk életét. És tegyék is. Ezzel nekünk is szolgálnak, nemcsak maguknak; nekünk, vagyis az egész egyetemes magyar sorsnak."

Babits  Mihály, Illyés Gyula és Móricz Zsigmond kétségtelenül több bizalommal ítélte meg az erdélyi magyar társadalmat, mint néhány esztendővel korábban, miként láttuk, Németh László a Magyarok Romániában lapjain. Igaz, Németh akkor elsősorban az erdélyi magyarság drámai helyzetére kívánta felhívni a figyelmet, és különben is bőven lehetne idézni a nevezetes útirajzból olyan passzusokat, amelyek az erdélyi magyarság, így a székelyföldi és a kalotaszegi magyar nép életrevalóságának és állhatatosságának a biztató példáit tárják az olvasó szeme elé. Németh mindenekelőtt az erdélyi magyar gazdasági és politikai vezető csoportok felelősségéről és időnként alkalmatlanságáról beszélt, midőn bírálatát megfogalmazta. Az erdélyi visszatérést azonban ő is úgy fogadta és ünnepelte, mint a történelem egy szinte váratlan kegyelmét, amely jó alkalmat szolgáltat arra, szinte megköveteli azt, hogy a magyarság józanabb politikai körültekintéssel, elevenebb nemzeti szolidaritással és következetes munkával tegyen rendet saját, most már kiegészült hazájában.

A visszatérés ünnepi óráiban ezért ő is (Babitshoz, Móriczhoz és Illyéshez hasonlóan) a nemzet stratégiai és közösségi, szellemi és erkölcsi feladataira figyelmeztetett. A Magyar Élet 1940. október 10-i számában (majd a Kisebbségben című tanulmánygyűjtemény negyedik kötetében) közreadott Erdély ünnepére című írásában arról beszélt, hogy a nemzeti hagyományaiban és a szolidaritásában megfogyatkozott huszadik századi magyarság talán Erdélytől kaphat biztosabb közösségi identitást. „A nem magyar érdekkel szelektált nemzet (…) egy talmi magyarság volt – a mai Európa olvasztó katlanában könnyen beolvadó. A nemzeti kohézió növelésénél ezért nem ismer nagyobb feladatot még az sem, aki fiatalkorát Európának adta. Új, nagyobb hőfokon olvadó magyarságot a pakfon ellen; onnét, ahol van: a megmaradt népből, múltunk emlékeiből. Ez a »mély magyarság« eszméje, amelyet sokan kérkedésnek hittek a magunk magyarságával, holott elégedetlenség azzal is… Ennek az eszmének a Szentföldje s forrása Erdély, ahol nagy emlékei íródtak, ahonnét Kemény Zsigmond, a mély magyarság első követelője támadt, Ady krátere fölnyílt s a leggazdagabb magyar néptörzs szól Tamási szavával. Ehhez az eszméhez jött most meg a föld. Mit kezdenek egymással?" Majd ezt folytatva jelentette ki a következőket: „Mi következik ebből? Program. Program: a szellemnek és program: az életnek. Az erdélyi eszméből akkora boltozatot kell az egész magyarság fölé raknunk, hogy a visszatért nép képességeire ocsúdjon alatta, s mint fajtánk első törzse lássa hivatását."
Németh az erdélyi magyarság számára próbált felkínálni új történelmi hivatást, a kisebbségi helytállás után a nemzeti kohézió megerősítőjének szerepét. Imént idézett írásában, amely akár nemzetpolitikai programként is olvasható, három fontos stratégiai feladatot jelölt meg: először a magyar nép szociális és kulturális felemelését, másodszor a kelet-európai népek szolidaritásának kialakítását és végül harmadszor a trianoni határok revízióját. A történelem ezt a sorrendet megváltoztatta, ezért kellett volna, Németh meggyőződése szerint, minél előbb létrehozni az igazságosabb társadalmi berendezkedést és a kelet-közép-európai kiegyezést. „Mi adhat súlyt nekünk bármely államcsoportban – tette fel az író a kérdést –, ha nem mintavoltunk? Mit ér akármilyen visszatérés, ha nem egy igazságosabb hazába hozzuk a visszatérőket? Mi bármely részrevízió, ha egész sorunknak nem vagyunk gazdái többé? Lehet, hogy van, aki kicsinynek tartja a hazafiságot, amely a sérelmek jóvátételét harmadik helyre teszi… Ez képzeljen el olyan visszatérést, amely egy szociálisan rendezett s kelet-európai hivatására jobban elkészült hazában történik. A sors jobb volt hozzánk, mint mi magunkhoz. De ez ne bátorítson arra, hogy ezután mi is mindent tőle várjunk. Igen nagy, zúzó történelmi kényszerek követelik, hogy sorrendünkben az első két pontot komolyabban vegyük. A két visszatérés után nincs ürügy: a problémákat a határon túl tolni."

A magyarországi irodalom, hasonlóan a szellemi és a politikai élet egészéhez (és ebbe az „egészbe", hadd hangsúlyozzam, akkor a baloldal, például a szociáldemokrata párt is beletartozott!) történelmi igazságtételként fogadta az erdélyi visszacsatolást. Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Veres Péter, Szabó Zoltán és még sokan mások, nem is beszélve magukról az erdélyi írókról, például Reményik Sándorról, Kós Károlyról, Tamási Áronról, Nyirő Józsefről és a többiekről, osztatlan örömmel vették tudomásul Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Marosvásárhely és a Székelyföld visszatérését a magyar állam határai közé. Az akkori véleményekből, vallomásokból, akár költői művekből egész szöveggyűjteményt lehetne (kellene) összeállítani. Az igen terjedelmes szépirodalmi termésből ezúttal csupán egyetlen költői művel idézek fel, Babits Mihálynak a Híd című folyóirat 1940. szeptember 17-i számában közreadott Erdély c&i