Úgy fogom elmondani, mintha Gyopár is itt lenne velünk, 

vagy mégis, mintha mi ülnénk ott újra a nappalijában, 

szemben a zöld csempekályhával, aminek a cikornyáit 

olyan elmélyülten figyeltem mindig, míg te a benső 

gyermekeddel beszéltél. 

Meg is nevettetlek majd közben, úgy tervezem, 

de mire a konyhaasztalt letöröljük, és a vázát

odébb rakjuk, már csak annyit tudok kimondani: félek.

Éjjelente azt álmodom, tintarajzzá váltam,

és valahonnan csöpögni kezd rám a víz. 

Mire teljesen feloldódnék, felriadok, 

tenyeremet a fény felé tartom, 

úgy vizsgálom, az megvan-e még. 

Ezután csönd, a válaszod helyét tölti ki. 

Indulnunk kell, többre most nincs idő.