Törik az aszfalt, nagy a munkazaj.
Alig zavar, szerintem ez a baj.
Működöm szépen, alapjáraton.
Törik-szakad, sebaj, hozzászokom.
Ahhoz, hogy szavak nélkül múlik el
a délelőtt, s hogy ez meg sem visel.
Hogy nincs erőm, tartásom, büszkeségem,
csak pizsamám, meg hogy a tévét nézem
reggeltől estig, enyhén szédelegve,
mintha egyébhez nem is volna kedve
ennek a kissé meglepően fásult
egyénnek, aki új létemmel társult,
akinek semmi célja, helye, álma,
nem vágyik hírre, névre, szárnyra,
nem akar semmit, csak aludni végre,
vagy bámulni a selymes nyári égre –
de január van, tört aszfalt hava,
a légkalapács mintha vallana,
arról, hogy örülök, hogy élek,
papucsban, s magamnak beszélek.