Robbanások, rakéták, aknák
sehogyse hagytak engem békén –
lesunytam fűzfák árnyékában
a Szent folyó forrásvidékén.
…És ott volt Ő is!
S hogy beszéd közben
az idő ne teljék hiába, –
egykövön ülve mostunk lábat
a Jordán mellékforrásában.
S a Mester szólt:
Hűsít a víz, az ösvény hallgat,
tán nem zargatnak itt a csendben. –
Nagyon nehéz olyannak lenni,
milyennek ők képzelnek engem.
Szavamat szájról szájra adják,
mondják: üdvözít, mint az Éden, –
pedig ajkukon csiszolódik,
úgy fényesül képes beszédem.
Ha igém perlekedők várják,
nincs kibúvó, se mentő korlát, –
kétfelől sarokba szorítva
születnek meg a parabólák.
A nép kérdez. Szorít a császár,
egy téves szó – s a város lázad.
Akkor száll ajkamra a nagy kegy,
a mindenkit békítő példázat.
Betegek jőnek hozzám, – szóljak,
érintsem őket gyógyitólag.
S mert hisznek bennem, vagyok sokszor
nem bot – de hitcsinálta doktor.
Ha most a pusztában eltűnnék,
vagy a városban kivégeznek, –
az Isten se állhat elébük,
hogy megtegyenek
prófétának vagy új istennek.
Elhallgatott a Mester – hosszan
időben messze nézett, hátra, –
s a pezsdítő forrás vizében
gondolt egy másik lábmosásra,
mikor lábát egy asszony szőkevörös
hajában megtörölte.
… És fáradt volt.
Az emberek közt
három napja és három este
szemére húzott köpenyében
Mária Magdolnát kereste.