Babarczy Eszter: Apám meghal. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.

Károlyi Csaba: Úgy látom, ez nagyon megosztó könyv. Van, aki nagyon szereti, van, aki nagyon nem. Téged hogyan osztott meg?

Láng Zsolt: Az apa halála számomra is „téma”. Foglalkoztat, hogyan lehetne írni róla. Szóval a Babarczy Eszter könyve is elsősorban ilyen szempontból van előttem, a leírás, az elbeszélés, a techné szempontjából. 

KCs: Na, most akkor te elsősorban írói feladatot látsz. Neked könnyű, hiszen évtizedek óta regényeket, novellákat írsz. Utóbbi két regényed tulajdonképpen aparegénynek is nevezhető. Babarczy Eszter helyzete talán kissé más. Kiváló eszmetörténész, remek tanulmányok és esszék után, melyek az első kötetében is benne voltak, nemrég megírt két novelláskötetet, és ezekben sok az önéletrajzi történet. Valójában író lett, ez igaz. De ez a negyedik könyve személyes napló. Szerintem nem mindegy, milyen műfajú könyvként olvassuk. Ez nem fikció. Ha egy író regényt ír, és abban akármilyen önéletrajzi módon előkerül a saját apja, akkor lehet azt mondani, hogy de hát ez fikció. Vagy autofikció, ugye. És akkor nehéz számonkérni a szerzőtől azt, hogy miért ilyen képet mutat az apáról, az apjáról. Mert azt lehet mondani, ez nem az én apám, hiszen ez regény. Ám szerintem Babarczy Eszter könyve naplószerű vallomás. Nem filozófia, nem értekező próza, nem elbeszélő próza, és főleg nem regény, de azért aparegények is bőven hozzáolvashatók. 

LZs: A naplószerű vallomás is szavakat, mondatokat használ. Van elbeszélője, van szereplője, van hangja, dinamikája, intenzitása, és van olvasója, hiszen megjelent több ezer példányban, ami annak is betudható, hogy két nagyon ismert emberről van szó. Naplószerű vallomás, igen, de erős benne mindaz, amire te azt mondod, hogy „nem az”, vagyis erős benne a filozófia, a pszichológia, az értekező próza. 

KCs: Oké. Végül is irodalmi szöveg ez, ebben igazad van, meg van formálva, el van beszélve, és kommentálva van benne a történet. Csak itt mégis jobban számon lehet kérni, miért mutatja ilyennek a lány az apját, Babarczy Lászlót, a korszakos színházrendezőt és kaposvári színházigazgatót. Azt kevésbé érdemes számonkérni, miért mutatja egy regény olyannak Bolyai Farkast vagy André Tavaszt, amilyennek mutatja. De szerinted itt mi az, ami jól van megírva, és mi az, ami nem?

LZs: Engem épp a filozófiai, pszichológiai fogalmak bizonytalanítottak el. A szakma, a kategorizálás, ez ilyen, az olyan. Főképp olyankor, amikor a szakmabeli terminusoknak létezik hétköznapi használata is. Hogy egy példát mondjak. Az apáról az áll, hogy „nem rendes”. Ez itt azt jelenti, hogy nem rendszerető, nem rakott rendet maga körül. Hétköznapi értelemben a „nem rendes” rossz szándékú, alávaló, haszontalan, alamuszi ember. De Babarczy Eszternél, ahogy utal rá, a „rendes” a Rend és rendetlenség című Polcz Alaine-könyvből átvett kategória, terminus technicus. Kellett egy kis idő, míg a szó kétféle értelme keltette zavarom eloszlott. (Csak zárójelben jelzem, hogy szerintem Polcz Alaine szóhasználata sem túl szerencsés.) Szóval, ahol csupán a tipizálás, a puszta kijelentés van meg, és nincsenek viszonyok a szavak, a mondatok között sem, nincsenek a kijelentésekre vonatkozó reflexiók, ott hiányt éreztem. Ahol viszont vannak, azokat a részeket sikeresnek tartom. Kapásból kikerestem egy ilyen részt, amikor a színháziak összegyűlnek, hogy B. L.-re emlékezzenek. „Emberek, akik szerettek. Néha biztosan utáltak is, de most azért gyűltek össze, mert szerettek. Kivéve a fiút a másik asztalnál. Ő gyűlölt.” Ez jó. És most vettem észre a „gyűltek össze” meg a „gyűlölt” rímelését, hát ez szubtilis irodalom. De most te kellene elmondd, hogyan billeg a te mérleged. 

KCs: Én alapvetően nem irodalmi elbeszélésként olvastam ezt, hanem inkább magánirodalomként, ha volna ilyen. Jó, a vallomás is fikció Szent Ágoston óta, rendben. A naplóbejegyzések első része itt mindig egy történet, a második része a kommentár. Ez utóbbiban sok az értekező elem, ezek a gyengébb részek, szerintem is. Különben, mikor azt mondtam az elején, hogy megosztó könyv, arra gondoltam, hogy az olvasók nagy része ezt tényirodalomként olvasta, és azzal volt elfoglalva, Babarczy Eszter hogyan beszél az apjáról és az apja haláláról. Ha innen nézzük, legalább öt szempontból elég botrányos ez a könyv sok olvasó szerint. A traumatikus apa-lány viszony miatt. A betegség, a haldoklás naturalisztikus megmutatása miatt. A híres ember magánéletének kendőzetlen kiteregetése miatt. Az ápolás, az egészségügy botrányos helyzetének megmutatása miatt. És végül a férfi-nő helyzetnek az apa-lánya kapcsolaton keresztül történő túl merész megmutatása miatt. Ezeket én mind álbotrányoknak gondolom, és azt hiszem, nagyon helyes dolog mindezt így megírni. Ugyanakkor kérdés, mennyire segítő könyv ez, mennyire segíti mindazokat, akik hasonló helyzetben voltak, vannak, az apjukkal kapcsolatban. Szerinted egy ilyen könyv lehet segítség mások számára?

LZs: Egyértelmű, segít az olvasónak, hogy a saját viszonyát kialakítsa, és nemcsak az apjával. Nekem abban is segített, hogy apaként átgondoljam a lányaimmal való viszonyomat. Talán annak is segít, aki épp haldoklik, vagy elkerülhetetlenül haldokolni fog. Érdekes jelenség, hogy ebben a haldoklásos témában mostanában több könyv is megjelent (legfrissebben a Barnás Ferencé és a Nádas Péteré). De hogy a segítség egyéb irányait, vonatkozásait is szóba hozzam, ez a könyv alapdolgokat mond el a mai társadalmunkról, az erőszak természetéről, az alávetettségről, a tehetetlenségről. A színházak egy részében a mai napig gyakorlat, hogy a rendező erőszakoskodik a színésszel. Konkrét esetek vannak. Arra is, ahogy a színház vezetése ezeket az ügyeket elsimítja. De sorolhatnánk az eseteket a kórházakból is. Hogy miken mennek át az idős, magatehetetlen emberek, és már nem csupán a kórházakban. Lehet, hogy az álbotrányokkal pont a szembenézést akarjuk elfedni, a szembenézést azzal, ahol és ahogy élünk, nem gondolod?

KCs: De igen. Nem akarunk szembenézni mindezzel, mert nem esik jól. Szőnyeg alá van minden ilyesmi söpörve az életünkben. És persze nemcsak az apákról van itt szó, hanem az anyákról is, illetve a fiúkról és a lányokról. Minden szülő úgy gondolja, nem tett meg mindent, minden gyerek úgy érzi, nem kapott meg mindent. Azért ez itt súlyosan bántalmazó apa a könyv szerint, a lány pedig komoly beteg. Mégis ki kell mondani a dolgokat. A haldoklás leírása megrendítő. A lány bátran kimondja, amit kell, ez helyes. Nem gondolom, hogy Babarczy László nagyszerű szakmai teljesítménye sérülne emiatt. Jut eszembe, mikor kritikát írtam a könyvről az ÉS-be, tizenkét író aparegénye jutott eszembe, ideidézem: Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Györe Balázs, Jánossy Lajos, Dragomán György, Schein Gábor, Danyi Zoltán, Láng Zsolt, Király Kinga Júlia, Nagy Gerzson, Grecsó Krisztián, Biró Zsombor Aurél fiktív „apái”. Azóta hozzátehetném Bánki Éva Apjalánya című apakönyvét is. Eszembe jutott Linn Ullmann apakönyve (Áldott gyermek), Simone de Beauvoir anyakönyve (Szelíd halál), Esterházy, Bartis Attila vagy Szilasi László anyakönyve is hozzáolvasható, vagy Annie Ernaux anya- és apatörténete (A hely, Egy asszony). Sok hasonlóság, de sok különbség is van Babarczy Eszter kötete és Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet című anyakönyve között. Szűcs Teri könyve szinte ellenpontja ennek a kötetnek. Egy idézetet szeretnék hozni befejezésként Babarczytól, kiírtam magamnak, szerintem elég beszédes: „Elhatároztam, hogy írok rólad, hogy megírom a halálodat, megírom az életedet. Felteszem magamnak a kérdéseket, amiket neked nem mertem. Írok valamiről, ami mélységes tabuk alá esik, mert engem éppen a traumák és a tabuk felszínre hozása érdekel. Meggyógyítom magam a halálodból, és elgyászollak azon keresztül, hogy megpróbállak megérteni” – így ér véget a könyv utolsó jegyzete, és akkor itt kivételesen jó a kommentár, ez akkor van, annál a napnál, amikor az apa meghal (2022. január 31.). És még annyit a végére, hogy éppen ma négy éve halt meg, hiszen január 31-én beszélgetünk.