Tsúszó Sándor

                                          --:-- 

..        ’.,     : ; ? ! ” - ( ) ’                            ’’’’’’’’’’:

       ...,,,...,,,.....,,,...,,...      .........................................?

:::

                 ;,;           .;.     :-   -:--    :?     :-:          .                .

                                                                                       .

.-.    ..-..                     ;.-.;                                                  .

                                                                                         .

.-..                                         (.-.)                                    .

                                                                        ,,...         .

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-                                                     .

                                         ’.”      ”.”.”.”-                     .

        .                          .                                             .

                                                                                .    ).-.(

-.-               ’.’              ”:”                        .........      .....................

                                                                                .

                                                                                  .

                           )(                                                      .

                                                                                     .

                                   ()                                                  .

).( );( ):( )’(                                                        (.:.)          )!(

     ...                         --:-- :--:--  :---------            .;.        .:.           .

Tsúszó Sándor az 1950-es évek végére sajátos magánmitológiát alakított ki önmaga és költészete számára. 1958-ra egyértelművé vált, hogy a II. világháború pokla elől menekülve végérvényesen egy másik pokolban, a vasfüggöny mögött, éppenséggel a kommunista Lengyelországban kell leélnie az életét. A romok alá temetett Varsóban, ahol az épületek 95%-a szó szerint porrá vált, 1945 után új identitást és új költészetfelfogást épített fel. Egyszerre kellett leszámolnia a költészet érthetőségének illúziójával és a nyelv biztonságot nyújtó természetével. A szlovákiai magyar költő szlovák nyelvtudására támaszkodva nem érezte magát teljesen elveszettnek, de légüres térbe került. Kezdetben építőmunkásként dolgozott, borzalmas körülmények között, s a napi munka szinte felőrölte erejét. A lengyel könyvek olvasása során vetődött fel számára az érthetőség kérdése. Magyarul írni itt, Varsóban, merő anakronizmusnak tűnt. Naiv, abszurd és groteszk vállalkozásnak. Az első évek krízisét nem oldotta fel az interpunkciós költészet forradalmi felfedezése sem. Kívül kerülni a nyelven, és mégis megőrizni az írás, vagy legalábbis az írás periferiájának formai elemeit – ez kezdetben inkább kényszerűség volt számára. Olyan helyzet, mint amikor a rab elfogadja saját rabságának kereteit, de a láncokból és a rácsokból szabadságot rak ki magának. Lehetetlen. 

Első, Lengyelországban, Varsóban írt versei csupán pontokból álltak. Tsúszó olyan költészetet akart kialakítani, amely univerzális, olyan jelköltészetet, amely nem tapad a nyelvhez, mégis – formáját tekintve – felidézi azt, megidéz egy egész hagyományt. Ekkor még nem hallott Adornóról, de mégis az adornói intenciók nyomát követte. Ő, aki az egykori varsói gettó területén lakott, az egy-két megmaradt, félig romos épületek egyikében, egész életével, egész lényével vetett számot. Pontok, pontok, üresség. Üresség, üresség, pontok. Vagy inkább: üresség, üresség, üresség, üresség, üresség, és egy pont, alig látható, valahonnét a távolból, remegve és reszketve, nedvesen és fázósan a papír hidegére. Ha nem is életnek, halálnak.

Tsúszó 1952-ig Varsó romos épületeinek rekonstrukcióján dolgozott, főleg az Óvárosban. 1952. május 1-jétől viszont a Kultúrpalota építésén robotoló egyik brigádba került. Másfél évvel később történt, 1953. október 13-án az az eset, amely alapvetően változtatta meg életét. A szél már reggel furcsán viselkedett a Kultúra és Tudomány Palotája félkész tömbje körül: nem egyszerűen fújt, hanem meg-megállt, visszakapott, mintha a magasba nyúló vasbetonváz saját örvényeket termelne. A 24. szinten dolgozó brigád azonban nem a szelet figyelte, hanem a tempót. Határidő volt, és a határidő hangja ott visszhangzott a fülekben: a csörlők kattogása, a daru nyikorgása, a brigádvezető rekedt kiáltása. Tsúszó a perem közelében állt, csákánnyal a kezében. Nem volt mérnök, nem értett a statikához, de értette és érezte a súlyt. Azt a finom különbséget, amikor valami „még tart”, és amikor már csak „egy kicsit tart”. A fölöttük lengő acélgerenda – tizenkét méter, frissen felhúzva – túl szépen lengett. Nem kellett volna így hintáznia. A szél nem volt elég erős ehhez. A kötél viszont… a kötél időnként megfeszült, majd mintha egy pillanatra „elengedett” volna. Tsúszó hunyorított. Látta: a sodrony egyik szála kibomlott, mint egy rosszul font női hajtincs. Apróság. Messziről senki nem vette volna észre. De ő már látott ilyet, évekkel korábban, egy másik építkezésen. Ott nem kiáltott senki. A brigád alatta dolgozott: nyolc ember a zsaluzaton, kettő a gerenda fogadására készülve. Tsúszó nem gondolkodott, elejtette a csákányt, és teljes erőből üvöltött: Állj! Le! Le mindenki! 

A hangja nem volt parancshoz szoktatva. Egy munkás kiáltása ritkán állít meg egy építkezést. De volt benne valami – talán az elemi erejű pánik, amely nem hisztérikus, hanem pontos. A legközelebbi ember felnézett, aztán a többiek is. Valaki káromkodott, valaki épp felnevetett volna, de Tsúszó már a zsaluzatra ugrott, és lökdösni kezdte őket hátrafelé. – Hátra! Azonnal! A gerenda lassan fordult, mintha csak késlekedne. Aztán egy száraz hang cikkant, mint amikor egy vastag kötél hirtelen megkönnyebbül – és a sodrony elszakadt. A gerenda nem zuhant le azonnal. Fél másodpercig lebegni látszott, majd ferdén, oldalra csapódva esett le – pontosan oda, ahol néhány másodperccel korábban még tíz ember állt. A zsaluzat széle beszakadt, a fa tompa robajjal tört szét a vas súlya alatt. A levegőben por, mész és egy pillanatig teljes csend szitált. Aztán kiabálás fentről, lentről, minden irányból. Tsúszó a földön ült, a gerince vérzett, a tenyere felhasadt, nem is tudta, mikor. A brigádvezető futva érkezett, arca sápadt volt, de a hangja kemény: – Ki állította le a munkát? És először meg akarta büntetni Tsúszót, a leállás okozóját. A tíz megmentett ember élete nem számított. 

A pártnak azonban hősökre volt szüksége, és Tsúszónak szerencséje lett. Orosz és lengyel munkások tanúskodtak mellette, kicsit olyan volt ez, mint a középkori szentté (canonisatio) avatás procedúrája. A bírósági eljárás, vagyis per formájában lezajló vizsgálódás eredményeként élete végéig havi juttatást kapott, ráadásul a Kultúrpalota közelében található egyik varsói utcát róla nevezték el. A bürokrácia és az elhúzódó ügymenet miatt végül 1957-ben került sor az ünnepélyes táblaavató ünnepségre. Ez az ulica Śliska (Tsúszó utca) története. 

A fenti vers értelmezéséhez azért tartottuk fontosnak leírni ezt a történetet, bemutatni a történelmi és egzisztenciális hátteret, hogy rámutassunk: az 1950-es évek végére Tsúszót – ha lehet így fogalmazni – boldognak kell elképzelnünk. Interpunkciós költészete ekkor alapvetően módosult. A kezdeti időszakhoz képest, amikor kizárólag pontokból álló verseket írt, ekkor már a klaviatúrán található minden interpunkciót felhasznált a jelentésállítás műveletéhez. 

Tsúszó a Haim Kielmanowicz Gerkowicz-házban lakott, a Krochmalna 46 – Żelazna 66 saroképületében, ezt utalták ki számára. Ebben az épületben született és élt fiatalon Mieczysław Wajnberg zsidó származású zeneszerző. A holokausztot a családból rajta kívül csak Wajnberg távoli rokona, Anna Wajnberg élte túl, akit szülei 1939-ben varsói apácákhoz vitték, s akik árva keresztény gyerekként vigyáztak rá és mentették meg. 1950-ben költözött vissza szülei lakásába. Hogy miért említem Anna Wajnberget? Minden bizonnyal Anna Wajnberg volt Tsúszó első varsói szerelme, és --:-- című verse minden bizonnyal a lány ihletésében született.

Tsúszó verse ugyanis interpunkciós költészetének egyik legderűsebb darabja, szerelmes versként is felfogható. Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonjának Paradicsom-, illetve Földi gyönyörök-jeleneteivel, Amade László és Csokonai Vitéz Mihály játékos-évődő szerelmi lírájával vagy Joan Miró gyermeki tisztaságú ártatlanságképeivel hozható kapcsolatba. A szellős vers dúskál a variációs elemekben, az öröm jeleiben. A kép felső része felsorolja a klaviatúra összes írásjelét, tehát minden komponenst, amelyet a mester felhasználhat. Mintha egy test a maga pőre teljességében mutatkozna be – ez vagyok, ezt tudom adni, így fogadj el olyannak, amilyen vagyok. A szöveget apró, interpunkciós élőlények hálózzák be. Ezek a kis lények a maguk virtuozitásában a szépség megannyi elemét, lehetőségét viselik magukon. Felfoghatók apró kis virágokként, amelyekkel a költő teleszórja a verset. Ezen a ponton Tsúszó verse akár a kert sokszor és sokak által felhasznált toposzát írja újra. A visszatérő motivikák mindig újabb és egyúttal mégis originális, önazonos létezőket hoznak létre. Olyan elemeket, amelyektől távol áll a statikusság, a merevség, a legyökerezett konzervativizmus. 

Az értelmezés egy másik szintjén a vers a folyamatosan mozgásban lévő szépség szabadságának üzenetét hordozza. Apró lényei, ha nem virágok, akkor bogarak, lepkék, madarak, manók, izgő-mozgó kis lények, amelyek ide-oda röpködnek a versben és versen. Mindeközben szürreális, sosem látott lényeket idéz meg a vers: egy-egy bodobács, hernyószerű teremtmény, méh, fura, textuális pillangó tűnik fel a legváratlanabb helyeken. 

De az értelmezés harmadik szintjén a vers arcok sokaságaként is interpretálható. Antropomorfizáló stratégiája azonban egyáltalán nem unalmas, sőt: a felismerhető vagy a felismerhetőség határán egyensúlyozó szemek, szájak, szemöldökök, szempillák az arc változatosságát, mozgékonyságát, a szeretet és szerelem sokszínűségét modellálják. És egyúttal az öröm és derű sokféle élethelyzethez kötöttségére is utalnak. 

A szöveg jobb oldalán húzódó pontozás mintha útként kötné össze az öröm különféle állapotait. De lehetséges, hogy csak egy kis bogárka nyomát látjuk. Vagy a paradicsomi kígyót, kétágú nyelvvel. Vagy a pokolból, a lentből felfelé vezető törékeny, bizonytalan ösvényt. Esetleg egy lágy női hajszál hullott a szövegre, a vers szélére?

A szerző a szöveg megírása idején a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap (Kultminor) ösztöndíjában részesült.